2. évad 10. rész - Az eljegyzés

– Sora –

A nővérem ügye egyetlen pontban menetel, nincsen semmilyen fejlemény, nyom, vagy szemtanu. Úgy tűnik, hogy a múlt megismétli önmagát, és SoHye megint felszívódik, mintha sosem létezett volna.

   A szüleim reménykedni kezdtek, és mindent beleadnak a nővérem keresésébe. Apa éjt nappallá téve járja Szöul utcáit, anya pedig otthonról segítkezik, szórólapokat gyárt, sőt egy gyűjtést is szervezett a nővérem javára, hogy legyen miből főzni az önkénteseknek. Egy egész szép számú csapat verődött össze, rokonokból, szomszédokból, távoli ismerősökből, akik szintén segítenek SoHye felkutatásában. A rendőrség a naplóbejegyzések miatt arra tippel, hogy a nővérem haza indulhatott, vissza a családhoz, de talán útközben meggondolta magát, vagy történhetett vele valami, ezért megpróbálnak átfésülni egy egészen nagy területet, Szöultól egésze a szülővárosomig. A nyomozó szerint különösen nehéz dolgunk van, hiszen a frissen hullott hó eltakarhat szinte bármilyen nyomot.

   A nyomozás óta többször is haza utaztam, hogy édesanyám segítségére legyek. Én is bejártam a kisvárosunk minden pontját, különös figyelmet szentelve a nővéem kedvenc helyeire, de semmit sem találtam. A vasúti sínek mentén többször is elhaladtam, mert kiskoromban SoHye folyton azt mesélte, hogy egy napon ő is itt fog eltűnni a városból, de a vastag hótakaró miatt még egy árva kőre sem figyeltem fel.

   A havazások erősödtével megkértük az önkénteseket, hogy várjanak, amíg elcsitul az időjárás, és édesapám is hazatért. A keresés megálltával úgy döntöttem, hogy visszautazom a fővárosba. Három hét telt el a bejelentés óta. Az országban öt napja hóvihar tombol.

Az egész szombat ruhapróbával telik. Eunbi a legnagyobb odaadással igazgatja rám a saját estélyi ruháit, mindegyikhez cipőt és kiegészítőket is párosítva. A valóság az, hogy a lány ruhái csodaszépek, de ebben a helyzetben egyetlen nyeszlett mosolyt sem tudok az arcomra húzni. Úgy állok a tükör előtt, mint egy élettelen próbababa. A ruhák észrevétlenül cserélődnek rajtam, én pedig csak ostoba tekintettel bólogatok, de valójában már nem is látom a tükörképemet.

   Ha nem Taehyung eljegyzésére készülnék, talán még élvezném is a helyzetet. Sosem voltam túl nőies lány, de ezeknek a gyönyörű ruháknak senki sem tudna ellenállni. Viszont abban a nevetséges helyzetben vagyok, hogy az első valódi szerelmem kézfogó estélyére készülök, egy olyan személlyel karöltve, akit szívből gyűlölök.

– Utálom – nyögöm magam elé az egyetlen érzést, ami bennem forr.

– A ruhát? Pedig olyan jól áll – lepődik meg Eunbi, elrendezve rajtam a szoknya részt.

– Nem, az életemet – ingatom a fejemet.

– Szedd össze magad – néz rám a tükrön keresztül. Alaposan végigméri a ruhát, majd elkezdi lehúzni a cipzárját. Ez már a huszadik lehet. Számomra az első is tökéletes volt. Eunbi csodát akar varázsolni, ebből a kifáradt, vézna valakiből, aki elveszetten pillant vissza a tükörből rám. Lassan magamra sem ismerve, az egykori énem árnyékát vizsgálgatom, ahogy Sorából az idő kereke roncsot őrölt. Tagadhatatlanul megviselt az elmúlt három hét.

– Igyekszem – villantok megfáradt mosolyt.

– Ez lesz az! – csillan fel a lány szeme. Egy hosszú, fekete ruhát húz ki a stóc közepéből, majd szinte azonnal, izgalommal teli tekintettel kezdi rám adni. Helyenként ügyetlenül bele akadok a fűzőbe, de végül sikerül felvennem. – Ez a nyerő – bólint elégedetten a lány. Unottan bámulok bele a tükörbe, hiszen a legkevésbé sem érdekel, hogy miben hagyom el ezt a szobát, de a szemem elé táruló látvány akaratlanul is elkápráztat. A bársony egyszerű, laza hullámokban omlik a földre, úgy feszülve rám, hogy kiemelje a nemlétező alakomat. Eunbi szorosra húzza a hátán levő fűzőt, majd egy fekete magassarkút ad a lábamra, kiegészítőként pedig egy aprócska táskát, és egy drágakővel kirakott fülbevalót. A ruha ugyan sötét, de a szabása és a kiegészítők miatt nem hat túl soknak. Szolid, mégis van benne valami különleges.

– Tetszik – forgolódom ide-oda a tükör előtt, magamat szemlélve.

– Hadd csináljak egy képet rólad – szegezi rám pisztolyként a telefonját.

– Hiszen ez lesz életem legszörnyűbb éjszakája – takarom el azonnal a kezeimmel hadonászva a sápadt arcomat.

– Mert írtó dögös vagy, és ma megmutatod annak a seggfejnek, hogy mit is veszített – hallom meg a fényképező jellegzetes hangját. – Gyerünk, nézz ide – unszol tovább.

Megadva magam, csípőre teszem a kezemet, és ironikusan pózolni kezdek, előhívva azt a csepp önbizalmamat, amit Taehyung nem ölt ki belőlem.

   Nem is tudom pontosan, hogy mit érzek iránta. Amikor meghallom a nevét, elindul egy folyamat bennem, a gyomrom felfordul, a kezem ökölbe szorul, a homlokomra ráncok gyűlnek, és a torkomban gomból keletkezik. Egyszerűen meghatározhatatlan. Utálat lenne, vagy még mindig szeretet? Mi a különbség a kettő között. Végtére is a gyűlölet csupán a feje tetejére állított szeretet, és bármit teszek, nem tudok szabadulni tőle. Rajta ül a szívemen, egyes napokon gonosz módon kínoz, és beférkőzik a legmélyebb gondolataimba.

   Ha becsukom a szemem, kizárhatom a világot, de az emlékek örökké velem maradnak, és ettől rettegek. Mert mi van, ha egy csodás nap közepén tör rám a múltbéli kép, széthasítva a szívemet, eltörölve a kedvemet, elnyomva az egész testemet. Hogyan kell felejteni? Meddig kínozzam magam, hogy az agyam bedobja a törölközőt? Arra vágyom, hogy végre tényleg felfogjam, vesztettem, és ez nem szégyen. Hiába próbálom erővel betuszkolni a gondolatot elmémbe, csupán szorongás telepszik rám. Félek, ha újra megpillantom őt, a világ ismét összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e. Hiszen a boldogság emléke már messze nem a boldogság, de a fájdalom helyén mindigis ugyanaz a kín marad.

   Jimin nyolckor szól, hogy megérkezett. Nem jön fel értem, de nem is várom el tőle. Egyedül ballagok le az egyetem elé, egy hosszú kabát mögé rejtve a ruhámat. Amikor beülök az autóba, Jimin nem bókol, nem dicséri meg a ruhámat, vagy a készülődésbe fektetett energiát, egyszerűen vezetni kezd, és sietően elhajt az egyetem területéről. Nincsen fölösleges csevegés. Nem kedveljük egymást, és ezt nem is álcázzuk.

– Nem kell egész este mellettem maradnod – mondja. – Az érkezés keltsen nagy benyomást, aztán a tánc.

– Rendben – válaszolok halkan, a kinti tájat fürkészve, ebben keresve a megnyugvást. Már fent sem akadok azon, hogy nem tudok táncolni, majd csak lesz valahogy. Ha már saját magamat ítéltem kárhozatra, előtte szégyenüljek is meg.

– Ne lábatlankodj sokat. Ha valaki megkérdezi, ki vagy, a barátnőmként mutatkozz be.

– Le lépd át a határt – húzom meg a tűrőképességem halvány vonalát. Azt tudom, hogy hülyét csinálok magamból, de erre a szintre nem vagyok hajlandó lesüllyedni. – Azt mondom majd, hogy Taehyung barátja vagyok az egyetemről.

– Próbálj minél kevesebb emberrel beszédbe keveredni – folytatja a mondandóját, meg sem hallva a szavaimat. – Taehyung előtt viszont húzd elő a leggonoszabb énedet. Gondolj arra, hogy mit tett veled, átvert és kihasznált, aztán döfj a szívébe a legkedvesebb mosolyoddal.

– Tudom mi a dolgom – hajtom le a fejemet, engedve hogy a hullámos hajam az arcomba hulljon. – Remélem, úgy távozunk az eljegyzésről, mintha sosem ismertük volna egymást – fonom össze szorosan az ölömbe ejtett kezeimet.

– Legyen hát ez az egyességünk – bólint a fiú.

Szöul legnagyobb hotele előtt leparkolva, kilépek az autóból. Óvatosan sétálok, nehogy megcsússzak a jég födte úton. Szorosan tartva magamon a kabátot, egyre csak azt érzem, hogy a két fiú hatalmi játszmájának egy apró bábuja vagyok, melyet úgy irányítgatnak, ahogy kedvük tartja. Apró léptekkel, bizonytalanul vonulok Jimin után, s a pokol felé közeledve, marni kezd a kiváltságosok belém ültetett mérge.  Némán bólintva veszem el az egyenruhás hölgy által nyújtott pezsgőt, de hiába a gyémánt buborékok éneke, egy korty sem megy le a tűhegynyire zsugorodott torkomon. Látva a magabiztos léptekkel, hosszú báliruhában elsurranó hölgyeket, végleg belémég a tudat, hogy mennyire távol áll tőlem ez a díszes világ. Hiszen én csak egy ostoba, vidéki liba vagyok.

– Nagy levegő, mindjárt bent vagyunk – nevet a szerencsétlen képemen Jimin.

Hiába veszek akkora lélegzetet, amivel a tüdőmbe szívom a terem minden csepp oxigénét, nem nyugszom. Már nem kellene számítania, a testem minden sejtje mégis azt szajkózza, hogy ez volt életem legrosszabb döntése. Menekülnöm kellene, amíg tudok, de ahogy meglátom a hatalmas tölgyfa ajtókat, azt is elfelejtem, hogy ki vagyok. Ebben a helyzetben az én döntésem mit sem ér, így hát engedem, hogy a testembe szőtt vékony fonalakat önkényesen rángassa az előttem sétáló fiú.

A rám zúduló embertömeg pillanatok alatt fullaszt meg, s ezt tetézve Jimin keze kelletlenül téved a derekamra, közelebb húzva védtelen testemet magához. Reklámba illő mosollyaé köszön oda díszesbe mázolt ismerőseinek, egyetlen pillanatra sem felejtve, hogy kiállítási tárgyként mutogasson engem. Úgy érzem magam, mint aki házszámot tévesztett, és az ajtó a világ másik felén van. Állófogadás... azt sem tudom, hogy hogyan kellene viselkednem, kinek kellene köszönnöm, mosolyognom, meghajolnom.

   Filmekben sem látni ennyi magasrangú, öltönyös, kicicomázott személyt. Mindenkiről messziről látszik, hogy valamilyen fontos pozíciót tölt be, csillagokban járó fizetéssel. Tehát ez Taehyung világa.

   A sokaságot pásztázva, tudatalattim az ő arcát keresi. A kíváncsiság vagy hiánnyal ellentétben azonban az elsődleges célom, hogy el tudjak rejtőzni előle. Hiába a mindent elsöprő terv arról, hogy könnyű szerrel teszem tönkre ezt a csodás napot, a lábam úgy remeg, mint egy kisiskolás első szavaló versenyén, s ha valaki megkérdezné, hogy hogy hívnak, még a saját nevemet sem tudnám tisztán kinyögni.

A körülöttünk hemzsegő idős férfiak társaságában már csak a földet merem bámulni, lyukat égetve a méregdrága szőnyegbe. Az egyik öltönyös alak viccesen megjegyzi, hogy egy ilyen lányt mint én, ő maga is szívesen elfogadna a hálószobájába, de a nevetésem kínját sehogy sem tudom álcázni, és minden apró próbálkozásom ellenére, Jimin nem fogja fel, vagy csak nem tartja fontosnak, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam.

   A magasztos zene lehalkul, és a csicsás tömeg egyként vonul a terem szélére, helyet kreálva középen.

– Nagy örömmel jelentem be az ünnepelt pár érkezését – lép egy középkorú nő a kialakult kör közepére. Sötétzöld ruhát, és egy nevetségesen nagy fejdíszt visel. Ismerősnek tűnik az arca, de annyira távol van, hogy nem tudom tisztán kivenni a vonásait. – Taehyung és Yebin – ejti ki a neveket. Jimin szorosabban karol magához, s a váratlan hatástól szinte elesek, kénytelen vagyok a fiú mellkasába kapaszkodni.

Yebin... szóval így hívják.

   A friss pár kézenfogva vonul be a terembe. A lány krémszínű ruhája minden egyes lépésnél mesébe illően libben, láthatatlan rózsaszirmokat hullatva maga után. Az ujján felcsillanó jegygyűrű kilóméterekről is kiégetné a pupillámat. Mellette mintha egy lélektelen test vonulna, pontosan a terem közepén megállva. Illedelmesen meghajol, majd felveszi az álarcát, és olyan mosolyt húz az arcára, ami elfedi az egész lényéből áradó szenvedést. Vagy legalábbis ezt hiszi. Én ismerem Taehyungot, tudom, hogy mi valóság, és mi álca.

– Gyere csak – súgja a fülembe Jimin, majd úriembernek játszva magát, kézen fogva vezet át az emberseregen, közelebb lépdelve az ünnepeltekhez. Kimozdulva a cifra ruhák takarást nyújtó erdejéből, úrrá lesz rajtam a félelem, s levegőt venni is csak gyötrelem árán tudok.

– Szeretnék pár szót szólni, a szívemnek oly kedves párhoz – mondja a korábbi nő, megemelve a hangját. – Taehyung mindigis makacs gyerek volt. Kiskorában folyton az irodámban játszadozott, összerajzolta az iratokat, a fontos szerződéseket, aztán vigyorogva fogta rá a postársa a tettét. – A tömeg felnevet, nekem azonban sírhatnékom támad megtévesztő szöveg miatt. – Sosem hallgatott rám, vagy az apjára, csak ment a saját feje után, nem törődve a következményekkel. Néha jól sűltek el a dolgok, máskor megütötte az orrát, de minden tettéből tanult. Éppen ezért örültem annyira a hírnek, amikor bejelentette, Yebint választotta párjául – mutat a lányra. Az emberek éljenezni kezdenek, víg tapsot és füttyszót hallatva. Micsoda hazugság az egész. – Rég nem láttam Taehyungot ilyen boldognak, mint most. – Hányingerem támad a nevetséges, hazugsággal teli szövegtől. Taehyung úgy néz ki, mintha a sírból rángatták volna ki. Az arca sáppadt, és be van esve, a szemei feketék, homályosak és élettelenek, a tartása szinte nem is létezik, a vállai lefele görnyednek. Már lélek sincsen benne, csupán egy élettelen test áll az őt ünneplő tömeg közepén. Arra sincsen ereje, hogy élethűen hozza a színészi játékát. Az ajka széle minden egyes hazug szónál megrándul.

   Jimin kihúzott háttal, felszegett fejjel kezd színészi tapsba, büszke vigyort festve romlott képére. Úgy állok mellette, mint egy gondosan betanított kiskutya, hatalmas pupillával szemlélve a történést.

Taehyung meglepett tekintete csupán egy pillanatig időzik Jiminen, mire elmormolhatnék egy imát, szemét rég rajtam legelteti, arcán végigfutva a pánik minden árnyalata. Ábrázatát elhagyja az utolsó lehelet szín is, de résnyire nyílt szája, és ökölbe szorult keze jelzi igazán a váratlan fordulat sikerességét. A pillanat hevét enyhítve a tömeg feleszmél, és követve a giccsbe burkolt, gúnyos dicséretet, ők is tapsolni kezdenek, mennyei magaslatokba emelve a hőn szerelmes párt.

Gratulációk rengetege járja be a termet, milliókat érő kézfogásokkal karöltve. Mindenki tiszteletét akarja tenni a bájos pár előtt, én azonban legszívesebben menten kiugranék az ablakon, az sem érdekelne, ha földet érve a nyakamat törném.

– Adjuk át jókívánságunkat – ránt magával Jimin a vesztembe. A lábam nem akar mozdulni, a fiú így is végigvonszol a termen, s épp csak összekaparom a lelki erőm halvány porszemeit, Taehyung arca máris ott terem előttem. Nem merek a szemébe nézni, de úgy érzem, ha lehajtom a fejemet, azzal csak tovább süllyedek a szégyen örvényében. – Sok boldogságot, és megannyi gyereket kívánok az újdonsült párnak – nyújtja a kezét Jimin egykori barátja felé. Taehyung tekintete dühösen villan, de nem rendezhet jelenetet ebben a szituációban, így megadva magát csúsztatja tenyerét ellensége kezébe.

– Köszönöm, Jimin – szorítja meg az említett ujjait, amik láthatóan elfehérednek. – Igazán örülök, hogy eljöttetek – hajol meg kissé.

– Bármit, a legjobb barátomért – válaszol nyájasan Jimin, mire Taehyung szemöldöke ösztönösen megemelkedik. Tudom, hogy a tűzzel játszunk, s Jimin beszólásai már rég túllépték a határt, így a zakóját húzogatva próbálom tudtára hozni, hogy tovább kellene állnunk.

– Belőled sem kell kettő – virítja ki fogsorát Taehyung. – Hiszen nem létezik még egy ilyen odaadó személy, mint te, kedves barátom.

– Csak teszem, amit kell – veregeti vállba Jimin a szembenállót. – Megérdemled.

– Így igaz – bólint széles mosollyal. Már nem tudom eldönteni, hogy hol ér véget a megjátszás, és hol kezdődik a valóság, hogy ez még alattomos csipkelődés, vagy valódi háború.

– Mennünk kellene – szólalok meg halkan, összeszedve minden csepp erőmet. – Ne tartsuk fel az ünnepelteket – akasztom a kezemet Jimin alkarjába, kissé megrántva a fiút.

– Igazad van, édesem – fordul felém, s a következő pillanatban hazug ajkait forrasztja homlokomra. Pilláim hatalmasra tágulnak, de nem veszthetem el a maszkomat, így kegyetlenül erőltetek nyugalmat ernyedt testemre. – Remélem az est folyamán még lesz szerencsénk összefutni – döf utolsó nyílhegyet ellenfele oldalába.

– Mindenképp – válaszol Taehyung, s fásult arcára ezúttal láthatóan kiül a letörölhetetlen csüggedtség.