Gyerekként minden olyan egyszerű: sírunk ha éhesek vagy fáradtak vagyunk, és nevetünk ha megcsiklandoznak vagy jó kedvünk van. Felnőttként ez már egészen más. A nevetés talán megmarad, ám a szomorúságunkat mélyen elrejtjük, hogy mások számára a bennünk levő érzés észrevétlen maradjon. És így, minden csepp lehangoltság, csüggedtség, ugyanarra az útra vezet, a sötétség napról-napra egyre jobban felőröl, mígnem megtanulunk ezzel együtt élni. És mi történik? Az emberek képmutatóak lesznek, álarcot vesznek fel és megjátszák magukat, hogy úgy tűnjön, minden rendben.
Jó,
ha van egy személy, akinek kiönthetjük a lelkünket, aki meghallgat és megért.
De mi van, ha túl gyávák vagyunk megszólalni, vagy a vállunkon cipelt teher
kimondva csak elcsépelt önsajnálatnak tűnik?