2. évad 6. rész - A nyomozás kezdete

– Sora –

Taehyung úgy néz ki, mint egy megviselt kóbor kutya. A szája széle vöröses, valószínűleg vérzik, és ahogy lejjebb tekintek, ijedten állapítom meg, hogy a keze is vérben úszik. Nem tudom, mihez kezdjek, hogyan viszonyuljak hozzá, segítsek, vagy egyszerűen rakjam ki a szobámból. Azt sem értem, hogy miért jelent meg a szobámban, a korábbi viselkedése után. Ami közöttünk volt, már a múlté. Nem kedveljük egymást, ez egyértelmű. De akkor mi a fenét keres itt, miért nem megy valamelyik nőjéhez, ha szüksége van valamire?

– Mit műveltél magaddal? – kérdezem, a fürdő irányába tartva, hogy egy tiszta rongyot keresve, segíthessek ezen a szánalmas alakon.

– Te mit műveltél? – ragadja meg a karomat, magával szembe rántva engem.

– Nem értelek – rázom le magamról, belépve a mosdóba. Megnedvesítek egy anyagot, majd visszamegyek a fiúhoz.

– A videó – néz végig rajtam undorral a tekintetében. – Az a kurva videó! – kiált rám.

– Elegem van belőled – dobom a rongyot egyenesen a fiú mellkasának.

– Miért nem vigyázol magadra? – lép közelebb. – Miért vagy ennyire felelőtlen?

– Ez nem rád tartozik – próbálom kikerülni Taehyung közeledő mivoltát, de hiába a törekvésem, a fiú sarokba szorít.

– De, Sora, ez rám is tartozik – emeli meg az államat. Lesütöm a tekintetemet, hogy ne kelljen a szemébe nézzek. – A barátnőm voltál – jelenti ki. Megremegek a szó hallatán.

– Nem voltunk együtt – mondom hűvösen.

– Az emberek tudják, hogy hozzám tartoztál – emeli még feljebb az arcomat, amíg már sehova sem tudok nézni, csak a szemébe. Ijedten lehunyom a pilláimat.

– Senkihez sem tartozom – szűröm ki a fogaim között. – Azt teszek, amit akarok.

– Jól tudom, hogy az a videó nem önszántadból készült – enged el, kissé meghátrálva, de még mindig csapdában tartva.

– És ha igen? – kontrázok.

– Ismerlek – jelenti ki egyszerűen. – Sosem tennél ilyent.

– Nem ismersz, Taehyung. Nem tudod, hogy milyen voltam régen, sőt azt sem, hogy ki vagyok most – húzom ki magam, karba téve a kezemet, hogy ezzel is távolabb tartsam a fiút.

– Ezt rosszul hiszed – vonja fel a szemöldökét. – Lázadó voltál, vad, felelőtlen lány. Ittál, folyton buliztál, utol akartad érni a nővéredet.

– Hogyan... – Elakad a szavam, ahogy Taehyungot hallgatom.

– Azt gondoltad, hogy nem figyelek rád? – ragad meg a sebes kezével. A vére beszínezi a bőrömet. – Minden történetedet végighallgattam, amikor betegen ágyban feküdtem. Tudom, hogy mennyire utáltad magad, azt is tudom, hogy hiába próbálsz erősnek tűnni, egy gyenge virág szál vagy. Minden apró titkodat ismerem. Te mondtad el nekem – szorítja meg a karomat. Erőt veszek magamon, és félrelököm, majd felveszem a földről a vizes rongyot, és megtörölve a saját kezemet, Taehyung sebes kézfejéhez nyúlok.

– Még hogy én vagyok a felelőtlen – érintem óvatosan az anyagot a fiú bőréhez, nehogy mégjobban felsértsem. – Nézz magadra, vérzel. Verekedtél? – Nem válaszol. Duzzogó gyerekként húzza az orrát. – Istenem – szemlélem a letisztított kezét. Rettentően néz ki. – Ülj le – mutatok az ágyamra, és meglepő módon Taehyung hallgat rám. Engedelmesen foglal helyet, megvárva az elsősegély doboz utáni kutakodásomat.,

Fertőtlenítővel átitatott gézzel érek a sebeihez, mire a fiú hangosan felszisszen.

– Szándékosan kínozol – rántja el a kezét.

– Eltaláltad – húzom vissza, folytatva a korábbi tevékenységemet.

– Ez nem vicces, Sora, tényleg fáj.

– Erre gondolhattál volna akkor is, amikor tönkre vágtad a kezedet – fejezem be a tisztogatást, majd elővéve a kötszert, becsavarom a felsértett részt.

– Köszönöm – néz a kezére.

– Ne köszönd – állok fel. – Inkább azt áruld el, hogy hogyan szerezted a sebeket?

– Megütöttem egy falat.

– Düh kezelési problémáid vannak? – kérdezem ironikusan.

– Nem, Sora – vált át az eddig mondhatni nyugodt hangja ingerültté. – Csak felbaszott az a videó rólad.

– Már megint itt tartunk?

– Még mindig – helyesbít, felállva az ágyamról. Felém közelítve, az íróasztalomnak lök, és egyenesen az arcomba hajol. A szeme dühtől ég. Megrémiszt az aurája.

– Szerinted én annyira örülök ennek az egésznek? – fakadok ki ingerülten.

– Akkor miért csináltad?

– Mert részeg voltam baszki – tolom el az arcát. – Semmire sem emlékszem belőle.

– Ez nem kifogás – emeli meg a hangját. A veszekedésünket a szomszédok is tisztán hallhatják. – Mi van, ha bedrogoztak? Vagy ha megerőszakoltak!

A szavai célba érnek, és hiába próbálom visszatartani, egy kósza könnycsepp mégis utat tör magának. Én is pontosan az ilyesfajta feltevésektől félek a legjobban.

– Miért zavar ez téged? Miért tartozom neked magyarázattal bármiért is? – kiáltom egyenesen az arcába.

Az ajtó váratlanul kicsapódik, és a következő pillanatban Taehyung vállát elrántja egy kéz. Ijedten tekintek fel a zilált külsejű Jungkookra. A két fiú úgy méregeti egymást, mint két párbajra készülő, felbőszült bika. Szinte fújtatnak, és le sem veszik egymásról a perzselő tekintetüket.

– Nem kellene itt lenned, Taehyung – szólal meg mély hangon a fiatalabb.

– Öcsi, neked ehhez semmi közöd – tesz egy lépést Taehyung a srác felé. Kezét zsebre téve, egészen nyugodtnak tűnik, a hangjában mégis tisztán érződik a feszültség. – Kopj le.

– Na tudod, hogy kinek öcsizz? – feszülnek meg az erek Jungkook karján. Ijedten lépek a fiúk közé, mindvégig imádkozva, hogy ezek ketten ne essenek egymásnak.

– Jungkook – fogom meg a kezét, kissé távolabb húzva. – Köszönöm a segítséget, de nincsen semmi probléma – szorítom meg a tenyerét, majd a másik sráchoz fordulok. – Te pedig kérlek, távozz a szobámból – mondom a bejárathoz lépve, majd kinyitom az ajtót, és kitekintve, szembenézek egy... rendőrrel.

Istenem, add, hogy ne a veszekedés miatt legyen itt!

– Park Sora? – kérdezi ijesztő mély hangján.

– I-igen – bököm ki nehezen. – Én lennék az.

– Rendben, ez esetben tartson velem. A rendőrségen tájékoztatjuk és válaszolunk minden kérésére, ezért arra kérem, hogy különösebb vonakodás nélkül kövessen – mutat a folyosóra.

– Várjon csak! Tudja, az előbbi veszekedés nem volt komoly – kezdek magyarázkodni. És ha komoly lett volna, miért éppen engem akar bevinni az őrsre ez az alak?

– Nem tudom, hogy milyen veszekedésről beszél, de ha szeretne, tehet feljelentést a rendőrségen – mondja, úgy darálva a szavakat, mintha egy robottal beszélnék.

– Nem-nem – tartom fel a kezemet idegesen, védekezés képen.

– Rendben, akkor kövessen – szól rám azon a dermesztő, nyers, parancsoló hangnemen, amelyet korábban csak a filmekben hallottam.

– De... – bököm ki, olyan halkan, hogy csak én hallom. Megrémiszt ez az alak, és nem tudom, hogy mit kezdhetnék ebben a helyzetben. Végül megadóan sétálok utána, követve minden utasítását. A két jómadár a sarkomban marad, és egészen az épület előtt parkoló rendőr autóig követnek. Ijedten ülök be a járműbe, tartva ettől az őrjítő tudatlanságtól. Mit tettem? Miben vagyok bűnös? Miért nem emlékszem semmire?

– Sora, figyelj – zökkent ki Jungkook, betekintve az autó lehúzott ablakán. – Nem leszel egyedül. Szólok Eunbinek, és bejövünk az őrsre.

– Ha bármire szükséged van – löki félre Taehyung Jungkookot –  pénz, vagy egy jó ügyvéd, szólj, és segítek – mondja magabiztosan. Nem hiszem el, hogy ezek még itt is folytatják ezt az értelmetlen erőfitoktatást.

– Nyugi, srácok, ne aggódjatok, rendben leszek – erőltetek mosolyt az arcomra, pedig legszívesebben elsírnám magam. A rendőr beül a kormány mögé, az ablak felhúzódik, engem pedig elfog a hányinger, és a szédülés. Egyszerűen ötletem sincs, hogy miért ülök itt, vagy hogy mi vár rám, és attól félek, hogy abban a részeg állapotomban okoztam valamit, amiért most a józan énem fog vezekelni.

A magas, nagydarab rendőr végigvezet egy hosszú folyosón, majd betérve a sarkon, idegesen rohangáló, vagy számítógépet püfölő, esetleg hangosan telefonáló, egyenruhás emberekkel találom szemben magam. Az engem kísérő rendőr arra kér, hogy foglaljak helyet egy padon, amíg visszajön, én pedig illedelmesen hallgatok rá. Vagy leginkább azért, mert már a pillantásától is meghűl bennem a vér.

   A körmeimet a pad bőr részébe vájom, és idegesen tekintek körbe, továbbra is azon agyalva, hogy mi a fészkes fenéért lehetek itt. Több rendőr és öltönyös alak is elsétál előttem, de egyikőjük sem néz rám, mintha teljesen megszokott lenne, hogy egy fiatal lány késő este a rendőrségen tartózkodik. Ha ez az egész megint Kim Taehyung piszkos húzása lesz, esküszöm, hogy lenyomom a torkán a cipőmet.

– Park Sora? – lép elém egy barna inges férfi.

– Igen – válaszolok félénken.

– Rendben, jöjjön velem a kihallgató szobába, ott nyugodtabban tudunk beszélni – mutat előre a kezével.

Kihallgató szoba? Mi ez az egész? Valaki tényleg a halálomra pályázik.

A terem a várttal ellenben egészen szűkös. Csak egy asztal, és két szék van odabent. A falak szürkék, a fény kissé sárgás, és hűvös van. Leülök az egyik fém székre.

– Nem kér egy teát? – kérdezi a férfi. Ez az alak sokkal barátságosabbnak tűnik, mint a korábbi. Kissé ráncos az arca, de nem lehet több negyvenötnél. A haja hátra van simítva, a kezében egy kis füzetet tart, és az ingének zsebéből kilátszik a cigarettás doboza.

– Nem... vagyis de – makogok. Ez már a kihallgatáshoz tartozik? Van erre egyáltalán helyes válasz?

– Bora, kérlek hozz két teát a kihallgatóba – kiáltja a férfi.

– Igenis Seo nyomozó!

– Megvárjuk, amíg elkészül – foglal helyet velem szemben a férfi. – Zavar, ha rágyújtok?

– Nem, csak nyugodtan – mosolygok rá feszülten.

Az ajtón hatalmas betűkkel van kiírva a dohányozni tilos szöveg, de úgy tűnik, hogy ez Seo nyomozót különösebben ne zavarja. Egymás után többször is letüdőzi a cigarettát, majd az ezáltal keletkezett hamut egyszerűen az asztalra veri.

   Egy csinos, kosztümöt viselő nő tipeg be a terembe, kezében két csészével, és egy hamutartóval. Ezek szerint az itteniek már hozzászoktak ahhoz, hogy a nyomozó megszegi a dohányzásra vonatkozó szabályt. A hölgy mindkettőnk elé leteszi a gőzölgő teát, majd elhagyva a szobát, becsukja maga után az ajtót, elzárva minden kintről áradó zajt. A csendet csupán a led lámpa halk zúgása töri meg.

– Seo MuJin nyomozó vagyok – tartja felém a kezét. Viszonozom a kézfogását, majd kissé felállva, meghajolok. – Nem szokásom a köntörfalazás, ezért ha nem bánja, bele is vágnék a közepébe. – Némán biccentek. – Erősítse meg a következő állítást: Park SoHye a nővére.

– Igen, ez így van – tágul hatalmasra a szemem, meghallva a rég eltűnt nővérem nevét.

– Hét éve jelentették az eltűnését, de a rendőrségi nyomozás sehova sem jutott – pillant bele a füzetébe. – Tavaly áprilisban zárták le az ügyet, miután meghaladta a hét éves határt – zárja össze a füzetet, majd beletúrva a hajába, az asztalra könyököl, közelebb hajolva hozzám. – A nővérét három napja egy bizonyos Yoon SanHo ismét eltűnt személynek jelentette. – A név azonnal felidéz bennem egy arcot. SanHo az a férfi, akivel együtt voltam tizenhat évesen. – Állítása szerint Park SoHye két éve élt vele, és a megadott információk alapján a Yoon SanHo által bejelentett személy, és az ön nővére egy és ugyan az.

– Én... én... – nem tudom mit mondhatnék. Teljesen sokkolnak a hallottak, és a pillanat hevében képtelen vagyok felfogni a nyomozó által elmondottakat. Nem hiszek a fülemnek, egyszerűen annyira abszurd mindez, hogy csupán egy rossz viccnek tűnik.

– Kérem azonosítsa a képen látható hölgyet – tol elém egy fényképet. Azonnal a kezembe kapom, és könnyel telik meg a szemem, amint viszont látom SoHye mosolygó arcát.

– Ő a nővérem – ejtem ki a rövid mondatot. Nagyot nyelek, hogy visszatartsam a könnyeimet.

– Remek, nos ez esetben lenne önhöz pár kérdésem – kortyol bele a teájába. Teljesen kiment a fejemből, hogy előttem is áll egy csésze tea, de az izgatottság miatt most egyetlen korty sem menne le a torkomon.

– Persze, bármire válaszolok, amivel a segítségére lehetek.

– Mikor beszélt utoljára a nővérével? – kérdezi szinte azonnal.

– Hét éve.

– Azóta nem létesített önnel kapcsolatot? Esetleg üzenetben, e-mailben, levélben?

– Nem, azóta sem én, sem a szüleim nem hallottunk róla.

– Érdekes – dörzsöli az állát Seo nyomozó. – Biztosan nem beszéltek?

– Nem, utoljára az eltűnése éjszakáján láttam – idézem fel a végzetes estét. Még most is hallom az ajtó csukódásának halk hangját.

– Ez esetben nincsen több kérdésem. A korábbi akták megvannak az adatbázisunkban, így a hét évvel ezelőtt megadott információkkal már rendelkezünk. Gondolom azóta nem változott semmi ezekkel kapcsolatban.

– Nem – ingatom a fejemet.

– Yoon SanHo lakásában még most is tart a helyszínelés, lehetséges nyomokat keresünk, amelyek elvezethetnek a nővére hollétéhez, esetleg gyilkolásra utaló tárgyak, eszközök után kutatunk – vázolja a helyzetet, bennem pedig megfagy a vér, amint Seo nyomozó kiejti a száján a gyilkolás szót.

– Ön szerint a nővérem halott? – kérdezem feszülten. Valahol mélyen mindig is volt bennem egy gondolat arról, hogy a nővérem már nincsen közöttünk, ezt mégis mindig elnyomtam. Most viszont, hogy SoHye egészen három nappal ezelőttig még biztosan életben volt, ismét felgyullad bennem a láng, hogy talán a hosszú évek után, újra találkozhatok vele.

– Általában a bejelentést követő negyvennyolc óra a kritikus időszak, ha utána nem találjuk meg az elveszett személyt, a legtöbb esetben már csak holttestet keresünk. A nővére ügye azonban más, mivel ő már korábban is nyom nélkül eltűnt, és új életet kezdett egy másik közegben. Ilyenkor okot keresünk a költözésre, bankszámla kivonatok után nyomozunk, lehet hogy új autót vett, vagy lakást bérel valahol, esetleg repülővel utazhatott, a nővére esetében azonban semmi ilyesmit nem találtunk. Az eddigi egyetlen használható nyom, amin elindulhatunk, az a naplója.

– Naplót írt? – kérdezem meglepődve. – Elolvashatom?

– Mivel az ügy nyomozás alatt van, a napló pedig a segítségünkre lehet, ezért nem adhatom oda, viszont készíthetek másolatot a lapokról – mondja, majd egy tollat és egy papírt tol elém. – Szeretném, ha ezt kitöltené. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy részt vesz a nyomozásban, és a rendőrség felkeresheti önt a nap bármelyik szakaszában, a nővére megtalálása érdekében.

– Természetesen kitöltöm – kapom a kezembe a tollat, majd elkezdem beírni az üres helyekre az adataimat. – Esetleg elkérhetem SanHo telefonszámát? Szeretnék beszélni vele, hiszen hét éve nem láttam a nővéremet.

– A napló másolatával együtt megkapja a számot is – veszi el a papírt, a szemét átfuttatva az adataimon. – Köszönöm az együttműködést, és remélem, hogy minél hamarabb megtaláljuk a nővérét – áll fel a helyéről, amit én is követek. Kivezet a szobából, vissza a zajos, emberekkel teli terembe. Itt várakoznom kell néhány percet, amíg elkészülnek a fénymásolatok. A fejem zsong a sok információtól, és alig állok a lábamon. Meg kell támaszkodnom az egyik íróasztalban, hogy ne essek a földre. Nem tudom feldolgozni a korábbi órában elhangzottakat. A nővérem mindvégig életben volt, és most itt az esély, hogy újra találkozzunk Seo nyomozó segítségével, és SoHye naplójával biztosan rá fogunk találni. Vajon anya mit szól ehhez az egészhez? Anya. Fel kell hívnom a szüleimet! Azonnal a telefonom után kapok, és tárcsázom édesanyám számát, de nem veszi fel. Apát is megpróbálom hívni, de ő sem reagál. Biztosan őket is most hallgatja ki a rendőrség. Hét kínnal teli év után végre itt a remény, hogy ismét boldog család legyünk.

– Park kisasszony, itt vannak a fénymásolatok – lép hozzám az a csinos hölgy, aki korábban a teát is hozta. – Yoon SanHo telefonszámát pedig erre a cetlire írtam.

– Rendben, köszönöm – veszem át a gondosan mappába fűzött lapokat.

– További szép estét – köszön el.

– Önnek is – mondom, szinte magamon kívül, amint ráeszmélek arra, hogy a nővérem naplóját tartom a kezemben. A gondolatait, érzéseit, a vele történt dolgokat, az életét szorongatom a két tenyerem között. Azt az életet, melynek én már nem voltam a részese.

   Nem olvasok most bele, ki kell bírnom hazáig, hiszen nem tudhatom, hogy milyen hatással lesznek rám SoHye papírra vésett szavai. Előbb visszamegyek a kollégiumba, és majd a szobám biztonságában átolvasom az összes oldalat, az elejétől a végéig.

Aprókat hajolgatva sétálok ki az emberektől nyüzsgő helyiségből, elköszönve minden egyes ott dolgozótól. A hosszú, szürke folyosóra érve fura látvány fogad. Három személy foglal helyet egy meglehetősen szűkös padon. Eunbi középen ül, karba tett kézzel várakozva, jobb oldalán Jungkook foglal helyet, kinyújtott lábbal, és égnek emelt fejjel, bal oldalán pedig Taehyung ül, szétterpesztett lábaira könyökölve. A két kisördög, akik korábban szinte egymás nyakának estek, most csendesen várakoznak. Kiváncsi vagyok, hogy Eunbi milyen trükköt vetett be,a megszelídítésükre. Csoda, hogy eddig nem csinálták ki egymást.

– Sora – kiált fel a lány, elém szaladva. – Végre kiengedtek! Annyira aggódtam, hogy előjött az összes ráncom.

– Minden rendben? – pattan fel a helyéről Jungkook.

– Mi történt? – lép mellém Taehyung.

– A... a... nővérem... – bököm ki, és azonnal elönt a sírás. Eunbi siet a segítségemre, szorosan magához ölelve. Jungkook kedvesen simogatja a hátamat, és mindketten próbálnak szép szavakkal nyugtatni. Én mégis Taehyung kezét szorongatom, ebből próbálva némi erőt meríteni.