2019. júl. 14.

41. rész - Szél és parfüm illat



Amikor reggel el kezdett hullani a hó, senki sem számított arra, hogy már az első napon ilyen vastag réteg telepszik a földre. Ez pedig oda vezetett, hogy a főutakon hosszú autósorok állnak, az utcákon az emberek szinte átvergődik magukat a havon, és a város a feje tetejére állt. Mire az állomásra érek, megfagynak a végtagjaim, és olyan fáradt vagyok a bőröndöm cipelésétől, hogy úgy érzem a legelső padon el tudnék aludni, még ebben a hidegben is.

2019. jún. 11.

40. rész - A fájdalom idővel emlúlik...



December, a boldogság hónapja. Minden kirakat és ablak csillogóba öltözik, a legtávolabbi rokonok is meglátogatnak, és azt a felcsúszott pár kilót senki sem veszi észre rajtad, mert mindenki másra is felcsúsznak a kilók. Az év utolsó hónapja, ami mára már egy undorító, cukormázzal teli időszakká nőtte ki magát. Eleinte mindenki imádja, de végül hányingerünk van tőle.
            Nehéz felfogni, hogy ennyire eltelt az idő. Pedig csak most kezdtük az egyetemet, most voltunk tudatlan gólyák, mégis itt van a félév vége.

2018. dec. 16.

39. rész - A búcsú


Taehyung! – kiáltom torkom szakadtából a nevet. A hangom messze száll, egészen a főúton járó autókig, és az odalent sétáló emberekig, csak éppen egy személyhez nem jut el. A fiú nem moccan. Arcát a magasba emelve, úgy áll a szegélyen, mint egy szobor.
Mi értelme ide felállni, ha nem zuhanok le?
Kérlek fejezd be – mondom elvékonyodott hanggal. Közelebb lépek, de nem merem megérinteni. – Szállj le, és menjünk be.
Taehyung nem válaszol. Meggyújtja az ajkai közé fogott cigit, és mélyen letüdőzi. Remeg a keze. Takarni próbálja, de hiába húzza rá a felsőjét, tisztán látom ahogy az újjai aprót ránganak.

38. rész - Vihar előtti csend


Sziasztok! 
   Nem hiszem el, hogy sikerült ilyen sokáig eltűnnöm... Elsősorban az egyetem miatt nem volt időm írni. Meg kellett szoknom az órákat, az órarendemet, az új embereket és a várost is. És hát sikerült összeakadnom egy-két olyan személlyel, akik negatív hatást gyakoroltak rám. Nem akarom ezt hosszan boncolgatni, a lényeg az, hogy hosszú időn keresztül nagyon rosszul éreztem magam. Próbáltam írni, de pár sor után abba kellett hagynom. Rengeteg álmatlan éjszakám volt, ezért mindig fáradt voltam. Nem találtam a helyem az emberek között, aztán mikor azt hittem, hogy minden szuper lesz, csak mélyebbre süllyedtem. De úgy gondolom – vagy legalábbis remélem – , hogy ez az időszakom már lejárt, és ezt azzal is bizonyítom, hogy most egyszerre két fejezetet hoztam.
   Ezen kívül még egy rész várható (bár ki tudja... lehet, hogy túl hosszúra sikerül, és ketté kell bontanom... a lényeg az, hogy egy részt tervezek még haha). Remélem nem okozok csalódást, és már ti is várjátok a történet végét!

2018. szept. 25.

37. rész - Vigyázok az álmaidra


   – Sora –  

    Fura hely az egyetem. Hosszú ideig lazának tűnhet, az ember bejár az óráira, jegyzetel, ha kedve van hozzá, utolsó percben megírja a beadandókat, de ezen kívül egészen elviselhető egy intézmény. Legalábbis ezt hittem. Viszont a tanároknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy a vizsgák előtt két héttel, hatalmas szeretettel átadnak egy háromszáz oldalas anyagot, amit szóról szóra tudni kell. Két keserves hét alatt háromszáz oldalnyi tömör tanulnivaló. Valaki raboljon el, üssön fejbe egy darab vassal és lőjön le, mert mire lejár ez az időszak, egyetlen szál hajam sem marad a sok stressz miatt.

2018. szept. 21.

36. rész - Az érzelmek háborúja


   – Taehyung –

   A szoba olyan üres, mint a lelkem. Egy hatalmas, fekete lyuk, amiben könnyű elvesztődni. Fogalmam sincs hány óra lehet, és nincsen annyi erőm, hogy megmozdítsam a kezemet a telefonom irányába. Azt sem tudom, hogy egyáltalán ember vagyok még, vagy már csak egy üres, kifáradt test.
   Sóhajtozok, nem létező megoldásra várva. Menekülnék, de már nincs hová, mindenhol csapdában érzem magam. A saját elmém ejtett rabul, és ettől nem szabadulhatok. A jövőm képe homályos és borús felhők veszik körül. A hatalmas ház, sőt palota, a szüleim képe, a cég, a pénz és a Moon lány mind feketén festenek előttem. Kell nekem ez? A felelősség, a stressz, a nehéz döntések. Hiszen ezek nem nekem valók. Nem arra születtem, hogy egy jókora íróasztal mögé rejtőzve, tőmondatokkal irányítgassak. A fényre vágyom, a melegségre, valamire, ami életet lehel ebbe a kihalt testbe, de az egyetlen fényforrásom is csupán egy aprócska, pislákoló folt, és egyre csak távolodik. Csak napok kérdése, és teljes vakságban maradok.

2018. szept. 14.

#ezvagyokén kihívás



Sziasztok! Nem szoktam a blogra személyes témájú posztokat hozni, sőt még a részek elejére sem írok ilyen kis bevezetőt – nem is értem miért, másoknál szeretem olvasni, csak valahogy nálam ez mindig kimarad –, ezért gondoltam, jó ötlet lenne kitölteni ezt a kihívást, hogy a blogra tévedők jobban megismerjenek.
Először is hálás vagyok Nadinnak, amiért megajándékozott ezzel a kihívással, másodszor pedig szörnyen sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott kitöltenem. Valójában meg is feledkeztem róla, aztán amikor eszembe jutott, már benne csücsültem az érettségiben. De ami késik nem múlik, úgyhogy itt is lenne az #ezvagyokén kihívás.

2018. szept. 13.

35. rész - Hullámvasút


   A kávézó tágas, modern és egyben otthonos is. A mennyezetet régi újságok fedik, és fahéj illat árad a helyiségben, felidézve a téli napokat. Egy hátsó bokszban várakozom, amíg SeokJin mindkettőnknek rendel. Próbáltam ellenkezni, és felajánlani, hogy kifizetem a saját italomat, de Jin hallani sem akart erről. Való igaz, jól jön ez a fajta kisegítés, pláne hogy itt az itallap különös, kimondhatatlan nevű, kávénak nem nevezhető löttyökből és turmixokból áll, és minden nevetségesen drága. Ki iszik egyáltalán Cappuccino La Passione vagy Vaníliás álom nevezetű kávét? Nem álmodni szeretnék, hanem felébredni ettől az erős, kesernyés íztől.

2018. szept. 7.

34. rész - Esőcseppek


   Az embernek lehetnek szándékai, előre eldöntött tervei, napi programot írhat, hogy beossza az idejét, sőt hónapokkal, évekkel előre kigondolhatja, hogy mit szeretne kezdeni az életével, de néha nem mi döntünk. Van, hogy a sors beleszól a gondosan megtervezett napunkba, és mindent a fejére állít. Egy elsuhanó autó, egy elfelejtett levél, egy kedves mosoly, ezek mind képesek lehetnek letéríteni az utunkról, egyetlen jel nélkül. Próbálhatunk ellenállni, küzdhetünk, szenvedhetünk, de végül mégis mindenki ugyanott végzi, azon a helyen, amit a sors kirendelt neki. Ezen senki sem változtathat.

2018. szept. 5.

33. rész - Párbaj



   Szöul utcáin egészen hajnalig zajlik az élet, az árusok és szórakozó fiatalok hangja tölti be a helyet. A bár, ahol a kis csapatunk van, azonban egy eldugott részen helyezkedik, így a járda szélén ücsörögve, senki sem zavar minket, csupán a fölöttünk levő lámpa erős zúgása töri meg a csendet.
   Jungkook arcát nézem, a kíváncsi tekintetét, a ráncolt szemöldökét. A szívem egyre hevesebben dobog, ahogy a válaszon töröm a fejem. Nem tudom mit kellene mondanom, hogy mi lenne a helyes válasz, vagy hogy egyáltalán létezik ebben a helyzetben helyes válasz. Látom a fiú arcára kiülő aggodalmat, a félelmet, ahogy a szemét néha a földre, néha a saját kezére szegezi. Mondanom kell valamit, nem húzhatom sokáig az időt.