2. évad 10. rész - Az eljegyzés

– Sora –

A nővérem ügye egyetlen pontban menetel, nincsen semmilyen fejlemény, nyom, vagy szemtanu. Úgy tűnik, hogy a múlt megismétli önmagát, és SoHye megint felszívódik, mintha sosem létezett volna.

   A szüleim reménykedni kezdtek, és mindent beleadnak a nővérem keresésébe. Apa éjt nappallá téve járja Szöul utcáit, anya pedig otthonról segítkezik, szórólapokat gyárt, sőt egy gyűjtést is szervezett a nővérem javára, hogy legyen miből főzni az önkénteseknek. Egy egész szép számú csapat verődött össze, rokonokból, szomszédokból, távoli ismerősökből, akik szintén segítenek SoHye felkutatásában. A rendőrség a naplóbejegyzések miatt arra tippel, hogy a nővérem haza indulhatott, vissza a családhoz, de talán útközben meggondolta magát, vagy történhetett vele valami, ezért megpróbálnak átfésülni egy egészen nagy területet, Szöultól egésze a szülővárosomig. A nyomozó szerint különösen nehéz dolgunk van, hiszen a frissen hullott hó eltakarhat szinte bármilyen nyomot.

   A nyomozás óta többször is haza utaztam, hogy édesanyám segítségére legyek. Én is bejártam a kisvárosunk minden pontját, különös figyelmet szentelve a nővéem kedvenc helyeire, de semmit sem találtam. A vasúti sínek mentén többször is elhaladtam, mert kiskoromban SoHye folyton azt mesélte, hogy egy napon ő is itt fog eltűnni a városból, de a vastag hótakaró miatt még egy árva kőre sem figyeltem fel.

   A havazások erősödtével megkértük az önkénteseket, hogy várjanak, amíg elcsitul az időjárás, és édesapám is hazatért. A keresés megálltával úgy döntöttem, hogy visszautazom a fővárosba. Három hét telt el a bejelentés óta. Az országban öt napja hóvihar tombol.

2. évad 9. rész - Bízol bennem?

– Taehyung –

Anyám szürkés-fehéres irodája hideg hatást kelt. Ahogy végigvonulok a polcokra pakolt irattömbök mentén, borzongás fut keresztül a gerincemen. A nő simára vasalt kosztümében ül a nagyméretű íróasztal mögött, testét eltakarják az előtte sorakozó végtelen szerződések. Már-már úgy festi az aláírását a lapok végére, hogy a szemét sem futtatja át a tartalmukon. 

Jeges pillantását emeli felém, ahogy megtámaszkodva az asztalon, a torkomat köszörülöm. Jól tudom, már korábban észrevett, mégsem volt hajlangó rámszentelni a figyelmét, egészen addig, amíg tudtára nem hozom, hogy beszélni valóm van vele. Lassú mozdulattal emeli le a szemüvegét, s hanyagul félretolva a papírokat, rákönyököl az asztalra. 

2. évad 8. rész - A múlt

Reggel az első dolgom az, hogy tárcsázom a rendőrségen kapott telefonszámot. Korábban nem mertem telefonálni, mert biztos voltam abban, hogy azonnal elöntenének az érzelmek, mostanra azonban összegyűjtöttem annyi erőt, hogy személyesen is megismerkedjek a nővérem múltjának egy részével.

   Ahogy cseng a telefon, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Abban biztos vagyok, hogy nem telefonon keresztül szeretném lefolytatni az egész beszélgetést, de kissé tartok a találkozástól. Túl sok emléket idézne fel bennem. Amikor vége szakad a csengésnek, azt hiszem, hogy a hívásomat senki sem fogadta, aztán rápillantok a kijelzőre, amin a hívás másodperc számlálója már háromnál jár.

2. évad 7. rész - Napló

Kedves naplóm,

Két éve léptem le otthonról. Boldog vagyok. Találtam munkát egy benzinkútnál, és ezt a naplót az első fizetésemből vettem. Legszivesebben ünnepelnék, hogy végre stabil állásom van, és nem részmunkaidőben dolgozom, vagy alkalmi állásokat vállalok el. A főnök is rendes hapsinak tűnik, és még ingyen ebédet is kapok. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát.

2. évad 6. rész - A nyomozás kezdete

– Sora –

Taehyung úgy néz ki, mint egy megviselt kóbor kutya. A szája széle vöröses, valószínűleg vérzik, és ahogy lejjebb tekintek, ijedten állapítom meg, hogy a keze is vérben úszik. Nem tudom, mihez kezdjek, hogyan viszonyuljak hozzá, segítsek, vagy egyszerűen rakjam ki a szobámból. Azt sem értem, hogy miért jelent meg a szobámban, a korábbi viselkedése után. Ami közöttünk volt, már a múlté. Nem kedveljük egymást, ez egyértelmű. De akkor mi a fenét keres itt, miért nem megy valamelyik nőjéhez, ha szüksége van valamire?

2. évad 5. rész - A megtört oroszlán

– Taehyung –

Hasogató fejfájás ébreszt. Nyöszörögve tapasztom a tenyeremet a homlokomra, bár az érintésem mit sem ér, a fejem továbbra is szétrobbanni készül. Kevesebbet kellene innom, ez tény, de ittasan valamiért sokkal szebbnek tűnik a világ, még ha ez másnap gyötrelemmel is jár.

   Lassan nyitom ki a szemeimet, és a félhomályban hirtelen nem tudom, hogy hol vagyok. Aztán rájövök, hogy az este ezen részéről már nincsenek emlékeim. Ugyanis az alkohol nem csak szebbnek mutat mindent, de képes perceket vagy akár órákat is eltűntetni az ember emlékezetéből. Utálom ezt az idegesítő tudatlanságot.

2. évad 4. rész - Az egyetem hercegnője

A szemem akkoráral tágul, hogy úgy érzem, el sem fér az arcomon. A szívem már rég elhagyta a testemet, valahol az égben kalimpál. Görcsbe rándul a gyomrom.

– Remek, kislány!

– Mutasd csak, hogy kell ezt!

– Ez úgy fog terjedni, mint a vírus.

– Ezaz cica, dobd ki amid van!

Ezek, és ehhez hasonló mondatok hallatszanak ki a videóból, amiben öntudatomon kívül táncolok egy asztal tetején, csupán az alsóneműmben. Mintha nem is én lennék, úgy vonaglok az engem videózó közönség előtt. Fel sem tudom fogni, hogy a telefon képernyőjén megjelenő lány én vagyok, hiszen semmire sem emlékszem, egyetlen halvány kép foszlánya sem maradt meg az emlékezetemben. Én... én nem lennék képes ilyesmire. Ilyen olcsó, undorító módon kelletni magam egy csapat fiú előtt.

2. évad 3. rész - A videó

A szoba falai fehérek, itt-ott lemállott a festék. A bútorzat hiányos, két ágy húzódik a falak mentén, amiket számtalan sörös üveg vesz körül. A földön alkoholfoltok szóródnak el, de néhol összetört üvegdarabokra is felfigyelek. Hoseok és egy fekete hajú srác fekszik mellettem, akit eddig még sosem láttam. A szemben levő ágyban négyen fekszenek, két fiú, és két hiányos öltözetű lány. Több megbontott óvszeres csomagolás is elszórtan a földön hever.

2. évad 2. rész - Elszabadul a pokol

– Itt lakom – mondom felháborodva. – Te mit keresel itt?

– A tetőn? – kerüli ki nemes egyszerűséggel a kérdésemet.

– Nem, te idióta, hanem ebben az épületben.

– Ja, vagy úgy – emel egy üveget az ajkához. Sötét van, ezért nem látom tisztán, hogy mi lehet az.

– Részeg vagy? – lépek közelebb.

– Részeg a halál – rúg bele a hóba. Az apró kristályok elérik az arcomat.

– Taehyung – változik meg a hangszínem. Sokkal gyengédebben szólok hozzá, mintha ezzel a hanggal meg tudnám érinteni, elő tudnám hozni a kedves énjét. Közelebb lépek hozzá. Az arcát figyelem, és megpróbálom kivenni a vonásait. – Jól vagy? 

2. évad 1. rész - Vissza a kollégiumba

Két hét vidéken való pihenés, zabálás, és ronda ünnepi pulcsik hordása után elérkezett az utolsó otthon töltött hétvége. Mivel semmi kedvem nem volt korán visszautazni a fővárosba, a szombatomat még a családommal töltöttem, rajzfilmeket nézve a kis Mirával, és segítve anyának a házimunkában. A két hét téli szünet úgy telt el, hogy egy percet sem pihentem. Az összes rokonunk meglátogatott, és vidéki szokásként mindenkit étellel, itallal, süteménnyel, és mindennel mással is kínáltunk, ami csak akadt a házunk táján. Ez viszont azt jelentette, hogy reggeltől estig a konyhában tevékenykedtem édesanyám mellett, a szabad perceimben pedig takarítónőt játszodtam, és port töröltem, porszívóztam, Mira játékait pakolgattam. Anya teljesen kihasználta, hogy otthon vagyok, és nem kell mindent egyedül csinálnia. Én pedig egyáltalán nem bántam, hiszen a sok tennivaló közben semmi másra nem tudtam koncentrálni, így egészen kellemesen telt a téli szünet, szomorú, borús gondolatok nélkül.

Van még itt valaki?

Sziasztok!

Jár ide még valaki, akinek köszönhetnék? A blog számlálója mutat még aktivitást az oldalon, de szerintem az csak a véletlenül idetévedt emberkék, vagy valamiféle hiba lehet. Ahogy észrevettem, a blogos történetek ideje már réges régen lejárt, és csak a régi, nagyon hűséges olvasók, vagy az ismerőseim járnak fel erre az oldalra.

41. rész - Szél és parfüm illat

Amikor reggel el kezdett hullani a hó, senki sem számított arra, hogy már az első napon ilyen vastag réteg telepszik a földre. Ez pedig oda vezetett, hogy a főutakon hosszú autósorok állnak, az utcákon az emberek szinte átvergődik magukat a havon, és a város a feje tetejére állt. Mire az állomásra érek, megfagynak a végtagjaim, és olyan fáradt vagyok a bőröndöm cipelésétől, hogy úgy érzem a legelső padon el tudnék aludni, még ebben a hidegben is.

40. rész - A fájdalom idővel emlúlik...

December, a boldogság hónapja. Minden kirakat és ablak csillogóba öltözik, a legtávolabbi rokonok is meglátogatnak, és azt a felcsúszott pár kilót senki sem veszi észre rajtad, mert mindenki másra is felcsúsznak a kilók. Az év utolsó hónapja, ami mára már egy undorító, cukormázzal teli időszakká nőtte ki magát. Eleinte mindenki imádja, de végül hányingerünk van tőle.

            Nehéz felfogni, hogy ennyire eltelt az idő. Pedig csak most kezdtük az egyetemet, most voltunk tudatlan gólyák, mégis itt van a félév vége.

39. rész - A búcsú

– Taehyung! – kiáltom torkom szakadtából a nevet. A hangom messze száll, egészen a főúton járó autókig, és az odalent sétáló emberekig, csak éppen egy személyhez nem jut el. A fiú nem moccan. Arcát a magasba emelve, úgy áll a szegélyen, mint egy szobor.

– Mi értelme ide felállni, ha nem zuhanok le?

– Kérlek fejezd be – mondom elvékonyodott hanggal. Közelebb lépek, de nem merem megérinteni. – Szállj le, és menjünk be.

Taehyung nem válaszol. Meggyújtja az ajkai közé fogott cigit, és mélyen letüdőzi. Remeg a keze. Takarni próbálja, de hiába húzza rá a felsőjét, tisztán látom ahogy az újjai aprót ránganak.

38. rész - Vihar előtti csend

Sziasztok! 

   Nem hiszem el, hogy sikerült ilyen sokáig eltűnnöm... Elsősorban az egyetem miatt nem volt időm írni. Meg kellett szoknom az órákat, az órarendemet, az új embereket és a várost is. És hát sikerült összeakadnom egy-két olyan személlyel, akik negatív hatást gyakoroltak rám. Nem akarom ezt hosszan boncolgatni, a lényeg az, hogy hosszú időn keresztül nagyon rosszul éreztem magam. Próbáltam írni, de pár sor után abba kellett hagynom. Rengeteg álmatlan éjszakám volt, ezért mindig fáradt voltam. Nem találtam a helyem az emberek között, aztán mikor azt hittem, hogy minden szuper lesz, csak mélyebbre süllyedtem. De úgy gondolom – vagy legalábbis remélem – , hogy ez az időszakom már lejárt, és ezt azzal is bizonyítom, hogy most egyszerre két fejezetet hoztam.

   Ezen kívül még egy rész várható (bár ki tudja... lehet, hogy túl hosszúra sikerül, és ketté kell bontanom... a lényeg az, hogy egy részt tervezek még haha). Remélem nem okozok csalódást, és már ti is várjátok a történet végét!

37. rész - Vigyázok az álmaidra

   – Sora –  

    Fura hely az egyetem. Hosszú ideig lazának tűnhet, az ember bejár az óráira, jegyzetel, ha kedve van hozzá, utolsó percben megírja a beadandókat, de ezen kívül egészen elviselhető egy intézmény. Legalábbis ezt hittem. Viszont a tanároknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy a vizsgák előtt két héttel, hatalmas szeretettel átadnak egy háromszáz oldalas anyagot, amit szóról szóra tudni kell. Két keserves hét alatt háromszáz oldalnyi tömör tanulnivaló. Valaki raboljon el, üssön fejbe egy darab vassal és lőjön le, mert mire lejár ez az időszak, egyetlen szál hajam sem marad a sok stressz miatt.

36. rész - Az érzelmek háborúja

   – Taehyung –

   A szoba olyan üres, mint a lelkem. Egy hatalmas, fekete lyuk, amiben könnyű elvesztődni. Fogalmam sincs hány óra lehet, és nincsen annyi erőm, hogy megmozdítsam a kezemet a telefonom irányába. Azt sem tudom, hogy egyáltalán ember vagyok még, vagy már csak egy üres, kifáradt test.

   Sóhajtozok, nem létező megoldásra várva. Menekülnék, de már nincs hová, mindenhol csapdában érzem magam. A saját elmém ejtett rabul, és ettől nem szabadulhatok. A jövőm képe homályos és borús felhők veszik körül. A hatalmas ház, sőt palota, a szüleim képe, a cég, a pénz és a Moon lány mind feketén festenek előttem. Kell nekem ez? A felelősség, a stressz, a nehéz döntések. Hiszen ezek nem nekem valók. Nem arra születtem, hogy egy jókora íróasztal mögé rejtőzve, tőmondatokkal irányítgassak. A fényre vágyom, a melegségre, valamire, ami életet lehel ebbe a kihalt testbe, de az egyetlen fényforrásom is csupán egy aprócska, pislákoló folt, és egyre csak távolodik. Csak napok kérdése, és teljes vakságban maradok.

#ezvagyokén kihívás

Sziasztok! Nem szoktam a blogra személyes témájú posztokat hozni, sőt még a részek elejére sem írok ilyen kis bevezetőt – nem is értem miért, másoknál szeretem olvasni, csak valahogy nálam ez mindig kimarad –, ezért gondoltam, jó ötlet lenne kitölteni ezt a kihívást, hogy a blogra tévedők jobban megismerjenek.

Először is hálás vagyok Nadinnak, amiért megajándékozott ezzel a kihívással, másodszor pedig szörnyen sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott kitöltenem. Valójában meg is feledkeztem róla, aztán amikor eszembe jutott, már benne csücsültem az érettségiben. De ami késik nem múlik, úgyhogy itt is lenne az #ezvagyokén kihívás.

35. rész - Hullámvasút

   A kávézó tágas, modern és egyben otthonos is. A mennyezetet régi újságok fedik, és fahéj illat árad a helyiségben, felidézve a téli napokat. Egy hátsó bokszban várakozom, amíg SeokJin mindkettőnknek rendel. Próbáltam ellenkezni, és felajánlani, hogy kifizetem a saját italomat, de Jin hallani sem akart erről. Való igaz, jól jön ez a fajta kisegítés, pláne hogy itt az itallap különös, kimondhatatlan nevű, kávénak nem nevezhető löttyökből és turmixokból áll, és minden nevetségesen drága. Ki iszik egyáltalán Cappuccino La Passione vagy Vaníliás álom nevezetű kávét? Nem álmodni szeretnék, hanem felébredni ettől az erős, kesernyés íztől.

34. rész - Esőcseppek

   Az embernek lehetnek szándékai, előre eldöntött tervei, napi programot írhat, hogy beossza az idejét, sőt hónapokkal, évekkel előre kigondolhatja, hogy mit szeretne kezdeni az életével, de néha nem mi döntünk. Van, hogy a sors beleszól a gondosan megtervezett napunkba, és mindent a fejére állít. Egy elsuhanó autó, egy elfelejtett levél, egy kedves mosoly, ezek mind képesek lehetnek letéríteni az utunkról, egyetlen jel nélkül. Próbálhatunk ellenállni, küzdhetünk, szenvedhetünk, de végül mégis mindenki ugyanott végzi, azon a helyen, amit a sors kirendelt neki. Ezen senki sem változtathat.