2. évad 9. rész - Bízol bennem?

– Taehyung –

Anyám szürkés-fehéres irodája hideg hatást kelt. Ahogy végigvonulok a polcokra pakolt irattömbök mentén, borzongás fut keresztül a gerincemen. A nő simára vasalt kosztümében ül a nagyméretű íróasztal mögött, testét eltakarják az előtte sorakozó végtelen szerződések. Már-már úgy festi az aláírását a lapok végére, hogy a szemét sem futtatja át a tartalmukon. 

Jeges pillantását emeli felém, ahogy megtámaszkodva az asztalon, a torkomat köszörülöm. Jól tudom, már korábban észrevett, mégsem volt hajlangó rámszentelni a figyelmét, egészen addig, amíg tudtára nem hozom, hogy beszélni valóm van vele. Lassú mozdulattal emeli le a szemüvegét, s hanyagul félretolva a papírokat, rákönyököl az asztalra. 

– Drága fiam, minek köszönhetem a jelenlétedet? – kérdezi nyájas hangján. Olyan mosolyt fest az arcára, amivel még a legádászabb farkast is térdeire kényszeríthetné. 

– Nem kell a megjátszott kedvesség – húzom ki magam, anyám főlé kerkedve. – El akarom törölni a végrendeletet.

– Lehetetlen – vált át egy komolyabb hangnemre. A homlokát ráncolva próbálja eltüntetni arcáról a félelmet. – Az eljegyzés előtt állunk, végre dűlőre jutottunk a Moon családdal, minden tökéletesen a tervek szerint halad. Taehyung, az ostobaságaiddal fordulj máshoz, nekem ezer dolgom van. 

– A saját életemről van szó – erősítek a tónusomon. Ezúttal nem hátrálok meg, nem állhat elém sem az anyám vasba öntött akarata, sem a szorongásom szülte démonok. – Én döntök – csapok magabiztosan az asztalra, káoszt idézve elő a tengerként hullámzó szerződések között. 

– Takarodj az irodából, mielőtt rád hívom a biztonsági őröket! – pattan fel az anyám. Az arca pillanatok alatt vált át vöröses színre, tükrözve a hangulatát.

– Nagy örömmel távozom – lépek közelebb önelégült arckifejezéssel. – De előbb eltörlöm a sorsom papírra vésett sorait – lököm félre a nőt, majd az íróasztal legalsó fiókjában kezdek kutatni. Nem gátol meg az anyám üvöltése, sőt a kegyetlenül tépászó keze sem. Beletúrok a papírhalom közepébe, és addig meg sem állok, amíg a kezembe akad az a bizonyos cifra betűs lap. Milyen morbid ennnyire kidíszíteni egy halott ember szavait. 

– Azonnal add ide a végrendeletet – vicsogja a zilált külsejű nő. 

– Rendben, édesanyám, átadom, ha ennyire szeretnéd – mosolygok rá. Meglepettséggel teli szemmel nyújtja felém a remegő kezét. Némi reményt fedezek fel a mozdulatban, s ezt a legnagyobb örömmel rombolom le abban a pillanatban, amikor elszakítom az oly sokat érő papírt. Anyám szemei hatalmasra kerekednek, a lélegzete megáll egy pillanatra, és az arca halotthoz hasonlóan sápad el. Négybe, nyolcba, majd ki tudja hányba szakítom a lapot, amíg a súlyos mondatok csupán betűk konfettijeként hullanak a padlóra. 

– Mit tettél? – esik a földre a nő, hisztérikusan kapkodva a fecnik után. – A cég! Istenem mi lesz a céggel? A bővítések, a tervek, a beruházások! – Az arcát sminkkel színezett könny árasztja, mégsem érzek sajnálatot iránta. Szánalom jár át, ahogy látom az anyámnak csúfolt nőt zokogni látni a pénzvárának kellős közepén. Csupán egy bankjegy hiányzik a kezéből, hogy azzal itassa a könnyeit.

– Most már szabad vagyok – fordítok hátat a szappanopera jelenetének.

– Szabad? – szól utánam pökhendi kiejtéssel. – Hiszen te mindig lázadó voltál, azt tetted, amit csak akartál. Te kiszámíthatatlan, őrült démon! Megölted az apádat, és velem is végezni akarsz – üvölti törka szakadtából.

– Apa nem miattam halt meg! – rohanok vissza, anyám dühtől égő szemeibe meredve.

– Mindigis önző voltál, Taehyung. Sóvárogtál a figyelem után a kis betegségeddel, ezzel tönkretéve a házasságomat – áll fel, megigazítva a kosztümét. A hajába túr, letörli a mesterkélt könnyeit, és visszasétál az íróasztalhoz. – Miért nem tudsz egyszer az életben jó gyerek lenni? Miért nem vagy képes megfizetni mindazért, amit tettem érted? Miért hozol szégyent az apádra?

– Az egyetlen szégyen te vagy, a nő aki belefulladt a milliókba, és elfelejtette, hogy mit jelent a család – válaszolok dühödten, a körmeimet a tenyerem húsába mélyesztve. – Remélem, hogy a gyémánt trónodon ülve boldog életed lesz, és azt is, hogy a lelkiismereted kis darabja, amit nem voltál képes kiölni magadból, idővel teljesen felőröl – hagyom végleg ott az indulatokkal teli, fullasztó irodát.

– Én pedig abban reménykedem, hogy az egyetlen fiam képes lesz megállni a lábán az anyai segítség nélkül is. – Tisztán hallattszik a szavaiból az irónia. – Miután megtapasztalod a szegénységet, térden állva fogsz könyörögni, hogy fogadjalak vissza.

Nem foglalkozva a szavaival hagyom el az épületet. A felbőszült énemet hangos zenével próbálom nyugtatni, miközben a sebesség korlátozást messze meghaladva hajtok át a sztrádán. Sajgó tenyérrel markolom a kormányt, elnyomva a kezem remegését. 

Szabad vagyok. Ennyire egyszerű volt.

Mégis rajtam ül a megmagyarázhatatlan rettegés, a jövővel kapcsolatos gondolatok általi szorongás, és az a buta űr, amit fogalmam sincs, hogy mivel tömhetnék be. Életemben először ténylegesen a magam ura vagyok, de ez a hirtelen változás nem adott elég időt felkészülni. Sorra pörögben bennem a mi lesz... tipusú kérdések, de egyikre sem tudok választ adni. Most, hogy a sorsom korábban kivilágított útja teljesen elsötétült, mindent amit biztosnak hittem magam körül, csupán halványak látok.

Egy dolog mégsem válik ingataggá. A szeretet, amit Sora iránt érzek, ugyanolyan szilárdan áll a szívemben, egyetlen karc sem esett rajta. 

A Nogsaeg előtt állok meg, majd kipattanva az autóból, felrohanok a negyedik emeletre, és kopogtatás nélkül török be a tizes szoba ajtaján. Sora meglepett ábrázattal sétál közelebb, két lépés távolságot tartva közöttünk. Nem csodálom, hogy tart tőlem, hiszen akaratom ellenére tettem kínszenvedéssé a lány minden egyes napját, de ha tudná, hogy ebben az időszakban miféle gyötrődésen mentem át, talán megértene. 

– Végre azt teszek, amit akarok – nyögöm ki, mielőtt a lányra borulva teljesen elöntenének az érzéseim. Feltör belőlem az évek elnyomott fájdalma, felrágva a bőröm minden egyes miliméterét. Az öröm és a bánat tüzes táncot jár, felszántva a gerincemet, belebújva minden porcikámba. Nem tudom hová tenni ezt az érzést. Mintha egy tornádó söpörne át rajtam, és ezt csitítgatva érzem meg Sora apró kezének nyugtató simogatását. – Szedd össze a cuccaidat, és menjünk innen – szólalok meg hosszú percek elteltével.

– Taehyung – ejti ki a nevemet akadozva. – Mi történt?

– Az autóban mindent elmesélek – ragadom meg a kezét, a szekrényéhez irányítva a lányt. – Most pakolj – húzom elő az ágy alatt rejtőző bőröndöt. – Messze megyünk, úgyhogy rakd tele a táskádat.

– De mégis... Mi ez az egész? –  kérdezi.

– Bízol bennem? – döntöm a homlokom az övének. Hatalmas, csillogó írisszel pillogtat rám.

– Bízom – súgja. 

– Vigyázok rád, bármi történjen – lehelek apró csókot az ajkára, megpecsételve az ígéretemet.

Csodaként hat ismét a lánnyal lenni, akiért évek óta először, valóban dobog a szívem. Eltűnik az utolsó csepp kétely is, és rájövök, hogy amíg Sora mellett tudhatom magam, addig bármit is szán számomra a sors, kíhúzott háttal, büszkén állok elébe. Semmi másra nem vágyom ennyire a világon, csak hogy reggelente mellette ébredjek, és esténként mellette hajtsam álomra a fejem. A jelenléte megnyugtat, és eszembe juttatja, hogy én is ember vagyok, nem egy tárgy, egy eszköz, hanem egy élő, érző lény. 

Nézem a lányt, aki vakon megbízva bennem pakolgatja a holmiját abba a megviselt bőröndbe, és rájövök, hogy mennyire őrülten szerencsés vagyok. Hiába köpte utánam az anyám azokat az elátkozott szavakat, minden mondata lepörög rólam, hiszen van valaki, aki minden egyes hibámmal, ostobaságommal, baklövésemmel együtt, feltétel nélkül szeret, és akit én is a szívem mélyéből szerethetek, az idők végezetéig.

Van közöttünk egy kapocs, egy fonál ami összefon bennünket, egy lasszó, ami folyton visszahúz egymáshoz. Szavak nélkül, apró érintésekből, gesztusokból is teljesen megértjük egymást, és kétség nélkül fektetjük egymásba a bizalmunkat. Ez a biztonság és komfort érzet végtelenül természetes egymás társaságában, mintha már száz éve ismernénk egymást. Állítson bárki bármit, ez nem lehet véletlen vagy lényegtelen, ez az univerzum jele számunkra, hogy a születésünk pillanatában eldőlt, mi egymásnak vagyunk teremtve.

Már nem markolom szorítóan a kormányt, és nem lépem át a sebesség határt sem. Nem őröl a félelem vagy a kétely, és a démonjaim is elbúlytak a testem legmélyebb barlangjaiba. Sora jelenléte egyszerűen elűz minden sötét felhőt a fejem fölött, mintha egy valódi angyal lenne.

– Chicagóba utazunk – jelentem ki a lehető legnagyobb önbizalommal. – Az Egyesült Államokba.

– Ez most... én nem is tudom... ömm... – akadoznak a szavai, ahogy rám pillant, majd vissza az útra, és ismét rám. – Komolyan mondod?

– Felbontottam az apám végrendeletét. Nem lesz sem eljegyzés, sem esküvő. Nincsen közöm sem a céghez, sem az anyámhoz többé. Átvettem az irányítást az életem fölött, és már semmi nem állíthat meg – nyúlok át a sebváltó fölött, megfogva a lány kezét. – Ha kinyitod a kesztyűtartót, találsz benne két repülőjegyet.

– Mondd csak, biztos vagy ebben?

– Életemben nem voltam még ennyire biztos valamiben, mint most. Én, akinek az életét számos megpróbáltatás nehezítette, végre megtaláltam a boldogságot – szorítom meg a tenyerét. – Te vagy az, mindigis te voltál, és a halálom pillanatáig te leszel.

– Hiszen nincsen bennem semmi különleges, nem vagyok jól nevelt úri hölgy, főzni sem tudok igazán, és... és egy érzelmi roncs vált belőlem.

– Segíteni fogok rajtad, ahogy te is rajtam. Együtt tanuljuk meg, hogy mi az a nagybetűs élet, és együtt küzdjük le az öszes akadályt. Bármire képesek vagyunk. Bízol bennem? – teszem fel ismét a kérdést. 

– Bízom.

A reptér útvesztőjében egyetlen percre sem engedem Sora törékeny kezét. Túlságosan félek attól, hogy elveszíthetem, ezért végig erősen markolom, a lehető legközelebb tartva magamhoz. 

Különös ez a hely, mintha nem létezne sem az idő, sem a tér. Itt vagyunk a folyton mozgó semmiben, és nem teszünk mást, csak várunk. Mégis ez a fordulópontok helyszíne, a döntések színtere, ahol történetek kezdődnek és fejeződnek be.

A mi történetünk most kezdődik igazán, ahogy hátrahagyva a múltbeli nehézségeket, tiszta lappal indítunk. Csupán egy repülőút választ el a minket váró jövőtől. 

Ahogy a biztonsági kapuhoz érünk, elengedem Sora kezét, hogy átsétálva a detektoron, közelebb érjek az általam megálmodott jövőhöz. Hűvös szellő szalad át a gerincemen, pedig idebent nincsenek ablakok.

– Hölgyem, ön következik – mondja az egyik őr, mire azonnal hátrafordulok.

– Én... én... elnézést – hajtja le a fejét Sora.

– Kicsim, gyere át a kapun. Minden rendben lesz – próbálom egy mosollyal bíztatni. – Már semmi sem választ el minket a boldogságtól.

– Tae, nem tudom... – tesz meg egy lépést hátra.

– Sora – nyújtom a kezem az irányába. – Nézz rám – kérlelem. A pillái könnytől csillognak, és alig vet rám egy rövid pillantást, a tekintetét ismét a földre szegezi. Felgyorsul a szívdobogásom, és izzadni kezd a tenyerem. – Szerelmem – szólítom meg. 

– Nem nagyhatok itt mindent! A családomat, a barátaimat, a húgomat... 

– Bízol... – nyelem le a torkomban levő gombócot. – Bízol bennem? 

– Sajnálom.

Taehyung. Taehyung. Taehyung!

– Taehyung!

– Mi a franc! – kiáltom, felülve az ágyamon. SeokJin rémült arcával találom szemben magam. – Mit keresel itt?

– Kiabáltál álmodban, sőt azt hiszem könnyeztél is – néz végig rajtam. Azonnal az arcomhoz kapom a kezemet, letörölve a gyengeségem feltörő jelét.

– Csak egy rossz álom volt – rántok vállat. Igyekszem magamra rántani az érdektelen stílust, miközben a szívem majdnem kiesik a helyéről. Szinte szédülök a korábban látottaktól.

– A szokásos? – kérdezi az idegesítő érdeklődésével.

– Nem fontos – állok fel, magamra kapva a széken lógó pólómat. – Már úgyis elmúlt.

Sziasztok! 

Igen... tudom, hogy eltűntem, de esküszöm, hogy van mentségem rá! A karácsonyi felfordulást követően megkezdődött a vizsga időszakom, és mivel újságírást tanulok, egy rakás házifeladatom van (cikkek, rádiós műsor, szakgyakorlat és még sorolhatnám). Az utóbbi időben ezekkel voltam elfoglalva. Ráadásul a laptopom is kezdi megadni magát, és bár érkezik az új, arra még várni kell egy keveset. 

Szeretném a türelmeteket kérni! Cserébe elárulok egy titkot: a második évad a 15. részig meg van írva, tehát ha megérkezik az új laptopom, és lejár a kínszenvedéssel teli vizsga időszak, akkor ismét visszatérek, sőt talán hetente két részt is hozok majd!

Titeket, olvasókat arra bátorítanálak, hogy írjatok kommenteket (nem számít, hogy egy rövidke sor, vagy egy egész történet elemzés), mivel rettentően bíztattok engem, és a visszatérésem után extra erővel fogok írni, valamint lehet hogy észrevettétek már, de szeretek a kommentjeimben elejteni egy-két morzsát a történettel kapcsolatban... ki tudja, lehet hogy épp ez alatt a rész alatt jelenik meg egy új fejlemény a sztoriról. 

Alku: minél több komment gyűl össze ez alatt a poszt alatt, annál korábban hozom a következő részt, aminek a címe... nos talán ezzel felkeltem az érdeklődéseteket... 10. rész - Az eljegyzés