2. évad 1. rész - Vissza a kollégiumba

Két hét vidéken való pihenés, zabálás, és ronda ünnepi pulcsik hordása után elérkezett az utolsó otthon töltött hétvége. Mivel semmi kedvem nem volt korán visszautazni a fővárosba, a szombatomat még a családommal töltöttem, rajzfilmeket nézve a kis Mirával, és segítve anyának a házimunkában. A két hét téli szünet úgy telt el, hogy egy percet sem pihentem. Az összes rokonunk meglátogatott, és vidéki szokásként mindenkit étellel, itallal, süteménnyel, és mindennel mással is kínáltunk, ami csak akadt a házunk táján. Ez viszont azt jelentette, hogy reggeltől estig a konyhában tevékenykedtem édesanyám mellett, a szabad perceimben pedig takarítónőt játszodtam, és port töröltem, porszívóztam, Mira játékait pakolgattam. Anya teljesen kihasználta, hogy otthon vagyok, és nem kell mindent egyedül csinálnia. Én pedig egyáltalán nem bántam, hiszen a sok tennivaló közben semmi másra nem tudtam koncentrálni, így egészen kellemesen telt a téli szünet, szomorú, borús gondolatok nélkül.

            A vasárnapi utazással tömegnyomor jár, mivel nem én vagyok az egyetlen személy, aki az ünnepek után visszautazik a fővárosba. Hiába ülök egy hajnali járaton, ez is színültig tele van emberekkel. Ha tavasz lenne, nem panaszkodnék, de a téli, vastag, bundás kabátok rengeteg helyet foglalnak, és lassan már levegőhöz sem lehet jutni ebben a zsúfoltságban. Ilyen kellemes körülmények között telik el három hosszú óra. Aludni nem tudok, és a fülesemet is elfelejtettem bepakolni, ezért jobb híján a távolba merdek, és próbálom felkészíteni magamat az egyetem második félévére.

            Amikor megszólal az a jellegzetes hang, hogy tájékoztasson, beértünk Szöulba, feszengő érzet telepszik rám. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de végig rajtam tanyázik a leszálláskor, a taxiban, majd a kollégium előtt éri el a tetőfokát. Végül belépve a Nogsaegbe, kifújom magam, és mire felérek a 410-es szobához, nagyjából levetkőzöm a kellemetlen érzéseket. Új év, új egyetemi félév, új célok, és ami a legfontosabb, új, kiegyensúlyozott, és sokkal boldogabb Sora.

            Alig érek az ajtó kilincséhez, az egyből kipattan, a következő másodpercben pedig egy vigyorgó lány veti rám magát a teljes testsúlyával. Sosem állítottam magamról, hogy erős lennék, sőt kimondottan véznának számítok, ráadásul a cseppnyi erőmet is felőrli, hogy mindeddig egy nehéz bőröndöt cipeltem, így amikor Eunbi rámugrik, mindketten a földön kötünk ki.

– El sem hiszed mennyire hiányoztál. Halál unalmas volt a téli szünet, sem pasi, sem legjobb barátnő... Azt hittem, hogy megőrülök. Az egyik unokatestvéremnek megkérték a kezét, a másik terhes lett, az egyik nagynéném házában pedig tűz ütött ki, velem meg persze nem történik semmi – magyarázza hatalmas beleéléssel, és talán észre sem veszi, hogy még mindig a földön heverünk.

– Szi-szia, Eunbi – préselem ki magamból, miközben kimászom a lány alól, hogy levegőhöz jussak. – Azt hiszem az én szünetem nem volt ilyen eseménydús. Csak főztem, vendégeket kínálgattam, ettem és takarítottam.

– A vidéki karácsonyok tényleg ebből állnak? Azt hittem, hogy csak a filmekben van így – mondja meglepődve.

– Most megpróbálom azt hinni, hogy csak vicceltél, és nem töröllek képen a korábbi mondatod válaszaként – ingatom a fejemet, feltápászkodva a földről. Kezet nyújtok a lánynak, majd felhúzva, mindketten bemegyünk a 410-es szobába.

Különös látvány fogad, amint átlépek a küszöbön. A  szoba egyik fele képekkel és poszterekkel van díszítve, amiket egy hosszú égősor vesz korül. A polcokon legalább negyven parfüm sorakozik, mellettük körömlakkok, és mindenféle sminkeszközök, amiknek jóformán még a nevét sem tudom. Tisztán látszik, hogy Eunbihez képest én messze nem vagyok eléggé nőies. A szoba rá tartozó fele olyan, mint egy szépségszalon és egy hercegnő szerelemgyereke: rózsaszín, csillog, és cukorka illata van. Ezzel szemben az én felem annyira csupasz, hogy rossz ránézni. Kénytelen leszek segítséget kérni magától a csillámhercegnőtől, ha tartani akarom a szintet Eunbivel.

– Ahogy látom, már be is költöztél – dobom le az ágyamra a cuccaimat.

– Voltam a dirinél, és elintéztem az áthelyezést, aztán NamJoonnal is megdumáltam a dolgot. Tegnap reggel óta itt vagyok, úgyhogy volt időm berendezni a helyet – ránt vállat, mintha ez teljesen természetes lenne. Az én vidéki szobám sem néz ki így, pedig egész életemben ott laktam. – Jut eszembe, ezt a felsőt a szekrényben találtam. A tied? – kérdezi, felemelve egy fekete bőrdzsekit. A korábbi mosoly azonnal lekonyul az arcomról, amint rájövök, hogy kié a ruhadarab. Fél év alatt képtelen voltam visszaadni neki.

– Taehyungé – mondom a szememet forgatva. – Nem hinném, hogy hiányolja.

– Utálom azt az alakot.

– Én is – bólintok, majd lehuppanok az ágyamra, a kabátomat magam mellé hajítva. Egészen korán van, én mégis baromi fáradt vagyok az utazás miatt.

– Minden rendben van? – kérdezi Eunbi.

– Persze – mosolygok rá.

– Úgy értem tényleg minden rendben van? Fura vagy...

– Csak kimerített az utazás. Ennyi – próbálok pontot tenni, de ismerve a barátnőmet, ennek a beszélgetésnek nem itt lesz vége.

– Valamit elhallgatsz előlem. Beszéltél... vele?

– Két hete... az állomáson – döntöm le a fejemet. Rossz felidézni, azonban próbálom leplezni. – Végleg szakítottunk. Vagyis ő velem. Bár... sosem voltunk igazán együtt.

– Nem hiszem el, hogy az a seggfej képes volt ezt tenni veled. – Eunbi láthatóan ideges, ami valahol jól esik. A táskájában kutat, majd kis idő múlva előhúz belőle egy dobozt. – Minden összetört szívű lány megérdemel egy kis kényeztetést – dobja a dobozt az ágyamra. – Karácsonyi ajándék.

– Eunbi! Nem kellett volna... hiszen én semmit sem...

– Kuss, és nyisd ki – szól rám azonnal.

Engedelmesen kibontom a dobozt, előbb letépve a díszes csomagolást, majd kihajtogatva a kartont. Egy parfüm akad a kezembe, amin a Chanel felirat ékeskedik.

– Jesszusom, ez egy vagyonba kerülhetett! – csattanok fel.

– Semmiség volt – foglal helyet mellettem a lány. – Tessék, szagold meg – fúj keveset a csuklója belső felére. Egyszerre édes, mégis kissé fűszeres az illat. – Na, milyen?

– Imádom.

– Gondoltam – jelenik meg egy széles mosoly az arcán. – Ezzel az illattal bárkit elcsábíthatsz.

– Nem is tudom... lehet, hogy most egy ideig lemondok erről – vonok vállat.

– Sora, egy pasi miatt nem kell azonnal apáca módba kapcsolnod. Számtalan hal úszik még a vízben, csak ki kell nyitnod a szemed, és elő kell hívnod a női bályaidat.

– Ez úgy hangzik, mintha egy női magazin párkapcsolati tanácsadás rovatából olvastad volna, és bármennyire is meglepő, de nekem nincsenek női bályaim – mondom, felpakolva a parfümöt a polcra. Törökülésben foglalok helyet Eunbi előtt. – Jobb lesz, ha kiélvezem a szingli lét örömeit, és nem aggódok egyetlen hímnemű egyed miatt sem.  

Eunbinek valamiért azonnal felcsillan a szeme, majd megragadva a kezemet, közelebb ránt magához.

– Akkor el kell mennünk bulizni!

– Ez nem valami jó ötlet. Fáradt is vagyok...

– Na ne viccelj! – vág a szavamba a lány. – Túl vagy egy szakításon, és szingliként szinte bármit megtehetsz. Ez két nyomós ok arra, hogy gyere velem bulizni.

– Pontosan, szingliként bármit megtehetek, ezért a korán lefekvést választom, hogy holnap kipihenten menjek egyetemre – igyekszem védekezni a barátnőm terve ellen.

– Ne már Sora, őrületes félév kezdő buli lesz minden második szórakozóhelyen. Kár lenne kihagyni – próbál meggyőzni. – Kölcsön adok neked egy csini kis rucit, meg egy pár cipőt, sőt a hajadat is megcsinálom. Talán még egy puccosabb partiba is belóghatnánk, tudod, ahol a felső tízezer mozog. Felszednénk egy csávót, aki egész éjjel állná a piánkat, aztán hajnalban lelépnénk. Ha cuki a srác, én még egy hármasban is benne lennék – meséli teljes átéléssel. Szinte magam előtt látom, ahogy tetőtől talpig kicsípve, rövid ruhákban, és combig érő csizmákban kelletjük magunkat egy pénzes pasas előtt, aki cserébe méregdrága koktélokat rendel nekünk. Nem mondanám, hogy tetszik a látomás, sokkal inkább nevetségesnek tartom, amit nem próbálok leplezni.

– Kedves tőled, hogy megpróbálsz törődni velem – fogom meg Eunbi kezét. – De az utóbbi időben rengeteg dolgon mentem keresztül, mos pedig szükségem van a pihenésre.

– Hát jó – adja meg magát. – Remélem tudod, hogy bármi történjen, rám mindig számíthatsz – ölel át szorosan. – Elég szarul nézel ki, úgyhogy ajánlom, hogy ez a pihenés segítsen rajtad.

– Ez igazán kedves tőled – szorítom meg a barátnőmet. – Imádom, hogy ennyire szókimondó vagy.

– Na igen. Mi is lenne veled, nélkülem? – nevet fel.

– Bele sem merek gondolni – ironizálok.

A nap hátralevő része azzal telik, hogy egy buta valóságshow-t nézünk, aminek ugyan nem jegyzem meg a nevét, de elég szórakoztató ahhoz, hogy lefoglalja a figyelmemet. Nem beszélünk szerelmi ügyekről, vagy pasikról, csupán popcornt zabálunk, és nevetünk a műsoron.

   Arra ébredek, hogy Eunbi egy rendkívül ijesztő méretű magassarkúban járkál fel-alá a szobában. Ha engem kényszerítenének ennek a kínzóeszköznek a viselésére, biztosan percek alatt eltörném a bokámat. A barátnőm ezzel szemben már-már piruettezik, miközben betér a fürdőbe, majd kilépve onnan fél liter parfumöt fúj magára, megigazítja a haját, tízzer tükörbe néz és a kabátjai között kezd válogatni.

   A szememet súrolgatom, és ahogy teljesen kitisztul a látásom, rájövök, hogy a lány egy egészen rövid, sőtétkék ruhát visel, ami hihetetlenül dögösen áll rajta, és pontosan ott emeli ki az alakját, ahol kell, de nem túl ideális a kinti, fagypont alatti időjáráshoz.

– Jégcsap lesz belőled – ülök fel az ágyon.

– Felébresztettelek? – fordul felém ijedten a lány. – Ne haragudj... Olyan szépen aludtál.

– Nem gond, ha most elalszom, az éjszaka közepén álmatlanul fogok ücsörögni – állok fel, Eunbi mellé sétálva. – Az viszont gond, hogy te egy ekkora ruhában akarsz elindulni bulizni, amikor odakint térdig ér a hó.

– Veszek fel kabátot is – dob a hátára egy szinte földig érő bundát.

– Elképesztő – érek az anyaghoz. Tippelni sem tudok, hogy mennyibe kerülhetett. Ilyesmit eddig csak a filmekben láttam.

– Klassz, mi? Apától kaptam, karácsonyra – pördül meg a lány.

Azzal tisztában voltam, hogy Eunbi tehetős családból való, de ezt ő maga sosem hangoztatta. Persze időről időre feltűnt egy-két nagynevű logó a ruházatán, vagy a táskáin, de a viselkedéséből egyáltalán nem tűnt egy tipikus pénzes picsának. Ugyanazt az olcsó menzás kaját ette, és ugyanazt az automatás kávét itta, mint én, de ha volt valamije, mindig megkínált, ráadásul a legnagyobb örömmel sózta rám a ruháit is.

– Nem is értem, hogy miért barátkozol velem... Neked annyi pénzed van – nézek végig rajta. Az arckifejezése megváltozik, mire én is észbe kapok. – Ne értsd félre... csak a hozzád hasonló, magasabb rangú emberek nem állnak le a pór néppel.

– Tudod, amikor Mimi bevett a kis bandájába, úgy éreztem, hogy elértem valamit. A menő csajokkal lóghattam, a legdivatosabb táskákat hordtam, folyton szalonokban ültem és szépítkeztem, hogy elismerést szerezzek Mimi szemében. Egy cicomázott üresség voltam, és bár eleinte boldoggá tett, ha Mimi vagy a többi lány megdicsért, hamar rájöttem, hogy a kedves szavak valójában jelentéktelenek. Barátságról szó sem volt, és ha véletlenül nem csíptem ki magam eléggé, én voltam a világegyetem legszörnyűbb, legundorítóbb személye... Persze egyetlen hiba után dobtak a csapatból – húzódik halvány mosolyra a szája széle. Mintha örülne a történteknek. – Nem volt az hiba... hiszen a szerelem nem lehet hiba. Mimi tudta, hogy ha összejövök a bátyjával, magasabb rangra kerülhetek mint ő, és ezt képtelen volt elviselni.

– Sajnálom – hajtom le a fejem, átkarolva a lányt.

– Ne sajnáld! Ha mindez nem történik meg, akkor minket sem sodort volna össze a sors. Helyette hallgatnám az úrnő minden kívánságát, és helyesen bólogatnék neki. Így meg lett egy szuper barátnőm az egyetem első napja óta! Ráadásul Hyemit is megismertem, aki néha fura, meg morcos, de jófej is tud lenni, na meg persze ott van Jungkook és... és Yoongi – ejti ki a nevet szokatlanul halkan. Meg akarom kérdezni, hogy beszélt-e a fiúval, és hogy jelenleg mi van közöttük, de valami meggátol. Mire mégis erőt vennék magamon, Eunbi megelőz. – Ó basszus! Máris ennyi az idő? – pillant az órára. – Rohannom kell, különben a többiek nélkülem húznak el – fúj még kevés parfümöt a bundájára is. Felkapja a táskáját, majd szorosan átölel, és egy puszit nyom az arcomra – Bármi van, hívj! Na léptem – és ezzel ki is viharzik az ajtón, csupán egy rózsaszínes puszi nyomot hagyva maga után, az arcomon.

   Belépek a fürdőbe, és langyos vízzel elkezdem lemosni a smink nyomot. Eunbi... Ez a bolondos lány. Több van benne, mint egy átlagos emberben. Legyen bármilyen dilis, felelőtlen, vagy akár könnyűvérű, mindig gondoskodik rólam, segíteni próbál, vigyáz rám, és mellettem áll, bármi is legyen. Nem hittem volna, hogy egy hozzá hasonló lány lesz a legjobb barátnőm, de egyáltalán nem bánom. Amennyire utáltam őt az egyetem kezdetén, most annyira szeretem.

***

A laptopom előtt ücsörögve, már ötödszörre zárom be ugyanazt a közösségi oldalat. Jelen pillanatban még annak is örülnék, ha lenne valamiféle házifeladatom, legalább nem ölne az unalom. Aludni meg nem tudok, hiszen nemrég ébredtem. Végül arra a megállapodásra jutok, hogy talán jót tenne egy kis frisslevegő. Nem akarok emberekkel találkozni, és időközben belebújtam a kék, felhős mintájú pizsamámba, amiben nevetségesen festek, ezért amikor beszállok a liftbe, a földszint helyett a legfelsőbb szint gombját nyomom meg.

   Becipzárázom a kabátomat, és a kapucnit is felhúzom a fejemre. Miután megszólal a kis csengő, és kitárul a felvonó ajtaja, kilépek a folyosóra. Nem jártam még itt, de ha jól tudom, minden épület tetejére ki lehet menni. Végigsétálok a folyosón, majd kinyitva az előttem levő ajtót, egy hosszú lépcsősor jelenik meg. Pontosan amire számítottam. Ráérősen sétálok fel a fokokon, magamba vésve minden apró reccsenést vagy nyikorgást. Valamiféle nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Mi van, ha zárva lesz az ajtó, a kulcs meg sehol? Még öt lépcsőfok. Már látom a vöröses poroltót. Még két lépcsőfok. Izzadni kezd a tenyerem, és nem tudom, hogy a kabátom miatt, vagy a feszültség teszi. A poroltóhoz lépek, majd felsóhajtok, és elmozdítom a helyéről. Nincs kulcs. Csüggedten egyenesedek ki, és a falra csapok. Az előttem álló vasajtónak döntöm a fejem. Megérte felmászni idáig... Ekkor azonban kinyílik az ajtó, én pedig a Nogsaeg tetején, egyenesen a hóban landolok.

– Francba – nyögök fel, ahogy megpróbálom kisöpörni a szememből a havat. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen.

Fájdalmas szenvedéssel tápászkodok fel a földről, s megemelve a tekintetemet, a következő másodpercben egy hajszál választ el attól, hogy vissza ne essek. Vékony testalkat, fekete ruházat, szőke, rendezetlen haj. Azonnal rájövök, hogy ki áll előttem.

– Mit keresel itt? – száll felém a kérdés. Olyan mély a hangja, hogy abba szinte beleremegek.