2. évad 7. rész - Napló

Kedves naplóm,

Két éve léptem le otthonról. Boldog vagyok. Találtam munkát egy benzinkútnál, és ezt a naplót az első fizetésemből vettem. Legszivesebben ünnepelnék, hogy végre stabil állásom van, és nem részmunkaidőben dolgozom, vagy alkalmi állásokat vállalok el. A főnök is rendes hapsinak tűnik, és még ingyen ebédet is kapok. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát.

***

Összevesztem az egyik vásárlóval, a főnök lebaszott, utána meg rám nyomult. Megfogta a derekamat, majd a fenekemre csúsztatta a kezét. Kénytelen voltam eltűrni az egészet, mert ha ezt az állást is elveszítem, abba belebolondulok. Négy hónapja vagyok itt, és a fizum semmire sem elég. Lehet, hogy nem kellett volna megvennem múlt hónapban azt a puccos vörös ruhát, de nekem is jár a kényeztetés. Múlt héten találkoztam egy jóvágású pasival. Napszemüveget és fekete öltönyt viselt. Kiborítottam az üdítőjét a benzinkúton, aztán esedezve kértem a bocsánatot, mert tipikusan annak az embernek tűnt, aki panaszt tesz a főnökömnél. De csak nevetett az egészen, és azt sem engedte, hogy újat vegyek neki. Azóta háromszor járt még a benzinkúton, és utolsó alkalommal megadta a számát.

***

Elhívott randizni. A benzinkutas, ultraszexi, ultrajóképű alak elhívott randizni. Azt mondta, hogy valami dögöset vegyek fel. Még jó, hogy megvettem azt a méregdrága vörös ruhát.

***

Elszakította a ruhámat, amikor szeretkeztünk. Nem mertem megmondani, hogy két hónapi fizetésem ment rá. Egyébként jól alakult a randi. Elvitt egy bárba, ahol bemutatott a barátainak. Aztán felszívtunk néhány csík kokaint, és egész reggelig szeretkeztünk. Bele fogok zúgni.

***

Múlt hónapban kirúgtak a benzinkútról, mert a főnök szerint minden reggel késve mentem munkába. Hülyeség az egész, nem jár reggel hatkor egy árva lélek sem azon a helyen.

Összeköltöztem DoHyunnal, és azt mondta, hogy munkát is tud szerezni nekem. Mostanában többször is veszekedünk, általában azért, mert nincsen munkám, és a nyakán csüngök. Megpróbálok a kedvére tenni bármivel, amivel csak tudok. Kitakarítottam a fürdőt, lecseréltem az ágyneműket, sőt még főztem is, pedig nem vagyok benne valami jó. Remélem, hogy ma DoHyun nem morcosan ér haza.

***

Ma volt az első napom a klubban. Rövid szoknyát, és haspólót kell viselnem, és el kell tűrnöm, hogy a férfiak fogdosnak. Csak felszolgáló vagyok, de DoHyun szerint, ha jól teljesítek, előléptethetnek táncossá is. Nem vagyok oda a melóért, de jól keresek vele, és a kokain segít elnyomni minden kellemetlenséget.

***

Az egyik férfi pénzt kínált egy velem eltöltött óráért. Visszautasítottam, pedig ennyi lóvét sehogy máshogy nem kereshetnék egyetlen óra alatt.

Nincsen szükségem az ilyen mocskos pénzre. DoHyun mindent megad nekem, amire csak vágyom, ruhákat, ékszereket, kokaint és más drogokat. Úgy érzem, az életem sinen van, megtaláltam életem párját, van egy tuti állásom, tágas lakásban lakom, és folyton boldognak érzem magam.

***

Megcsalt. És amikor kérdőre vontam, felpofozott. Beestem a fürdőbe, rámzárta az ajtót, és egész délután ott tartott. Azt kiabálta, hogy nélküle csak egy drogos ribanc vagyok, és semmit sem érek. Este, amikor kiengedett, összeszedtem a cuccaimat, és eljöttem tőle. A főnök megengedte, hogy amíg nem kapok lakást, a raktárban tanyázzak. Csak hogy, ha nincsen DoHyun, drog sincsen, és ahogy tisztul a testem, egyre jobban kezdek becsavarodni.

Nem bírom tovább olvasni, túlságosan megvisel az út, ahogy a nővérem drogfüggővé válik. Minden olyan szépen kezdődik, állást talál magának, dolgozni kezd, fizetést kap, aztán megismer egy helyes fazont, és az élete elindul a süllyesztő felé.

   A családomról egyetlen említést sem tesz, sőt, rólam sem. És azt sem írja le, hogy mi történt a szőkését követő két évben. Találgatásokba merülhetnék, de semmit sem érnék el vele, csak jobban beszippantana a nővérem bűnös élete. 

– Sora, most már elég lesz – szólal meg Eunbi a takarója alól. – Hajnali három van, és egyetemre kell menned. Aludj! Holnap majd folytatod azt a naplót.

– Hét éve nem hallottam felőle semmit.

– Éppen ezért fogsz még kibírni pár órát – mászik ki az ágyból, kezébe véve a papírtömböt, amire a naplóbejegyzések vannak rámásolva. – Pihenj picit, nehéz napod volt.

– Rendben – adom meg magam, rámosolyogva a barátnőmre, majd a fal felé fordulva, a fejemre húzom a takarót, és megpróbálok elaludni.

Túl sok a gondolatom, az agyam szinte szétszakad, és minél mélyebbre engedem a fantáziámat, annál jobban telepszik rám a szorongás. Félek, bár nem tudom konkrétan megmondani, hogy mitől, de egyszerűen rettegek. Árnyakat látok, és úgy érzem valaki a szoba sarkából bámul rám, pedig jól tudom, hogy nincsen ott senki. Az éjszaka közepén végül átmászom Eunbi ágyába, és amikor félálomban a lány átölel, kissé megnyugszom. Nem vagyok egyedül, és bármi is történjen, a barátaim mindig mellettem maradnak.

Reggel Hyemi hangjára ébredek, és hirtelen azt hiszem, hogy ő is itt van a szobában. Csak akkor jövök rá, hogy videochaten keresztül beszélget Eunbivel, amikor teljesen magamhoz térek.

– Szakítottatok? – kiáltja Eunbi.

– Kik szakítottak, és miért? – kérdezem, miközben a hajamat rendezgetve, felülök az ágyon. Hatalmas ásítással köszöntöm a telefon másik végén levő barátnőmet.

– Hyemi és Jungkook – mondja elképedve Eunbi.

– Mi? – lepődök meg. – Várj! Most ugye csak viccelsz?

– Már az ünnepek előtt megbeszéltük, hogy külön folytatjuk – meséli Hyemi, amit Eunbivel mindketten tátott szájjal hallgatunk. – Egyszerűen nem ment.

– Ezért utaztál Amerikába? – kérdezi Eunbi.

– Dehogy, akkor is jöttem volna, ha együtt maradunk. Lányok, nézzétek, nem passzoltunk össze, és a végén már csak bántottuk egymást.

– Sajnálom – mondom szomorúan. Nem is tudom, hogy mit sajnálok jobban, a szakítást, vagy azt, hogy Jungkook ilyen nehéz időszakon van túl, és én semmit sem vettem észre belőle. Mégis milyen barát vagyok?

– Ne sajnáld, ennek így kellett történnie – villantja rám a hatalmas mosolyát Hyemi.

Egyetem után a Nogsaeg földszintjén levő kávé automatába próbálom belegyömöszölni a pénzt, de az istenért sem akarja elfogadni. Örülnie kellene, hogy visszatérő vendége vagyok, sőt valószínűleg én tartom el az egész céget, mert senki sem olyan elvetemült, hogy egyes napokon akár tíz kávét is lenyomjon a torkán.

   Idegesen rúgok a gép oldalába, hátha megrémül tőlem, és hajlandó lesz elfogadni a pénzemet. Nem hiszem el, hogy manapság az érzékelők egy aprócska gyűrődés miatt már nem ismerik fel a pénzt. Mintha hamis bankjegyekkel járkálnék, ráadásul már itt állok legalább három perce, és az elhaladó diákok akaratlanul is megbámulnak. Vajon a videó miatt teszik, vagy csak mert viccesnek tartják a szerencsétlen énemet? Mindkettő esélyes.

– Segítsek? – hallok meg egy távoli kiáltást.

– Kérlek – lengetem a pénzt a magasban, Jungkook irányába. A fiú mellém érve megvizsgálja a bankjegyet, kissé kiegyenesíti, majd behelyezi az automatába. A gép egyetlen másodperc alatt benyeli a pénzt.

– Ennyire egyszerű az egész – mondja pöffeszkedve.

– Én is ezt csináltam, legalább ezerszer – nyomogatom a gombokat, hogy minimálisra húzzam a cukor adagot, majd kiválasztom az egyik kávét.

– Biztosan csoda kezem van – Mindketten nevetni kezdünk. Már megszoktam a pajzán megjegyzéseit, sőt nélkülük üres lenne a napom. Kiveszem az idő közben elkészült kávémat, majd óvatosan belekortyolok a gőzölgő italba.

– Na és... jól vagy? – kérdezem félve.

– Persze – válaszol megszeppenve. – Miért? Hogy kellene lennem? – vonja fel a szemöldökét.

– Nem tudom. Mesélte Hyemi, hogy már nem vagytok együtt.

– Ja... hát a szünet előtt szakítottunk – válaszol. A hangja kissé megváltozik, de nem tudom eldönteni, hogy a kellemetlen téma miatt, vagy mert még mindig érez valamit a lány iránt. – Közös megegyezés volt.

– Értem – mondom szűkszavúan, mert nem igazán tudom, hogy erre mit kellene válaszolnom. Számomra is fura ezt a témát feszegetni.

– Inkább azt áruld el, hogy te hogy vagy? – tereli a témát.

– Furán... – bököm ki. – Ijesztő a napló – vallom be őszintén az írományhoz fűzött érzéseimet. – Azt hiszem, függő volt, és folyton rossz társaságba keveredett. Még nem olvastam végig, de rossz előérzetem van.

– Lehet, hogy nem egyedül kellene olvasnod – tanácsolja, megérintve a vállamat. – Nagyon megviselhet, ha minden terhet önmagadra próbálsz venni. Sora, én itt vagyok, segítek neked.

– Megtennéd? – tekintek csillogó szemmel a fiúra. – Mellettem maradnál, amíg olvasok?

– Ha ezzel segíthetek, akkor a legnagyobb örömmel.

A szobámban tagadhatatlanul rendetlenség van, de ez fura módon sem engem, sem Jungkookot nem zavarja. Más esetben biztosan kínosan érezném magam, amiért valaki ilyen állapotban látja a szobát, de most a legnagyobb természetességgel tolom arrébb a kipakolt ruháimat az ágyamon, hogy mindketten elférjünk, bele sem gondolva abba, hogy helyre tegyem azokat.

   Előkeresem az íróasztal egyik fiókjából a naplót, majd visszalapozok arra az oldalra, ahol abbahagytam. Jungkook mindvégig kíváncsian szemlél.

– Belenézhetek? – kérdezi.

– Persze – adom át a papírtömböt. Különös, még Eunbinek sem adtam oda a nővérem naplóját, hiába kíváncsiskodott korábban, Jungkooknak azonban egyetlen szó után a kezébe nyomtam. Ennyire megbíznék benne?

A fiú érdeklődve olvasgatja a papírra vésett mondatokat. Fürkésző tekintete végigszalad minden egyes soron. Aranyos ez a komoly, koncentráló arca. Azon kapom magam, ahogy őt bámulom. Megfigyelem a nagy tenyerét, az izmos karját, ami a pólóján keresztül is egészen formás, majd feljebb haladva szemügyre veszem az állkapcsát, a fehér bőrét és a szépen ívelt ajkait. Elpirulok, amint befurakodik egy piszkos gondolat az elmémbe.

– Nincsenek dátumok? – töri meg a csendet, én pedig hatalmas szemekkel nézek rá, háhta rájövök, hogy miről is beszél. Túlságosan elkalandozott a fantáziám. – A naplóban egyetlen dátumot sem látok.

– Nincsenek, ezért nehéz eldönteni, hogy melyik bejegyzés mikor is történt. Évszakok, vagy a hónapok néha előfordulnak, és a napló azzal kezdődött, hogy két éve lépett le. Egyelőre eddig jutottam – magyarázom, hátrébb csúszva az ágyon, hogy a hátamat a falnak dönthessem. A fiú követi a mozdulatomat, és olyan közel húzódik hozzám, hogy a vállaink egymásnak préselődnek. A kezembe adja a lapokat.

– Ha rosszul érzed magad, állj le, rendben? – kérlel, kissé megcsípve az arcomat, mintha holmi kisiskolás lennék. Aprót biccentek, majd egy mély sóhaj után, ismét belevetem magam a nővérem eltitkolt életének feljegyzett mozzanataiba.

Lehullott az első hó, és baromi hideg van odakint. A banya, akinél lakom, egy igazi hárpia. A szoba olcsó, de cserébe takarítanom kell az egész lakást, sőt péntekenként ebédet is kell főznöm, mert ilyenkor érkeznek az unokák. Azok a zajos kölykök megőrjítenek. Egész éjszaka melózom, nappal pedig nem tudok aludni, mert úgy sikoltoznak, mintha kínozná őket valaki. Soha az életben nem lesz gyermekem.

Itt egy pillanatra megállok. SoHyének van gyereke. Vagy a kis Mirát mégsem tartaná a sajátjának? Csecsemő volt, amikor a nővérem lelépett otthonról, de akkor is az ő lánya, saját vére.

A bár valami külföldi pasasé, akinek fétise lehet az ázsiai lányok. Miért nem nyit Amerikában sztriptíz klubot? Lefogadom, hogy ott sokkal többet keresne. Itt hétköznap nem túl sok a vendég, a klub tök üres, de hétvégére beindul a buli, és általában teltház van.

Minden pasi majom. Azt hiszik, hogy pénzért bármit megkaphatnak, és úgy kezelnek minket, mint a szajhákat. Nekem meg kutya kötelességem mosolyogni, és szépen riszálni magam előttük, hátha valamelyik alak megajándékoz egy kis borravalóval.

***

Megadtam magam. Már nem bírtam tovább. Egy köteg pénzért cserébe lefeküdtem egy öltönyös fószerrel. Negyven körüli lehetett, tipikus üzletember, bár nem a gazdagabbik fajta. Nem tartott sokáig, és utána lezuhanyozhattam a hotelszobában, ami hihetetlenül jól esett, mert a banyánál sokszor befagynak a csapok, és nincsen meleg víz.

A pénzből vettem egy vastag kabátot, meg egy hosszú csizmát. A maredékkal elmentem egy dílerhez, akit a bárban ismertem meg.

***

Elloptam a banya egyik nyakláncát, már úgysem hordja a vénség, nekem pedig hasznomra lesz. Az egész fizetésem a szerekre ment el, pedig még csak a hónap közepe van.

***

Az az utálatos hárpia képes volt kirakni, pedig csak három hónapi lakbérrel lógok. Szerencsére az idő kezd felmelegedni, és nincs sok cuccom, mert a legtöbbet drogra, vagy kajára cseréltem. Az egyik csaj a bárból azt állítja, hogy van a közelben egy hajléktalan szálló, de tisztának kell lenni ahhoz, hogy befogadjanak. Persze én rendszeresen mosakszom, csak az a kurva szabály az elmémre vonatkozik, én pedig folyton el vagyok szállva. Hogy is lehet józanon kibírni ezt a szörnyű világot?

***

Az éjszaka Soráról álmodtam. Reggel elmentem, és vettem egy kávét, hátha ezzel kiverhetem a fejemből a húgom képét, de nem ment. Egyszerűen beleitta magát az elmémbe. Szinte négy éve annak, hogy elhúztam otthonról, már tizenhat lehet. Basszus, március vége van, tényleg betöltötte a tizenhatot. Elfelejtettem a saját húgom születésnapját, a világ szégyene vagyok.

Azt álmodtam, hogy egy réten vagyunk, és virágot szedünk. A haja szinte a földig ért, és olyan hangosan nevetett, hogy miután felébredtem, még mindig csengett az agyamban a hangja. Talán küldhetnék egy képeslapot neki, vagy valami ajándékot, bár a kávéra valót is alig kotortam össze a táskám aljából. Egy nagy rakás szánalom vagyok, és nem szeretném, hogy Sora valaha is így lásson engem. Sosem voltam olyan nővér, akire felnézhet a kisebb, de a mostani állapotomban még tükörbe nézni is szégyenlek.

– Emlékszik rám – motyogom, miközben újra és újra elolvasom a rólam szóló bejegyzést. – Beleírt, itt van a nevem – mondom kétségbeesetten.

– Mi történt? – fordul felém Jungkook.

– Olvasd – nyomom a kezébe a naplót. A szívverésem felgyorsul, és az arcomat súrolgatva próbálok némi életet lehellni magamba.

– Persze, hogy nem felejtett el, hiszen a nővéred – nyújtja vissza a naplót a fiú.

– Lehet, hogy hazajött volna – hozom tudtára a feltételezésemet. Az ölömben levő lapokkal nem törődve térdelek fel, a fiú vállában támaszkodva. – Azt írja, hogy szégyenli magát, és lehet, hogy ezért nem mert hazajönni.

– Biztosan félt a történtek után a szüleid szemébe nézni.

– De hát nem kellett volna! Éveken át vártuk – emelem meg a hangomat, ahogy a csalódottság és a düh átveszi rajtam az uralmat.

– Sora, ezután még eltelt három év... Ki tudja, hogy mi történt vele. Már csak ennyi van hátra – emeli fel a maradék négy lapot. – Nem hiszem, hogy túl sok kiderülne ebből.

Csüggedten rogyok az ágyra, tekintetemet a semmibe vezetve. Igaza van. Az a néhány oldalnyi szöveg biztosan nem foglal magába három évet. Hiába olvasom a mondatokat, és keresem bennük a mögöttes tartalmat, semmi fontosat nem tudok meg. A nővérem a kábítószerek miatt adósságokba verte magát, kirúgták a bárból is, és hajéktalan lett. Az utolsó bejegyzésben arról beszél, hogy ha tehetné, visszamenne az időben, és sosem szökne el otthonról. A szívem összeszorul, amikor a legutolsó mondat végén levő ponthoz érek. Haza akart jönni, de félt az emberek véleményétől, a lenéző, elítélő tekintetektől, a szüleim haragjától, és a következményektől.

   Jungkook vállának dőlök, elrejtve az arcomat a fiú nagyméretű pólójában. Hosszan szívom be a levegőt, és lassan fújom ki, próbálva visszatartani az érzéseimet. Ha belegondolok abba, hogy SoHye olyan szintre süllyedt, hogy félt visszajönni a családunkhoz, meghasad a szívem.

– Jól van, sírj csak nyugodtan – simogatja a hátamat, mire közelebb húzódom hozzá. Nyugtató hatással van rám az érintése. Erősen, magabiztosan tart, mégis olyan gyengéd és védelmező. A pólóját markolom, és ha tehetném, sosem engedném el. – Legalább közelebb érezheted magad hozzá. Mostmár tudod, hogy milyen élete volt.

– Mindig abban reménykedtem, hogy boldog – mondom halkan, a kézfejemmel az egyik szememet törölgetve.

– Sajnálom – simítja ki a hajamat az arcomból, de nem néz rám, hagyja hogy csendesen sírjak.

– Azt hiszem szükségem van egy kis friss levegőre – mondom, miután sikerül teljesen megnyugodnom. – Ki kell szellőztetnem a fejemet.

– Sétáljunk egyet?

– Jobb lenne, ha egyedül mennék. Át akarom gondolni a dolgokat.

– Nem lesz gond? – kérdezi nyugtalanul.

– Dehogy – ölelem át. – Köszönöm, hogy itt voltál –  simítok az arcára, majd egy puszi nyomot hagyok rajta.

– Én köszönöm, hogy megbízol bennem – szorít magához. Ha valaki meg akarna kaparintani, képtelen lenne kiszakítani a karjai közül, és ez tetszik.

Apró szemekben hull a hó. Nem fúj a szél, ezért kellemes sétálni. A sötét miatt kevesen lézengenek a kampusz területén. Lassan, céltalanul veszem a lépteket. Eleinte még gondolkodom a nővérem papírra vetett szavain, de úgy döntök, hogy jobb, ha teljesen kiürítem a fejemet.

   Kitárom a tenyeremet, és próbálok összegyűjteni néhány hópelyhet, de ahogy a fehér foltok elérik a bőrömet, azonnal elolvadnak. Milyen egyszerű lenne, ha ilyen egyszerűen eltűnhetne minden problémám. De itt ülök, ebben a vastagon beszőtt pókhálóban, és akárhogy is próbálkozom kiszabadulni, újra és újra beleakadok a szálakba. Hagynom kellene teljesen elveszni magam, abban reménykedve, hogy eljön a mesebeli herceg, és megment? Nem lehetek ennyire naiv, hiszen jól tudom, hogy az a herceg csupán a legendákban létezik. A saját bőrömön tapasztaltam.

– Szép ez az este – szólal meg a mellettem álló személy. A tekintetemet Jiminre emelem. Ennyire elbambultam volna, hogy nem vettem észre, ahogy mellém sétált? Szótlanul állok, lesütve a tekintetemet. Átjár az üresség. – Miért vagy egyedül idekint? – próbál valamiféle beszélgetést kezdeményezni.

– Miért érdekel ez? – kérdezem. – Mit ártottam neked? Miért bántasz? – A tekintetem továbbra is a földet fürkészi, a hatalmas fehérségben keresgélve. Magam sem tudom mit.

– Itt nem te vagy a célpont, csak egy eszköz a célom elérésében – rúg bele a hóba. Az összetapadt darabok messze repülnek.

– De miért én?

– Mert te vagy a legfontosabb személy Taehyung számára – válaszol, közelebb lépve hozzám. Érzem ahogy rám néz. Talán azt várja, hogy felpillantsak, de nincs erőm a szemébe nézni.

– Nem szeretném ezt a nevet hallani – jelentem ki. – Soha többé.

– Az utálat kölcsönös. Én sem szívlelem azt az alakot.

– Téged is utállak, Jimin.

– Ezzel tisztában vagyok. Sőt, jobban fogsz utálni – ragadja meg a vállamat, szembe fordítva magával. Az arcomat közel sem kedvesen rántja fel, hogy a szemébe nézhessek.

– Mit művelsz? – nyögöm a szavakat ijedten.

– Van egy ajánlatom számodra – vigyorog a képembe, amitől kiráz a hideg. Hiába próbálom ellökni a kezét, mintha meg sem érezné, továbbra is erőteljesen fog. Sajog a bőröm az érintése alatt. – Gyere el velem Taehyung eljegyzésére.

– Elment az eszed? – Amint sikerül kiszabadulnom, azonnal megtelszek néhány lépést hátra, végig rémülten tekintve a fiú szemébe. Nem tudom, hogy mire képes, de eddig csak rosszat tapasztaltam tőle.

– Ha meg akarod menteni a drágalátos barátnődet, velem tartasz – emeli az arcomba a telefonját. Egy videót mutat, de ezúttal nem az enyémet.

A hányinger kerülget, amikor rájövök, hogy mit látok. Eunbi csupasz teste vonaglik egy fiún, a csipőjét ide-oda mozgatva, hangos sóhajokat hallatva. Biztosan Jimin csinálta a videót, kihasználva a lány ittas helyzetét.

– Mi ez az egész? Miért teszed ezt? – fakadok ki, félrelökve a telefonját tartó kezét. A készülék a hóba esik, de nem törődök vele. Remélem, hogy összetörött, és vele együtt a videó is elveszett. A kívánságom azonban egy másodperc alatt hullik darabjaira, amikor Jimin kiemelve a hóból a telefont, elégedetten vigyorog rám. Semmi baja nem esett, egyetlen karcolást sem látok a képernyőn.

– Én vagyok az aki kérdez. Te legfeljebb csak bólogatsz. Megértetted? – Összeszorítom a szemem, és engedelmesen biccentek. Nem kockáztathatok tovább, itt már nem rólam van szó, hanem Eunbiről. – Ha jól végzed a dolgod, ez a videó nem fog elterjedni a kampuszon.