Késő
van, a levegő lehült és fáradt vagyok. Már legalább tíz perce körözök idelent,
azon tanakodva, hogy tényleg az a legokosabb, ha felmegyek Taehyunghoz. Végtére
is egy srác szobájáról van szó, aki a kiszámíthatatlanságával folyton
összezavar, és a feje tetejére állít mindent, nem mellesleg ha az autójában
történtekre gondolok... Nem. Inkább visszafordulok.
– Elárulnád,
hogy miért nem jössz be? – nyílik ki a kollégium ajtaja, és ahogy
megjelenik a szőke, könnyedén vágja át az előbbi tervemet. Közelebb lépne, én
azonban elszökkenek előle.
– Miért
gondoljam, hogy nem fogsz letámadni, amint a szobádba érek? – vetek rá
gyanús pillantást, felmérve a lehetőségeket. Jóval magasabb nálam, és bár
vékony, a szorítása mégis erős. Nem lenne túl sok esélyem vele szemben.
– Emlékeztetlek,
hogy te kérted a segítségemet.
– Már
megbántam.
– Akkor
jó éjt – fordul be az épületbe.
– Várj
– rohanok utána. – Ígérd meg, hogy
nem fogsz egy ujjal sem hozzám érni.
– Nem
szoktam ígéreteket tenni, nehezen tartom be őket.
– Csak
mondd – kérlelem tovább.
– Legyen
– ingatja unottan a fejét. – Nem nyúlok
hozzád, amíg te bele nem egyezel – tárja szét a karját, mintha azt
kérdezné, így már jó? – Most pedig szedd a lábad, mert nincs kedvem
reggelig itt állni – indul el a felvonó irányába.
A kollégium sokban hasonlít a Nogsaeghez, de
a berendezés valamivel modernebb, és a helyiségek is tágasabbak. Ha jól tudom,
ennek a földszintjén még egy könyvtár is van.
A
hatodik emeleti folyosón csend uralkodik. A kávészínű szőnyeget bámulva tartom
a lépést a fiú után. Nem lesz nyugodt az éjszakám, sőt az is csodának fog
számítani, ha képes leszek elaludni.
A
fiú a hetessel jelzett ajtó előtt torpan meg, majd azt könnyedén kinyitva,
besétál a lakásba. Csendesen követem, attól tartva hogy bárkit felébreszthetek.
Az eddig eszembe sem jutott, hogy neki is lehet szobatársa. Megnyugvásomra
azonban a tényleges szoba helyett egy előtérbe lépek be. Nappaliféle lehet,
amiről lerí, hogy férfiak lakják. Nincsen rendetlenség, de a sajátos berendezés
és az a feltűnően csupasz nőt ábrázoló naptár is erre utal.
Két
ajtót fedezek fel, az egyiknél éppen Taehyung próbál becsalni a szobájába, a
másik pedig biztosan a szobatársáé. Nem lepődök meg, de titkon féltékeny
vagyok, amiért az orvosisok ekkora privilégiumot élvezhetnek. Nappali és két
külön szoba, sőt le merném fogadni, hogy a fürdő is sokkal nagyobb, mint az én
kollégiumi szobámban.
Tartózkodva ugyan, de belépek Taehyung fűszeres férfiparfüm itta
szobájába. A valódi lámpa helyett csupán egy halvány, kékes színű
hangulatvilágítás ad némi fényt. A szoba nyers berendezése teljesen a fiúra
jellemző. Az ágya hatalmas, amivel szemben egy ugyancsak méretes szekrény áll,
a részletekre azonban nincsen sok hangsúly fektetve. Tétován állok az egyik
lábamról a másikra, miközben azt figyelem, hogy a fiú ki és be járkál, mintha
maga sem tudná, hogy mihez kezdjen. Végül azonban becsukja az ajtót, és
elfordítva a zárat, az irányomba indul.
– Ne
ijedj meg, azért zártam be, hogy reggel ne SeokJin ébresszen – nyom a
kezembe egy behűtött sörös dobozt. – Egészségedre.
– Le
akarsz itatni? – ráncolom a homlokom, az ital alkoholtartalmát keresve a címkén.
– Kezd
idegesíteni a túlzott gyanakvásod. Ha nem kell, ne idd meg – foglal helyet
egy karosszéken. Az egyik lábát átveti a másikon, majd egy kézzel kinyitva a
saját sörös dobozát, nagyot kortyol az italból.
Egy ideig szemezek a kezemben tartott
alkohollal, de úgy döntve, hogy egy ennyi nem árthat meg, követem a fiú
példáját. Leülök az ágya szélére, és a földet bámulva, apró kortyokban
fogyasztom az italomat. Érzem ahogy rám bámul, a bőrömet égető érzés, ahogy a
szeme végigsiklik rajtam, arra késztet, hogy a pilláimat összeszorítva rohanjak
ki a szobájából, de bezárta az ajtót, és hiába biztosított arról, hogy nem fog
hozzámérni, veszélyben érzem magam. Ostoba módon, önszántamból sétáltam az
oroszlán barlangjába, és ha nem vigyázok, a kiélezett karmai szélsebesen le fognak
csapni rám.
– Mondjuk
levethetnéd a cipődet, ha már a szobámban vagy – töri meg a csendet bosszús
hanglejtésével. Ennyire kába lennék, hogy még erről az egyszerű dologról is
megfeledkeztem volna? Megválok a lábbelimtől, így azonban szokatlan csupaszság
érzete fog el. Visszaülök az ágyra, a lábamat egészen a mellkasomig húzva, hogy
minél kisebb helyet foglaljak. – Most
pedig zengheted, hogy miért nem rúgtad ki páros lábbal a gerlepárt a szobádból?
Elvégre ketten laktok ott – vonja fel az egyik szemöldökét némi
ellentmondással.
– Mert
éppen a dolog közepén voltak – helyezem a sörös doboz hűtötte tenyeremet az
arcomra, hogy takarjam a gondolat általi pírt.
– Vagy
csak velem akarsz aludni – jelenti ki leplezetlen kajánsággal, benyelve az
utolsó kortyokat, majd könnyedén szétnyomva a fémdobozt, felém indul. Tartom
vele a szemkontaktust, mutatva, hogy mégsem vagyok egy gyenge szél fújta toll,
még ha valójában remegek is a srác minden kétes mozdulatától.
Taehyung a várttal ellenben elhalad mellettem,
és elhúzva a szobát beárnyékoló sötét függönyt, feltárja a erkélyt. Egy lenge
felsőt kapva magára kilép, s résnyire hagyva az ajtót, utat enged a hűvös
levegőnek, hogy kegyetlenül betörjön a szobába. A szél fújta függönyre
tekintve, a karomat kezdem el súrolni, hogy ellenálljak a hidegnek.
– Meg
sem lepődök, hogy az orvosisok még erkélyt is kapnak – lépek ki, meglállva
az ajtófélfánál. – Én egy apró szobán
osztozkodom a társammal, amíg nektek egy egész lakosztály jut – hangoztatom
jogosan a túlzó szavakat. – Kiváltságos
– illetem az oly sokat hallott jelzővel.
A korlátra támaszkodva a fiú elővesz a
farzsebéből egy csomag cigit, és megpeccintve a dobozt, a szájával húz ki
belőle egy szálat. A sötét éjszakában a cigaretta végen vörösen parázslik, és
kifújva a halvány füstöt Taehyung állkapcsa vonzóan megfeszül. A srác arcának
karakteres vonalai szépen kirajzolódnak a benti kékes fény enyhe
megvilágításában.
– Ne
legyél elégedetlen – pillant rám a válla fölött. A szemét a szegényes
fényhatás miatt összeszűkíti. – Örülnöd kellene,
hogy egyáltalán van hol laknod. Sokaknak még ez sem adatik meg.
– Ne
értsd félre, örülök – fordítom félre az arcomat, a földre vetve a
tekintetem.
– Csak?
– Nincsen
csak.
– Mindig
van folytatás – ver le egy kevés hamut a cigije végéből. A fénylő pont
lezuhanva az erkélyről, eltűnik a sötétségben. – Soha senki sem elégedett. Mindig több kell, az ami nem adatik meg.
– Nem
vágyom sokra, csak egy biztos jövőre – mondom az utolsó szavakat már-már
suttogva. A tépőzárként hozzám tapadó múlt olyan messzire veti a szárnyát, hogy
eltakarva a jövőt, a tájat, az eget és szinte az egész világot, megtagad tőlem
minden halvány reményt. Komolyabb cél nélkül pedig mintha jelentését veszítené
az egész létezésem. A régi énem árnyékaként, sokszor bármiféle fontosabb gondolat
nélkül tengetem a napjaimat.
– Az
senkinek sincsen – szív bele hosszan a cigarettába, és elidőzve a füst
kifújása előtt, mintha fényesebbé válna a szeme. Könnyes lenne?
– Pont
te beszélsz? Orvosi egyetemet végzel és még egy bazinagy céget is örökölsz.
Mindened megvan.
– Nem
tudsz te semmit – nyomja el a korlát vasában a cigi végét, és egy könnyed
mozdulattal elhajítva a csikket, egy újabb szálat gyújt meg. A hangos, búval
teli sóhajtását a hátára kapja a szél, és messzire viszi, minden benne rejtőző
fájdalommal.
– Honnan
tudhatnék bármit is, ha nem árulod el – lépek közelebb, az egyik kezemet
kedvesen a hátára téve. A ruháin keresztül is érzem az enyhén kiálló bordáit.
– Ha
bármit kívánhatnál most, mi lenne az? – emeli fel a fejét, kifésülve a
tincseit a szeméből. A tekintete beissza magát az elmémbe, ahogy a mélybarna
szemeivel szinte a zsigereimig hatol.
– Nem
tudom... van egy pár dolog, amire szükségem lenne.
– Pénz?
Nagy ház? Drága ruhák és menő holmik? – szív bele ismét a cigarettába. Már
attól is elszédülök, ahogy a srácot figyelem. – A legtöbb ember ezekre vágyik. Mindenkit a nagy vagyon és a hírnév
csábít.
– Neked
mindez megvan. Akkor mire vágysz? – kérdezem szintén megtámaszkodva a
korlátban a fiú közönyös, talán kissé unott arckifejezését vizslatva.
A hatalmas szemét ismét az enyémre vezeti, ám
a dermesztő, kifejezéstelen tekintetéből egyetlen halvány gondolatot sem tudok
kiolvasni, mintha egy ledönthetetlen védőfal venné körül, próbálva elrejteni
egy számára meghatározó dolgot.
– Találkozni
szeretnék egy személlyel – engedi vissza a fejét, egészen le a korlátig, a
hideg vasnak döntve a homlokát. – Mégegyszer,
utoljára.
Én is ezt szeretném, újra látni az évekkel
ezelőtt eltűnt nővéremet. Mesélnék neki, hosszan még az érdektelen dolgokról
is, és tudom, hogy ő mindent türelemmel végighallgatna, azzal a kedves
mosolyával, mellyel még a legfájóbb pillanatokban is képes volt elhitetni
velem, hogy rendben van. Fogalmam sincs, hogy hol lehet, hogy életben van, vagy
hogy mi történt vele, és ez alatt a kínszenvedéssel teli hét év alatt a
reményem észrevétlenül párolgott el a levegőben, s mára már csak halvány
foszlányok tartják össze, a saját énemmel együtt. Az elhalófélben levő szikra
azonban még mindig ott van, és nem engedi, hogy feladjam, bármenyire is
nevetségesnek tűnik, titkon bízom abban, hogy egy napon feltűnik a nővérem.
– Tudod,
erről nem igazán szoktam beszélni, de Mira valódi anyja a nővérem volt. Fiatal korában
mindig különös lány volt, nem vonzották a szokásos dolgok, és akkoriban a
szüleim éjjel nappal dolgoztak, ezért nem volt ki kordában tartsa, hamar rossz
társaságba került – kezdem el mesélni, életemben először, teljesen őszintén
a történetet. Taehyung levertsége akaratlanul is arra késztet, hogy éreztessem
vele, nincsen egyedül, én is osztozkodom a szenvedésében. – Nagy volt a korkülönbség közöttünk, de
valamiért mindig különös odafigyeléssel vigyázott rám. Aztán történhetett
valami vele, amiről sosem volt hajlandó beszélni, és napról napra egyre jobban
megváltozott. Folytonos veszekedés, kiabálás és fenyegetőzés költözött a
családunkba. Sosem értettem a dolgok miértjét, de a szüleimet okoltam, őket
tartottam hibásnak mindenért, és naiv módon a nővérem mellett álltam a
legnagyobb hülyeségeiben is – állok meg egy pillanatra, SoHye megszokott
csintalan arckifejezésére gondolva. A szemében ott égett a tűz, és túl kicsi
volt ahhoz a városunk, hogy képes legyen azt a sok benne levő energiát csak jó
dolgokra felhasználni. Szinte kereste a balhét, zűr lepte be az egész életét,
és akkoriban ostoba módon még ezt is menőnek tartottam. – A letargia teljesen leverte, és egy nap a vérében fekve találtam rá. Ha
fél órával később érek haza, már csak SoHye élettelen testét... – akad el a
szavam. Nem akarom kimondani, képtelen vagyok rá. Még az elhalványuló gondolat
is annyira felkavar, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban elsírhatom magam.
Taehyung megragadja a karomat, és kissé
magához húzva, a vállamra helyezi a fejét, mintha így próbálna nyugtatni. Nem
szólal, csupán csendesen nyújt támaszt, az ölelésével megvédve a hidegtől, és
az engem érő marcangoló emlékképektől. Megszorítom az engem átfogó kezét, és
lenyelve a felgyülemlett érzéseimet, úgy döntök, hogy tovább folytatom.
– Kórházba
került, de az ottaniak nem tudtak segíteni rajta. A napjait befedte a sötétség
és akkoriban lenézték az olyan embereket, akik pszichológushoz fordultak, ezért
a szüleim is elkerülték ezt, a családunk már így is meg volt bélyegezve. Végül
néhány hónap múlva elköltözött és akkor már senki sem tudta megállítani. SoHye
ott hagyta a sulit és egy hozzá hasonló, felkelő szellemű sráccal költözött
össze. Hónapokig nem hallottunk róla semmit, amikor váratlanul hazaállított,
lefogyva és terhesen. De hiába volt otthon, láttam rajta, hogy mennyire
boldogtalan. Mindig azt reméltem, hogy egyszer rájön, jobb lenne ha hallgatna
anyára. A terhessége alatt ugyan visszavett a viselkedéséből, mi pedig azt
hittük, hogy végre minden rendbejön. A nővérem fiatal volt, éppen annyi, mint
most én, amikor megszületett Mira. Viszont a látszólagos változás csak rövid
ideig tartott, egy éjszaka SoHye kisétált a bejárati ajtón, és azóta nem
láttuk. Ennek pedig már hét hosszú éve – fejezem be a mondanivalómat. Észre
sem veszem, hogy a végig a jéghideg vasat markolászom, ahogy azt sem, hogy
Taehyung már sokkal szorosabban ölel magához, mint korábban. A haja az arcomat
csiklandozza, mégsem akarom félresöpörni a tincset.
– Erősebb
vagy, mint gondoltam – egyenesedik ki mögöttem, kezét a vállamra téve,
kissé megszorítva a feszült tagomat.
– Dehogy
vagyok – nevetem el magam erőltetett cinizmussal. – Miután a nővérem felszívódott, a hatalmas űrt próbáltam mindenféle
hülyeséggel betölteni. Folyton idősebb alakokkal lógtam, akik belevittek minden
rosszba.
– Nem
tűnsz ilyen személynek – mondja meglepetten. És még ő hangoztatja, hogy nem
ismerem, mikor az én hátterem sem annyira egyértelmű. Ha az ember rámnéz, egy
csendes, visszahúzódó lányt lát, pedig valójában keményen megdolgozom ezért az
imázsért.
– Már
szűz sem vagyok. Alig ismertem a srácot, de olyan buta voltam, hogy hittem a
szép szavainak, és azt gondoltam, hogy ettől majd menő leszek. – Kínomban
nevetnem kell. A saját szavaimat hallva jövök rá, hogy mennyire ostoba és
befolyásolható voltam. – Szörnyű volt,
kínos, megalázó és fájt is. A srác meg pár alkalom után ott hagyott.
– Meg
sem érdemelt – helyezi Taehyung a tenyerét a fejemre, összeborzolva a szél
által már így is kócos hajamat. Megmosolygom a gesztusát.
Visszasétál a korlát nyújtotta támaszhoz, és
rágyújt az est harmadik cigarettájára. Mélyen letüdőzi a füstöt, s fél szemmel
rám tekintve, felém nyújtja az égő cigit.
– Kérsz?
– Nem
– utasítom vissza. – Nem akarom ezzel is
tönkretenni magam.
– Pedig
valamitől meg kell halni – ránt vállat a könnyelmű válaszán. Ebben igaza
van, én mégsem szeretném megásni a saját síromat.
Hűvös szellő térít teljesen észhez a
merengésemből, és a karomat súrolgatva, igyekszem melegen tartani magam. Nem
bánom, hogy megnyíltam Taehyung előtt, és bár különösen hangozhat, mintha a
számat elhagyó mondatokkal együtt némi tehertől is megszabadultam volna. A felszakított sebek ugyan fájnak, de a fiú
kedves, együttérző gesztusai mintha enyhítenék.
– Megtanulhatnál
végre rendesen felöltözni – érzem meg a srác felsőjét a vállamon. A fiúra
nézek, és csupán egy vékony pólót fedezek fel rajta, azért vissza akarom adni a
készségesen átadott ruhadarabját, de olyan erőszakosan tartja rajtam, hogy
esélyem sincs. Ez Taehyung sajátos módja a jóindulat kimutatásának.
– Hálás
vagyok, Taehyung – mosolygok rá halványan.
– Nem
kell annak lenned.
– Mégis
az vagyok. Meghallgattál.
– Legalább
erre jó vagyok.
– Másra
is jó vagy.
– Kedves
vagy, Sora – emeli a fejét az ég felé, de hiába mereszti a szemét, csupán a
sötétséggel találkozik, ezúttal nem fénylenek a csillagok a tekintetében. – De én is ugyanúgy menekülök, mint te.
Fogalmam sincs hová tartok, és legszívesebben eltűnnék, de az árgús szemek bárhol
rámtalálnak.
– Nem
gondoltál arra, hogy szembenézel a problémáiddal?
– Előbb
utóbb kénytelen leszek, de addig megpróbálok mindent figyelmen kívül hagyni.
Könnyebb így.
– Jobb
a könnyebb utat választani?
– Néha
igen – válaszol halkan, a szavakat meglehet éppen magának címezve. – Mind menekülünk valami elől, legyen az a
múlt, vagy a sors. Csak rohanunk, arra vágyva, bárcsak minden másképp alakult
volna – fordul felém, féloldalasan a korlátnak dőlve. A cigije elején
hosszú hamucsík tornyosul, attól tartok már a legkisebb szellő is képes lenne
ledönteni. Taehyung szavaiben rejlő igazság a lelkem megmaradt szilánkjáig
hatol. Ha tehetném, kiszaladnék a világból, magam mögött hagyva minden rosszat.
– De a rettegett lídércek mindig
utolérnek, ezért ilyen gyötrelmes az élet, a sorsunk akkor is bekövetkezik, ha
nem akarjuk – veri le végül a hamut, mielőtt a szél tehetné. A hangja mély,
a dohány miatt kissé rekedt és fájdalmasan őszinte. Minden apró szó mélyen
marcangol belém.
– Tudod
mit? Mégis kérek abból a cigiből – nyújtom a kezem, a fiú azonban
félretolja, s hosszan szív bele a cigaretta végébe, messze hajítva a csikket.
Az arcomhoz ér, és közelebb húzva magához, kissé megszorít, arra ösztökélve,
hogy résnyire nyissam a számat. Az ajka miliméterekre áll meg tőlem, óvatosan
átfújva a korábban belélegzett füstöt. A rég nem tapasztalt, kissé csípős
érzéstől nedvessé válik a szemem, de az is lehet, hogy Taehyung túlzott
közelsége van rám ilyen hatással. Mindössze egy hajszál választ el bennünket, s
ahogy az utolsó csepp füstöt is átfújja, az ajka a sajátomra tapad. Nem csók
ez, csupán egy lágy puszi, mely az egész testemet uralmába veszi.
Lassan engedem ki a számon a füstöt, kótyagos tekintetemmel végig a fiút
fürkészve. A cigaretta íze vetekedik Taehyung mézes ajkával, mindkettő miatt
szenvedek.
– Képes
lennél velem menekülni? Csak ezen az egy éjszakán – ér az arcomhoz, kezével
támaszt nyújtva. A szavai egy láthatatlan falon keresztül érve, csupán tompán
jutnak el hozzám.
– Ígérd
meg, hogy nem hagysz egyedül szenvedni – lépek közelebb.
– Ígérem
– súgja a szót egyenesen az ajkamra.
A derekamat átölelve szorosabban magához von,
én pedig engedelmesen reagálok minden kis érintésére. Magába szippant az
aurája, minek már rabja voltam, sokkal korábban, mint gondoltam volna.
A kezébe
kap, a lábamat a dereka köré fonja, és a vékony párkányra ültetve, ragadozóként
csap le rám. Keserédes csókja messzire repít, egy helyre, ahol nincs megbánás,
csak a jelen létezik, a most. A szívem hevesen dobog, az egyik kezem a hajába
markolva, a másik a vállán hever, és nem tudok betelni vele, több kell, minden
egyes másodperccel egyre telhetetlenebbé válok. Önző módon az egész lényére
szükségem van.
A
hideg keze a csupasz hátamra csúszik, az ajka végighaladva az arcomon, rátalál
a nyakamra, én pedig ezekben a percekben rájövök, hogy nincs megállás, de nem
is vágyom rá. Kikapcsolom a világot erre az éjszakára, s nem gondolva
következményekre, mintha nem létezne a holnap, átadom magam Kim Taehyungnak.
Meghaltam ez nagyon jó lett.Nem tudok betelni vele. Igy tovább. 😍😍
VálaszTörlésKöszönöm Szépen! ^^ ♥
TörlésHát az én szívem is nagyon vert ám már a végére! :D Nagyon várom már a pillanatot, amikor Taehyung is meg fog nyílni Sora előtt. Ismételten nagyon jó rész volt! :) Várom a folytatást! :) <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen! ♥ Örülök, hogy tetszett, bizony az én szívem is gyrsabban dobogott, amikor írtam... mégiscsak Taehyungról van szó :D
TörlésSzó szerint nem vettem levegőt míg olvastam ezt a részt!!! Még most is őrült tempóban ver a szívem! Aztaaaa.....és valamiért a mosolyt nem tudom letörölni az arcomról, pedig már másodszor olvastam el. És persze munkában..khmm..na mind1!!! Jó lenne egy Tae POV, hogy tudjam az Ő fejében mi játszódik, de nem vagyok telhetetlen. ;) Fantasztikus és magával ragadó, mély érzéseket tartalmazó rész volt!!! Azt hiszem nem bírok túl sokat várni a következő részre...de természetesen bármennyit várok rá! ;) Csak jöjjön...
VálaszTörlésKöszi szépen, nagyon örülök, hogy tetszett! Taehyung szemszög lesz, bár csak később, most egyelőre Sora szemszögéből lesznek a részek, de remélem ezekben sem csalódsz majd. Pénteken hozom a 23. részt... :D
TörlésGyilkos ;-;
VálaszTörlésEfyébként elkérhetném az általad írt (vagy ha van kedved ajánlott) fanfiction címeket? El szeretném mindet olvasni, csak nem tudod, hogy mit. 😂
Örülök hogy tetszett!
TörlésÉs persze szívesen elküldöm, bár mostanában nem követek sok blogot.
http://penuriam.blogspot.ro/ - itt jelenleg két történet van fent, az egyik befejezett (vagyis hát az első évada befejezett), a másik most fut de már elég régen nem volt új rész.
http://bangtanabanda.blogspot.ro/ - ez pedig az enyém, amit már kb ezer éve fejeztem be és ez meg is látszik rajta, de első történetnek pont megfelelt :)))