2018. ápr. 6.

22. rész - Az oroszlán barlangja


   Késő van, a levegő lehült és fáradt vagyok. Már legalább tíz perce körözök idelent, azon tanakodva, hogy tényleg az a legokosabb, ha felmegyek Taehyunghoz. Végtére is egy srác szobájáról van szó, aki a kiszámíthatatlanságával folyton összezavar, és a feje tetejére állít mindent, nem mellesleg ha az autójában történtekre gondolok... Nem. Inkább visszafordulok.
Elárulnád, hogy miért nem jössz be? – nyílik ki a kollégium ajtaja, és ahogy megjelenik a szőke, könnyedén vágja át az előbbi tervemet. Közelebb lépne, én azonban elszökkenek előle.
Miért gondoljam, hogy nem fogsz letámadni, amint a szobádba érek? – vetek rá gyanús pillantást, felmérve a lehetőségeket. Jóval magasabb nálam, és bár vékony, a szorítása mégis erős. Nem lenne túl sok esélyem vele szemben.
Emlékeztetlek, hogy te kérted a segítségemet.
Már megbántam.
Akkor jó éjt – fordul be az épületbe.
Várj – rohanok utána. – Ígérd meg, hogy nem fogsz egy ujjal sem hozzám érni.
Nem szoktam ígéreteket tenni, nehezen tartom be őket.
Csak mondd – kérlelem tovább.
Legyen – ingatja unottan a fejét. – Nem nyúlok hozzád, amíg te bele nem egyezel – tárja szét a karját, mintha azt kérdezné, így már jó?Most pedig szedd a lábad, mert nincs kedvem reggelig itt állni – indul el a felvonó irányába.
A kollégium sokban hasonlít a Nogsaeghez, de a berendezés valamivel modernebb, és a helyiségek is tágasabbak. Ha jól tudom, ennek a földszintjén még egy könyvtár is van.
   A hatodik emeleti folyosón csend uralkodik. A kávészínű szőnyeget bámulva tartom a lépést a fiú után. Nem lesz nyugodt az éjszakám, sőt az is csodának fog számítani, ha képes leszek elaludni.
   A fiú a hetessel jelzett ajtó előtt torpan meg, majd azt könnyedén kinyitva, besétál a lakásba. Csendesen követem, attól tartva hogy bárkit felébreszthetek. Az eddig eszembe sem jutott, hogy neki is lehet szobatársa. Megnyugvásomra azonban a tényleges szoba helyett egy előtérbe lépek be. Nappaliféle lehet, amiről lerí, hogy férfiak lakják. Nincsen rendetlenség, de a sajátos berendezés és az a feltűnően csupasz nőt ábrázoló naptár is erre utal.
   Két ajtót fedezek fel, az egyiknél éppen Taehyung próbál becsalni a szobájába, a másik pedig biztosan a szobatársáé. Nem lepődök meg, de titkon féltékeny vagyok, amiért az orvosisok ekkora privilégiumot élvezhetnek. Nappali és két külön szoba, sőt le merném fogadni, hogy a fürdő is sokkal nagyobb, mint az én kollégiumi szobámban.
   Tartózkodva ugyan, de belépek Taehyung fűszeres férfiparfüm itta szobájába. A valódi lámpa helyett csupán egy halvány, kékes színű hangulatvilágítás ad némi fényt. A szoba nyers berendezése teljesen a fiúra jellemző. Az ágya hatalmas, amivel szemben egy ugyancsak méretes szekrény áll, a részletekre azonban nincsen sok hangsúly fektetve. Tétován állok az egyik lábamról a másikra, miközben azt figyelem, hogy a fiú ki és be járkál, mintha maga sem tudná, hogy mihez kezdjen. Végül azonban becsukja az ajtót, és elfordítva a zárat, az irányomba indul.
Ne ijedj meg, azért zártam be, hogy reggel ne SeokJin ébresszen – nyom a kezembe egy behűtött sörös dobozt. – Egészségedre.
Le akarsz itatni? – ráncolom a homlokom, az ital alkoholtartalmát keresve a címkén.
Kezd idegesíteni a túlzott gyanakvásod. Ha nem kell, ne idd meg – foglal helyet egy karosszéken. Az egyik lábát átveti a másikon, majd egy kézzel kinyitva a saját sörös dobozát, nagyot kortyol az italból.
Egy ideig szemezek a kezemben tartott alkohollal, de úgy döntve, hogy egy ennyi nem árthat meg, követem a fiú példáját. Leülök az ágya szélére, és a földet bámulva, apró kortyokban fogyasztom az italomat. Érzem ahogy rám bámul, a bőrömet égető érzés, ahogy a szeme végigsiklik rajtam, arra késztet, hogy a pilláimat összeszorítva rohanjak ki a szobájából, de bezárta az ajtót, és hiába biztosított arról, hogy nem fog hozzámérni, veszélyben érzem magam. Ostoba módon, önszántamból sétáltam az oroszlán barlangjába, és ha nem vigyázok, a kiélezett karmai szélsebesen le fognak csapni rám.
Mondjuk levethetnéd a cipődet, ha már a szobámban vagy – töri meg a csendet bosszús hanglejtésével. Ennyire kába lennék, hogy még erről az egyszerű dologról is megfeledkeztem volna? Megválok a lábbelimtől, így azonban szokatlan csupaszság érzete fog el. Visszaülök az ágyra, a lábamat egészen a mellkasomig húzva, hogy minél kisebb helyet foglaljak. – Most pedig zengheted, hogy miért nem rúgtad ki páros lábbal a gerlepárt a szobádból? Elvégre ketten laktok ott – vonja fel az egyik szemöldökét némi ellentmondással.
Mert éppen a dolog közepén voltak – helyezem a sörös doboz hűtötte tenyeremet az arcomra, hogy takarjam a gondolat általi pírt.
Vagy csak velem akarsz aludni – jelenti ki leplezetlen kajánsággal, benyelve az utolsó kortyokat, majd könnyedén szétnyomva a fémdobozt, felém indul. Tartom vele a szemkontaktust, mutatva, hogy mégsem vagyok egy gyenge szél fújta toll, még ha valójában remegek is a srác minden kétes mozdulatától.
Taehyung a várttal ellenben elhalad mellettem, és elhúzva a szobát beárnyékoló sötét függönyt, feltárja a erkélyt. Egy lenge felsőt kapva magára kilép, s résnyire hagyva az ajtót, utat enged a hűvös levegőnek, hogy kegyetlenül betörjön a szobába. A szél fújta függönyre tekintve, a karomat kezdem el súrolni, hogy ellenálljak a hidegnek.
Meg sem lepődök, hogy az orvosisok még erkélyt is kapnak – lépek ki, meglállva az ajtófélfánál. – Én egy apró szobán osztozkodom a társammal, amíg nektek egy egész lakosztály jut – hangoztatom jogosan a túlzó szavakat. – Kiváltságos – illetem az oly sokat hallott jelzővel.
A korlátra támaszkodva a fiú elővesz a farzsebéből egy csomag cigit, és megpeccintve a dobozt, a szájával húz ki belőle egy szálat. A sötét éjszakában a cigaretta végen vörösen parázslik, és kifújva a halvány füstöt Taehyung állkapcsa vonzóan megfeszül. A srác arcának karakteres vonalai szépen kirajzolódnak a benti kékes fény enyhe megvilágításában.
Ne legyél elégedetlen – pillant rám a válla fölött. A szemét a szegényes fényhatás miatt összeszűkíti. – Örülnöd kellene, hogy egyáltalán van hol laknod. Sokaknak még ez sem adatik meg.
Ne értsd félre, örülök – fordítom félre az arcomat, a földre vetve a tekintetem.
Csak?
Nincsen csak.
Mindig van folytatás – ver le egy kevés hamut a cigije végéből. A fénylő pont lezuhanva az erkélyről, eltűnik a sötétségben. – Soha senki sem elégedett. Mindig több kell, az ami nem adatik meg.
Nem vágyom sokra, csak egy biztos jövőre – mondom az utolsó szavakat már-már suttogva. A tépőzárként hozzám tapadó múlt olyan messzire veti a szárnyát, hogy eltakarva a jövőt, a tájat, az eget és szinte az egész világot, megtagad tőlem minden halvány reményt. Komolyabb cél nélkül pedig mintha jelentését veszítené az egész létezésem. A régi énem árnyékaként, sokszor bármiféle fontosabb gondolat nélkül tengetem a napjaimat.
Az senkinek sincsen – szív bele hosszan a cigarettába, és elidőzve a füst kifújása előtt, mintha fényesebbé válna a szeme. Könnyes lenne?
Pont te beszélsz? Orvosi egyetemet végzel és még egy bazinagy céget is örökölsz. Mindened megvan.
Nem tudsz te semmit – nyomja el a korlát vasában a cigi végét, és egy könnyed mozdulattal elhajítva a csikket, egy újabb szálat gyújt meg. A hangos, búval teli sóhajtását a hátára kapja a szél, és messzire viszi, minden benne rejtőző fájdalommal.
Honnan tudhatnék bármit is, ha nem árulod el – lépek közelebb, az egyik kezemet kedvesen a hátára téve. A ruháin keresztül is érzem az enyhén kiálló bordáit.
Ha bármit kívánhatnál most, mi lenne az? – emeli fel a fejét, kifésülve a tincseit a szeméből. A tekintete beissza magát az elmémbe, ahogy a mélybarna szemeivel szinte a zsigereimig hatol.
Nem tudom... van egy pár dolog, amire szükségem lenne.
Pénz? Nagy ház? Drága ruhák és menő holmik? – szív bele ismét a cigarettába. Már attól is elszédülök, ahogy a srácot figyelem. – A legtöbb ember ezekre vágyik. Mindenkit a nagy vagyon és a hírnév csábít.
Neked mindez megvan. Akkor mire vágysz? – kérdezem szintén megtámaszkodva a korlátban a fiú közönyös, talán kissé unott arckifejezését vizslatva.
A hatalmas szemét ismét az enyémre vezeti, ám a dermesztő, kifejezéstelen tekintetéből egyetlen halvány gondolatot sem tudok kiolvasni, mintha egy ledönthetetlen védőfal venné körül, próbálva elrejteni egy számára meghatározó dolgot.
Találkozni szeretnék egy személlyel – engedi vissza a fejét, egészen le a korlátig, a hideg vasnak döntve a homlokát. – Mégegyszer, utoljára.
Én is ezt szeretném, újra látni az évekkel ezelőtt eltűnt nővéremet. Mesélnék neki, hosszan még az érdektelen dolgokról is, és tudom, hogy ő mindent türelemmel végighallgatna, azzal a kedves mosolyával, mellyel még a legfájóbb pillanatokban is képes volt elhitetni velem, hogy rendben van. Fogalmam sincs, hogy hol lehet, hogy életben van, vagy hogy mi történt vele, és ez alatt a kínszenvedéssel teli hét év alatt a reményem észrevétlenül párolgott el a levegőben, s mára már csak halvány foszlányok tartják össze, a saját énemmel együtt. Az elhalófélben levő szikra azonban még mindig ott van, és nem engedi, hogy feladjam, bármenyire is nevetségesnek tűnik, titkon bízom abban, hogy egy napon feltűnik a nővérem.
Tudod, erről nem igazán szoktam beszélni, de Mira valódi anyja a nővérem volt. Fiatal korában mindig különös lány volt, nem vonzották a szokásos dolgok, és akkoriban a szüleim éjjel nappal dolgoztak, ezért nem volt ki kordában tartsa, hamar rossz társaságba került – kezdem el mesélni, életemben először, teljesen őszintén a történetet. Taehyung levertsége akaratlanul is arra késztet, hogy éreztessem vele, nincsen egyedül, én is osztozkodom a szenvedésében. – Nagy volt a korkülönbség közöttünk, de valamiért mindig különös odafigyeléssel vigyázott rám. Aztán történhetett valami vele, amiről sosem volt hajlandó beszélni, és napról napra egyre jobban megváltozott. Folytonos veszekedés, kiabálás és fenyegetőzés költözött a családunkba. Sosem értettem a dolgok miértjét, de a szüleimet okoltam, őket tartottam hibásnak mindenért, és naiv módon a nővérem mellett álltam a legnagyobb hülyeségeiben is – állok meg egy pillanatra, SoHye megszokott csintalan arckifejezésére gondolva. A szemében ott égett a tűz, és túl kicsi volt ahhoz a városunk, hogy képes legyen azt a sok benne levő energiát csak jó dolgokra felhasználni. Szinte kereste a balhét, zűr lepte be az egész életét, és akkoriban ostoba módon még ezt is menőnek tartottam. – A letargia teljesen leverte, és egy nap a vérében fekve találtam rá. Ha fél órával később érek haza, már csak SoHye élettelen testét... – akad el a szavam. Nem akarom kimondani, képtelen vagyok rá. Még az elhalványuló gondolat is annyira felkavar, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban elsírhatom magam.
Taehyung megragadja a karomat, és kissé magához húzva, a vállamra helyezi a fejét, mintha így próbálna nyugtatni. Nem szólal, csupán csendesen nyújt támaszt, az ölelésével megvédve a hidegtől, és az engem érő marcangoló emlékképektől. Megszorítom az engem átfogó kezét, és lenyelve a felgyülemlett érzéseimet, úgy döntök, hogy tovább folytatom.
Kórházba került, de az ottaniak nem tudtak segíteni rajta. A napjait befedte a sötétség és akkoriban lenézték az olyan embereket, akik pszichológushoz fordultak, ezért a szüleim is elkerülték ezt, a családunk már így is meg volt bélyegezve. Végül néhány hónap múlva elköltözött és akkor már senki sem tudta megállítani. SoHye ott hagyta a sulit és egy hozzá hasonló, felkelő szellemű sráccal költözött össze. Hónapokig nem hallottunk róla semmit, amikor váratlanul hazaállított, lefogyva és terhesen. De hiába volt otthon, láttam rajta, hogy mennyire boldogtalan. Mindig azt reméltem, hogy egyszer rájön, jobb lenne ha hallgatna anyára. A terhessége alatt ugyan visszavett a viselkedéséből, mi pedig azt hittük, hogy végre minden rendbejön. A nővérem fiatal volt, éppen annyi, mint most én, amikor megszületett Mira. Viszont a látszólagos változás csak rövid ideig tartott, egy éjszaka SoHye kisétált a bejárati ajtón, és azóta nem láttuk. Ennek pedig már hét hosszú éve – fejezem be a mondanivalómat. Észre sem veszem, hogy a végig a jéghideg vasat markolászom, ahogy azt sem, hogy Taehyung már sokkal szorosabban ölel magához, mint korábban. A haja az arcomat csiklandozza, mégsem akarom félresöpörni a tincset.
Erősebb vagy, mint gondoltam – egyenesedik ki mögöttem, kezét a vállamra téve, kissé megszorítva a feszült tagomat.
Dehogy vagyok – nevetem el magam erőltetett cinizmussal. – Miután a nővérem felszívódott, a hatalmas űrt próbáltam mindenféle hülyeséggel betölteni. Folyton idősebb alakokkal lógtam, akik belevittek minden rosszba.
Nem tűnsz ilyen személynek – mondja meglepetten. És még ő hangoztatja, hogy nem ismerem, mikor az én hátterem sem annyira egyértelmű. Ha az ember rámnéz, egy csendes, visszahúzódó lányt lát, pedig valójában keményen megdolgozom ezért az imázsért.
Már szűz sem vagyok. Alig ismertem a srácot, de olyan buta voltam, hogy hittem a szép szavainak, és azt gondoltam, hogy ettől majd menő leszek. – Kínomban nevetnem kell. A saját szavaimat hallva jövök rá, hogy mennyire ostoba és befolyásolható voltam. – Szörnyű volt, kínos, megalázó és fájt is. A srác meg pár alkalom után ott hagyott.
Meg sem érdemelt – helyezi Taehyung a tenyerét a fejemre, összeborzolva a szél által már így is kócos hajamat. Megmosolygom a gesztusát.
Visszasétál a korlát nyújtotta támaszhoz, és rágyújt az est harmadik cigarettájára. Mélyen letüdőzi a füstöt, s fél szemmel rám tekintve, felém nyújtja az égő cigit.
Kérsz?
Nem – utasítom vissza. – Nem akarom ezzel is tönkretenni magam.
Pedig valamitől meg kell halni – ránt vállat a könnyelmű válaszán. Ebben igaza van, én mégsem szeretném megásni a saját síromat.

Hűvös szellő térít teljesen észhez a merengésemből, és a karomat súrolgatva, igyekszem melegen tartani magam. Nem bánom, hogy megnyíltam Taehyung előtt, és bár különösen hangozhat, mintha a számat elhagyó mondatokkal együtt némi tehertől is megszabadultam volna.  A felszakított sebek ugyan fájnak, de a fiú kedves, együttérző gesztusai mintha enyhítenék.
Megtanulhatnál végre rendesen felöltözni – érzem meg a srác felsőjét a vállamon. A fiúra nézek, és csupán egy vékony pólót fedezek fel rajta, azért vissza akarom adni a készségesen átadott ruhadarabját, de olyan erőszakosan tartja rajtam, hogy esélyem sincs. Ez Taehyung sajátos módja a jóindulat kimutatásának.
Hálás vagyok, Taehyung – mosolygok rá halványan.
Nem kell annak lenned.
Mégis az vagyok. Meghallgattál.
Legalább erre jó vagyok.
Másra is jó vagy.
Kedves vagy, Sora – emeli a fejét az ég felé, de hiába mereszti a szemét, csupán a sötétséggel találkozik, ezúttal nem fénylenek a csillagok a tekintetében. – De én is ugyanúgy menekülök, mint te. Fogalmam sincs hová tartok, és legszívesebben eltűnnék, de az árgús szemek bárhol rámtalálnak.
Nem gondoltál arra, hogy szembenézel a problémáiddal?
Előbb utóbb kénytelen leszek, de addig megpróbálok mindent figyelmen kívül hagyni. Könnyebb így.
Jobb a könnyebb utat választani?
Néha igen – válaszol halkan, a szavakat meglehet éppen magának címezve. – Mind menekülünk valami elől, legyen az a múlt, vagy a sors. Csak rohanunk, arra vágyva, bárcsak minden másképp alakult volna – fordul felém, féloldalasan a korlátnak dőlve. A cigije elején hosszú hamucsík tornyosul, attól tartok már a legkisebb szellő is képes lenne ledönteni. Taehyung szavaiben rejlő igazság a lelkem megmaradt szilánkjáig hatol. Ha tehetném, kiszaladnék a világból, magam mögött hagyva minden rosszat. – De a rettegett lídércek mindig utolérnek, ezért ilyen gyötrelmes az élet, a sorsunk akkor is bekövetkezik, ha nem akarjuk – veri  le végül a hamut, mielőtt a szél tehetné. A hangja mély, a dohány miatt kissé rekedt és fájdalmasan őszinte. Minden apró szó mélyen marcangol belém.
Tudod mit? Mégis kérek abból a cigiből – nyújtom a kezem, a fiú azonban félretolja, s hosszan szív bele a cigaretta végébe, messze hajítva a csikket. Az arcomhoz ér, és közelebb húzva magához, kissé megszorít, arra ösztökélve, hogy résnyire nyissam a számat. Az ajka miliméterekre áll meg tőlem, óvatosan átfújva a korábban belélegzett füstöt. A rég nem tapasztalt, kissé csípős érzéstől nedvessé válik a szemem, de az is lehet, hogy Taehyung túlzott közelsége van rám ilyen hatással. Mindössze egy hajszál választ el bennünket, s ahogy az utolsó csepp füstöt is átfújja, az ajka a sajátomra tapad. Nem csók ez, csupán egy lágy puszi, mely az egész testemet uralmába veszi.
   Lassan engedem ki a számon a füstöt, kótyagos tekintetemmel végig a fiút fürkészve. A cigaretta íze vetekedik Taehyung mézes ajkával, mindkettő miatt szenvedek.
Képes lennél velem menekülni? Csak ezen az egy éjszakán – ér az arcomhoz, kezével támaszt nyújtva. A szavai egy láthatatlan falon keresztül érve, csupán tompán jutnak el hozzám.
Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül szenvedni – lépek közelebb.
Ígérem – súgja a szót egyenesen az ajkamra.
A derekamat átölelve szorosabban magához von, én pedig engedelmesen reagálok minden kis érintésére. Magába szippant az aurája, minek már rabja voltam, sokkal korábban, mint gondoltam volna.
   A kezébe kap, a lábamat a dereka köré fonja, és a vékony párkányra ültetve, ragadozóként csap le rám. Keserédes csókja messzire repít, egy helyre, ahol nincs megbánás, csak a jelen létezik, a most. A szívem hevesen dobog, az egyik kezem a hajába markolva, a másik a vállán hever, és nem tudok betelni vele, több kell, minden egyes másodperccel egyre telhetetlenebbé válok. Önző módon az egész lényére szükségem van.
   A hideg keze a csupasz hátamra csúszik, az ajka végighaladva az arcomon, rátalál a nyakamra, én pedig ezekben a percekben rájövök, hogy nincs megállás, de nem is vágyom rá. Kikapcsolom a világot erre az éjszakára, s nem gondolva következményekre, mintha nem létezne a holnap, átadom magam Kim Taehyungnak.




8 megjegyzés:

  1. Meghaltam ez nagyon jó lett.Nem tudok betelni vele. Igy tovább. 😍😍

    VálaszTörlés
  2. Hát az én szívem is nagyon vert ám már a végére! :D Nagyon várom már a pillanatot, amikor Taehyung is meg fog nyílni Sora előtt. Ismételten nagyon jó rész volt! :) Várom a folytatást! :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! ♥ Örülök, hogy tetszett, bizony az én szívem is gyrsabban dobogott, amikor írtam... mégiscsak Taehyungról van szó :D

      Törlés
  3. Szó szerint nem vettem levegőt míg olvastam ezt a részt!!! Még most is őrült tempóban ver a szívem! Aztaaaa.....és valamiért a mosolyt nem tudom letörölni az arcomról, pedig már másodszor olvastam el. És persze munkában..khmm..na mind1!!! Jó lenne egy Tae POV, hogy tudjam az Ő fejében mi játszódik, de nem vagyok telhetetlen. ;) Fantasztikus és magával ragadó, mély érzéseket tartalmazó rész volt!!! Azt hiszem nem bírok túl sokat várni a következő részre...de természetesen bármennyit várok rá! ;) Csak jöjjön...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen, nagyon örülök, hogy tetszett! Taehyung szemszög lesz, bár csak később, most egyelőre Sora szemszögéből lesznek a részek, de remélem ezekben sem csalódsz majd. Pénteken hozom a 23. részt... :D

      Törlés
  4. Gyilkos ;-;
    Efyébként elkérhetném az általad írt (vagy ha van kedved ajánlott) fanfiction címeket? El szeretném mindet olvasni, csak nem tudod, hogy mit. 😂

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök hogy tetszett!
      És persze szívesen elküldöm, bár mostanában nem követek sok blogot.
      http://penuriam.blogspot.ro/ - itt jelenleg két történet van fent, az egyik befejezett (vagyis hát az első évada befejezett), a másik most fut de már elég régen nem volt új rész.
      http://bangtanabanda.blogspot.ro/ - ez pedig az enyém, amit már kb ezer éve fejeztem be és ez meg is látszik rajta, de első történetnek pont megfelelt :)))

      Törlés