2. évad 4. rész - Az egyetem hercegnője

A szemem akkoráral tágul, hogy úgy érzem, el sem fér az arcomon. A szívem már rég elhagyta a testemet, valahol az égben kalimpál. Görcsbe rándul a gyomrom.

– Remek, kislány!

– Mutasd csak, hogy kell ezt!

– Ez úgy fog terjedni, mint a vírus.

– Ezaz cica, dobd ki amid van!

Ezek, és ehhez hasonló mondatok hallatszanak ki a videóból, amiben öntudatomon kívül táncolok egy asztal tetején, csupán az alsóneműmben. Mintha nem is én lennék, úgy vonaglok az engem videózó közönség előtt. Fel sem tudom fogni, hogy a telefon képernyőjén megjelenő lány én vagyok, hiszen semmire sem emlékszem, egyetlen halvány kép foszlánya sem maradt meg az emlékezetemben. Én... én nem lennék képes ilyesmire. Ilyen olcsó, undorító módon kelletni magam egy csapat fiú előtt.

   Nem bírom végignézni, az a húsz másodperc is bőven elég, amit látok magamból. Félrelököm a srácot, akit jóformán nem is ismerek, majd felszaladok a szobámba, és a vécébe zárkózom. Feltárom az üvegszekrény ajtaját, majd a gondosan elrejtett nyugtatóból bekapok három szemet.

   Nem tudom eldönteni, hogy meddig ücsörgök a földön. Az idő eltűnik, csupán a szégyenérzet marad meg bennem. Legszivesebben olyan mélyre süllyednék, hogy senki sem találhasson rám. Ha ebben a pillanatban új életet kezdhetnék a világ egyik elrejtett sarkában, habozás nélkül tűnnék el minden ismerősöm szeme elől.

– Sora, ki kell jönnöd! Nem ülhetsz egész nap a fürdőben – kopogtat az ajtón Eunbi.

– Ide költöztem.

– Akkor csak engedj be, mert be fogok pisilni.

– Nem tehetem – ellenkezek. Képtelen lennék a szemébe nézni.

– Kérleeeeek. Belehalok, annyira kell.

– Ígérd meg, hogy nem próbálsz meg kiráncigálni innen!

– Ígérem – kiáltja.

Nehézkesen állok fel, majd kipattintva a zárat, beengedem a barátnőmet. Eunbi a homlokát ráncolva, aggódva tekint rám.

– Jól vagy? – kérdezi.

– Pazarul – bököm ki.

– Semmire sem emlékszem az egészből. Ha bármi rémlene, már rég szóltam volna.

– Tudom Eunbi, semmi gond – vonom meg a vállam csüggedten. Ok nélkül zúdítom minden feszültségemet a lányra, de hiába próbálom felfogni, hogy Eunbi messze nem hibás, mégis eluralkodnak rajtam az érzelmek.

– Bárki is tette, ezt megkeserüli! Nem voltak ott olyan sokan, hamar ki fog derülni, hogy ki az a majom, aki képes volt levideózni téged, és feltölteni egy pornóoldalra – erősödik meg a lány hangja. Már pisilnie sem kell, vagy az csak egy ügyes trükk volt, annak érdekében, hogy beengedjem?

– És utána mi lesz?

– Bepereled! Rendőrségi eljárást indítasz ellene!

– Semmi esély... Nincsen pénzem ügyvédre, ráadásul ha ilyen ügyekbe bonyolódnék, csak tovább terjedne a hír rólam – magyarázom, helyet foglalva a kád szélén. – Mindegy – mondom beletörődve. Hiába is húznám tovább a dolgot, csak jobban felkavarnám a port körülötte, és több kelletlen figyelem hárulna rám. Ha csendben tűrök, a videó híre előbb utóbb eltűnik, és mint minden más pletyka, ez is unalmassá válik. – Inkább azt áruld el, hogy hányan látták... 

Eunbi azonnal előveszi a telefonját, majd kis keresgélés után rátalál a rólam készült videóra.

– Az egyetem hercegnője, ez a címe – jelenti ki. – És... eddig 534 megtekintése van.

– Szóval így lesz híresség belőlem – mondom viccelődve, hogy valamivel enyhítsem a hangulatot.

– Kim Kardashian is ebből épített karriert – kontrázik Eunbi. Szép is lenne, ha hasznot húznék ebből az undormányból.

– Ez igazán megnyugtató – forgatom a szememet, elhagyva a fürdőszobát. Eunbi kiskutyaként követi minden lépésemet. – Most megyek, és kiveszem az összes papiromat az egyetemről, aztán elköltözöm vidékre, és szerzetesként fogom leélni az életemet – vázolom a jelenlegi tervemet, ami nem is hangzik olyan butaságnak. A szerzetesek egyszerű, de boldog életet élnek. Nekem is nyugalomra van szükségem, semmi másra.

– Ne butáskodj, lehetne ennél roszabb is. Mondjuk ha nem lenne rajtad melltartó, vagy teljesen meztelenül táncolnál azon az asztalon – fokozza a már most is siralmas helyzetet a barátnőm.

– Remélem tudod, hogy ezzel nem segítesz – vonom fel a semöldökömet, Eunbi képébe bámulva.

– Csak próbálom oldani a helyzetet... Basszus, tök szexi vagy abban a videóban, a testedet minden csaj megirigyelné, az a tánc pedig simán beindítja a kampusz összes srácának a képzelőerejét. Nem kell szégyenkezned emiatt.

– Köszi, Eunbi – erőltetek magamra egy hamis mosolyt. – Megpróbálom túlélni – nyúlok be a szekrényembe, előkapva az egyik magasnyakú pólómat. A tükör előtt próbálom fel, megbizonyosodva arról, hogy éppen eleget takar az arcomból. Videó ide vagy oda, órára kell járnom, és szükségem van arra az ösztöndíjra, hogy maradhassak az egyetemen, viszont a kelletlen pillantásokat normál esetben sem bírom, most meg, ebben az abszurd szituációban valószínűleg felrobbannék a rámtapadó szempároktól, ezért jobb, ha megpróbálom eltakarni magam, amennyire csak lehet.

Általános geológia órán a terem egyik szélén foglalok helyet. A pulcsim nyaka még a számat is takarja, és a biztonság kedvéért még egy sapkát is felraktam, ami alatt úgy rendeztem a hajamat, hogy az arcomból a lehető legkevesebb látszodjon. Melegem van, szinte folyik rólam a víz, de a világ összes kincséért sem vetnék le magamról egyetlen réteg ruhát sem.

   Szünetben a mosdóba sietek, és az egyik kabinban elrejtőzve szabadulok meg a kínzó ruházatomtól. Remélem, hogy a rólam szóló pleykákat hamar elnyomja egy érdekesebb, botrányosabb dolog, mert ha egész félévben ebben a hacukában kell órára járnom, év végére valószínüleg megsülök. Nem vagyok én egy érdekes személy, nem tarthat tovább ez az egész egy, legfeljebb két hétnél.

– Na és, láttad a videót? – lép be néhány lány a mellékhelyiségbe.

– Az egyetem hercegnője... találó cím. – Kuncogás hallattszik.

– Tudtátok, hogy a csaj együtt volt Kim Taehyunggal?

– Úgy hallottam, hogy a videót is ő csinálta róla.

– Lehet, hogy ő futtatja a csajt.

Kiráz a hideg a találgatások hallatán. Undorító, hogy ezek a lányok bármiféle háttér tudás nélkül képesek ilyen eszement pletykákat kreálni.

– Mégis igaz lehet a dolog... Akinek dolga volt Taehyunggal, az a süllyesztőben végzi. – Ismét nevetni kezdenek. El sem hiszem, hogy belerángatják Taehyungot a sztoriba, mikor a legkisebb köze sincsen hozzá. Próbálnám felejteni, de akaratlanul, még ebben a helyzetben is összefonódik a nevünk.

– Annak a fruskának semmi köze Taehyunghoz! – csapódik ki az ajtó. Eltelik néhány másodperc, mire összekötöm a jellegzetesen idegesítő hangot Mimi arcával. – Taehyung nem foglalkozik a hozzá hasonló olcsó nőkkel. Nevetséges, hogy egyáltalán egy mondatban meritek említeni azt a két személyt. Ha jót akartok magatoknak, többé nem veszitek a szátokra Taehyung nevét.

– Mi-mi – ejti ki az egyik lány dadogva a nevet. – Sajnálom, nem úgy gondoltuk.

– Nem érdekelnek a hülye kifogásaitok, de ha bárkitől is meghallom, hogy ostoba pleytkákat terjesztetek Taehyungról, a saját kezemmel tépem ki mindhármótok nyelvét – csap az egyik vécé ajtajára. Megijedek a közeli zajforrástól.

– Igen is, Mimi – szajkózzák mindhárman, elnyújtott, nyávogó hangon.

– Most pedig takarodjatok. – És a parancsszóra mindhárom lány kisiet a helyiségből.

Előmerészkedek a rejtekhelyemről. Tudom hogy Mimi odakint van, de nem csücsülhetek holnapig a vécén, ennél még én is többre értékelem magam. Lassan nyitom ki a nyikorgó ajtót, és félve nézek ki a mosdókagyló előtt álló lányra. Próbálom magam felkészíteni a húsomba maró megjegyzéseire, miközben igyekszem elkerülni a szemkontaktust.

– Ide figyelj, Sora. Nem érdekel, hogy mit kezdesz az életeddel, de Taehyung nevét ne mocskold be – áll meg mögöttem, a tükrön keresztül bámulva rám. – Messze nem vagytok egy szinten, és amíg a te vetkőzős videóid csupán a saját életeden hagynak sebet, a Taehyung jóhírén ejtett foltok egy egész cégre vannak hatással – dobja át a válla fölött a haját, majd egy utolsó szúrós tekintet után, elhagyja a mosdót. Remek, már Taehyung presztízséért is én felelek.

Lemondva a sapkáról ballagok vissza a terembe, az általános geológia második felére. Az emberek valószínüleg beszélnek rólam, de próbálom azt tettetni, mintha nem venném észre a körülöttem keletkező suttogást. Talán tényleg Eunbi tanácsa szerint kellene viselkednem, és magabiztosan, sőt büszkén fogadnom a tekinteteket, esetleges beszólásokat. Csak hogy bennem messze nincsen annyi önbizalom, mint a barátnőmben, én nem lennék képes mosollyal az arcomon végigsétálni a folyosón, miközben a hátam mögött mindenki a pornóoldalra feltöltött videómról beszél.

   Lehet, hogy jobb, ha nem töprengek a kialakult helyzeten. Sokat amúgy sem tudok tenni ellene. A videó már a neten van, az időben pedig nem tudok visszamenni, ezért csak abban bízhatok, hogy az emberek találnak másik témát, amin csámcsoghatnak.

– Hé – érzek meg egy kezet a hátamon. Az arcomat azonnal a hang irányába fordítom, és Jungkook kedves, kissé feszélyezett arcával találkozom. – Jól vagy?

– Voltám már jobban is, de kiheverem – válaszolok egyszerűen.

– Először azt hittem, hogy nem te vagy. Nem tudtam elképzelni, hogy az a Sora, akit én ismerek, képes lenne ilyesmire – mondja csüggedt hangon. Nem próbálja leplezni, hogy csalódott bennem, és a mondata valahol mélyen szíven szúr.

– Nem voltam tudatomnál, nem önszántamból csináltam – próbálok védekezni, de a képkockák többet mondanak, mint bármilyen mentegetőzésem.

– Pedig senki sem tartott pisztolyt a fejedhez.

– Jungkook – csattanok fel. – Beülsz az órámra csak azért, hogy tovább nehezítsd a lelkiismeretemet. Egyáltalán mit keresel itt?

– Csak látni akartam, hogy rendben vagy-e – próbál átváltani kedvesebb hangsúlyba.

– Nem vagyok rendben, ráadásul te is egy utolsó lotyónak tűntetsz fel – fordulok el a sráctól, hátha veszi a jeleket, és eltűnik mellőlem.

– Én csak annyit szeretnék mondani, hogy nem kellene ilyen emberekkel lógnod – válaszol, mire én szó nélkül kipattanok a padból, és átviharozva az osztályon, idegesen trappolva, elhagyom a termet. Nem kell mondania, a korábbi kijelentésével én is teljesen tisztában vagyok. Már így is sajgatóan lüktet az egész életem, hiszen én magam is tudom, hogy mekkora őrültséget csináltam, még ha jóformán magamnál sem voltam. A barátaimtól támogatásra lenne szükségem, nem okoskodásra, és becstelen megjegyzésekre.

Nem érdekel, hogy kinek megyek neki, vagy hogy mit borítok fel, elsötétült elmével rohanok át az épület előcsarnokán, átkozva az égieket, amiért hagyták, hogy ez történjen velem. Úgy nézhetek ki, mintha másodpercek tartanának vissza a robbanástól, ha valaki a közelembe merészkedne, azt minden bizonnyal darabokra szakítanám.

– Francba ezzel az egésszel – szűröm ki a fogaim között, amint sikerül elejtenem a jegyzeteimet.

– Nyugi van, kislány – jelenik meg fölöttem egy alak. Mint a pokolból fölszállt démon, úgy vigyorog le Jimin az elkeseredett, szánni való énemre.

– Te utolsó szemétláda – esek a fiúnak.

– A helyedben inkább örülnék – fogja le mindkét kezemet. – Egyetlen éjszaka alatt hírességet csináltam belőled. – Ezzel a mondattel végleg elismeri a bűnét.

– Undorító vagy – tépem ki magam a szorításából.

– Mondja ezt az, akiről pornó videó terjed.

– Jimin, semmit sem tettem ellened – törik meg a pajzsom, szabadjára engedve a kétségbeesett, rettegő énemet. – Áruld el, miért csináltad?

– Mert egyszerűen nevetséges vagy. Jól szórakozom rajtad – mondja ki a kegyetlen szavakat, melyek annyira dühítőek, hogy az arcom azonnal vörösre vált.

Megragadom a földre szóródott holmijaimat, majd idegesen haladva végig a kollégium területén, liftbe vágom magam, és egyenesen az ágyamban kötök ki. Magasról teszek a későbbi óráimra. Nem érdekel sem az egyetem, sem a biztos jövőkép, és lényegtelenné válik az ösztöndíj is. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csupán arra a hatalmas megaláztatásra, ami a nap folyamán ért. Mintha én lennék a legundorítóbb, legaljasabb ember az egész világon, pedig jóformán semmit sem tettem. Nem emlékszem a táncra, a vetkőzésre, a videóra, semmire sem. Ki tudja milyen szerek befolyása alatt áltam, hogy mibe kevert engem Jimin és a bandája, és hogy még mi fog kiderülni arról a számomra homályos éjszakáról. Elmentem, hogy kiszellőztessem a fejem, és másnap még több problémával tértem vissza. Nem értem, hogy miért pont én vagyok az, akinek szenvednie kell néhány agyalágyult srác szórakoztatására. Miért engem bűntet az élet mindazért, amiért valójában nem is vagyok felelős.

   Bebújok a takaró alá, és engedem, hogy a sötétség magához szólítson. A vastag anyag melege hamar a hatalmába kerít, és percek múlva álmosan pillogtatok. Ha alszom, nem fáj a valóság.

Kopogtatás zaja térít magamhoz. Nem tudom, hogy hány óra lehet, de odakint már sötétség van. Egyedül vagyok a szobában. Fogalmam sincs, hogy Eunbi miért nem vitt magával kulcsot, mielőtt bárhová is ment volna. Felkölteni az embert a legmélyebb álmából... valóságos bűn.

   Kábán lépdelek az ajtóhoz, és eltelik egy kis idő, mire megtalálom a zárat. Nem akarok villanyt kapcsolni, mert az egyenesen kiégetné a szememet, ezért a sötétben tapogatózva igyekszem beilleszteni a kulcsot a megfelelő helyre.

– Egy pillanat – nyögöm fáradtan, majd elfordítva a kulcsot, erőt veszek magamon, és kinyitom az ajtót. Álmosan pillogtatok az előttem állóra, s néhány másodpercig azt hiszem, hogy még mindig képzelgek. Az alak megmozdul, közelebb lép, az elmém pedig azonnal kitisztul. De mire ellenkezni tudnék, Taehyung már befurakodta magát a szobámba. A meglepettség miatt egyetlen szó sem jön ki a számon, és nem tudom eldönteni, hogy az engem súlytó folytonos szerencsétlenség sorozata siralmas, vagy már-már nevetséges. Mi a mennydörgős jó eget keres Kim Taehyung a szobámban, és hogyan tudnék felszívódni ebben a szent pillanatban a föld színéről?