A buli helyszíne egy kimondottan szűkösnek bizonyuló klub, ahol nem lehet megtenni egyetlen métert sem anélkül, hogy valaki ne próbáljon meg fellökni. Ilyen körülmények között próbálunk YoonGira és Jungkook többi haverjának nyomára lelni, eddig sikertelenül.
Jungkook végül úgy dönt, hogy talán pár ital után sikeresebb lesz a
keresés, ezért a pulthoz rángatva engem, rendel valamiféle alkoholos italt
magunknak. Ezzel még a világon semmi probléma nem lenne, teljesen jól érzem
magam, a hangulatom is kezd előbújni, és úgy érzem, hogy jól fog telni az
éjszaka, de amikor a fiú már az ötödik adag piát itatja meg velem, azt hiszem
elvesztem a kontrollt.
Fények villannak fel, emberek köszönnek nekem úgy, mintha gyerekkori
barátok lennénk, én pedig túlságosan lelkesen borulok a nyakukba. Az egész klub
forog, a zene őrjítően hangos, és annyira fel vagyok pörögve, hogy önmagamat
meghazudtolva, felszabadultan ugrálok a helyiség kellős közepén.
Jungkook a kezemet fogja, de a következő pillanatban már a derekamon
érzem a tenyerét. A fejemet a vállára hajtom. Jó ez a pár másodpercnyi pihenés,
még talán el is tudnék aludni itt, egy ilyen védelmező ölelésben.
– Jungkook
– egyenesedem ki.
– Ne
mondj semmit – súgja a fülembe.
Fogalmam sincs, hogy melyikőnk mozdul
először. Csak a verejtékével keveredett parfümének mámorító illata jut el a
tudatomig, és az, ahogy karjával magához szorít. A világ mintha egy pillanatra
megszűnne, s csupán a végtelen sötétségben kapálóznék, nem tudom mi történik
körülöttem, az érzékszerveim egymást követve hagynak cserben. És ebben a
sötétségben olyan mértékű nyugodtság talál rám, hogy azt kívánom, bárcsak ne
ébrednék fel.
Arra
eszmélek, hogy az ajkam Jungkook ajkának rabja, és minden másodperc elteltével
egyre jobb érzéssé válik a közelsége. De rájövök, hogy őrültség amit művelek,
ezért erőt véve magamon lököm el a fiú alakját. Rá sem pillantva, a lehető
leggyorsabban tűnök el a tömegben, és némi bolyongás után a vécében találom magam.
Egymás után többször is arcot mosok, hogy valamelyest felébredjek a
kábulatból, de a szervezetemben megbúvó alkohol mennyiséggel szemben, az a
kevés hideg víz mit sem ér. Elhúzódom a helyiség szélére, s kényelmesen helyet
foglalva a sáros, hideg padlón, Eunbi számát tárcsázom.
Nem
veszi fel.
Újra
hívom.
Nem
válaszol.
Ismét cseng a telefon.
Nem
kapok választ.
Tizenhétszer próbálom hívni, de egyikre sem érkezik válasz.
Bepánikolok. Fel-alá kezdek járni a vécében, és jelenleg az sem érdekel,
hogy minden idetévedő ember egyenesen hülyének néz. Fél egy múlt, kizárt, hogy
Eunbi ilyenkor már aludjon, pláne hogy korábban maga NamJoon hívta el bulizni.
Talán éppen azt csinálják... de
szinte húsz hívás után Eunbi biztosan idegesen kiáltott volna a telefonba, hogy
éppen lovagló pózban ül egy srácon és hagyjam békén.
Idegesen rontok ki a tömegbe, továbbra is folytatva az értelmetlennek
tűnő hívásokat. Átvágok a bulizó emberáradaton, és kivergődök egészen a hely
bejáratáig.
Egy
ismerős alak megy el mellettem, s vissza fordulva sikerül felismernem az
alacsony, szőke srácot.
– Jimin
– támadom le. A homlokát ráncolva igyekszik eltolni magától. – Nem láttad a barátnőmet? – kérdezem
kétségbeesetten.
– Fogalmam
sincs, kiről beszélsz – veti oda, s már indulna is tovább, de sikerül a
vállától visszarántanom.
– Eunbi.
Tudod, magas, szőke, szexi – magyarázom, kézzel lábbal mutogatva.
– Ha
azt a ribanc csajt keresed, akkor nem tudok segíteni – nevet fel
szemrehányóan. – Biztos most is éppen
egy autó hátsóülésén nyög.
Mintha nem lennék képes a gondolkodásra, a
kezem a másodperc töredéke alatt csattan el Jimin tökéletesnek titulált képén.
A másik pillanatban meg egy ismeretlen alak rángat ki a klub parkolójába.
Hangosan szitkozódom, és csapkodnék is, ha ez az alattomos valaki nem fogná le
mindkét kezemet.
– Fel
foglak jelenteni, ha nem engedsz el most azonnal – kiáltom a személynek,
mire egyenesen a földre lök. Az esés miatt fájdalmasan felhorzsolom a
tenyeremet. – Meg akarsz halni? –
szökök neki az előttem állónak. Egyre jobban kezdenek kirajzolódni a vonalai,
de mire felfogom, hogy a srác kétszer akkora mint én, már túl késő
megfutamodni. Ma biztosan egy kórház sűrgősségi osztályán kötök ki...
Egy
kar ragad meg hátulról, mielőtt elérném az előttem levő sziklanagyságú férfit.
Váratlanul olyan reflexeim fedik fel magukat, melyeknek eddig a létezéséről sem
tudtam, és a könyököm pillanatok alatt valahol a mögöttem álló mellkasába
csapódik, az öklöm meg egy arcot talál el. De talán csak én érzem magam a
momentum hevében igazi harcosnak, mert hamarosan mindkét kezem ismételten
fogságba kerül.
– Velem
van a lány – mondja a rabtartóm a másik férfinek.
– Vidd
valahová messzire – mér végig alaposan a tekintetével.
– Azt
fogom tenni – kezd el maga előtt vezetni, távolabb a klubtól. Hiába
vergődöm, a szorítása nem enged.
– Ki a
franc vagy? – kiáltom a dühösen.
– A
megmentőd – hallom meg az iróniát a hangjában. Elengedve, azonnal
megfordulok, s amint a szemébe nézek, a testem megszűnik, az agyam kikapcsol,
én meg csak bámulok a szőke srácra.
– Mit
keresel itt? – szedem össze magam, hogy az ellenségem előtt ne tűnjek egy
sebezhető lánynak. Nos, ezzel talán már elkéstem... Taehyung megvető tekintete
lyukat éget rajtam.
– Az
eredeti tervem szerint bulizni jöttem, de egy lánynak éppen szüksége lett rám.
– Te
vagy az utolsó ember, akinek kellene a segítsége – tartom meg a tisztes
távolságot, elsősorban azért, hogy ne látszódjon az alkohol áztatta állapotom,
valamint mivel egy ismeretlen, fejemben levő hang azt súgja, hogy tartsam magam
távol tőle.
– Én a
helyedben inkább köszönetet mondanék – dől neki, feltehetőleg a saját
autójának. – Ha én nem lennék, valahol
egy árokban hevernél megverve. Ilyenkor hol van a nagymellű barátnőd?
– Ha
érdekel, éppen az ő keresésére indultam – felelek gorombán, a szememet
fel-le futtatva a fiún. Szédülök, és kénytelen vagyok megkapaszkodni a mögöttem
húzódó drótkerítésben.
– Mennyit
ittál? – ragadja meg a vállam Taehyung, ezzel magával szembe állítva.
Pökhendi arcán ezúttal mintha egy csepp szánalom tükröződne. Menten rosszul
leszek az ábrázatától.
– Közöd?
– tolom el a kezét.
– Nem
az óvodában vagyunk – forgatja a szemét.
– Pedig
te oda való vagy – nevetek a képébe kelletlenül.
– Ezt
a helyedben nem állítanám ilyen bizonyossággal – emeli meg az államat.
Elrántanám a fejemet, de most nem vagyok képes hírtelen mozdulatokra. – Vérzik a szád – állapítja meg.
– Remek,
doktor úr. Látom értesz a szakmához.
– Maradj
itt – utasít, figyelmen kívül hagyva a korábbi mondatomat. Hová is tudnék
menni a jelenlegi állapotomban? Még csak a környéket sem ismerem.
Úgy döntök, hogy kényelmesebb a földön ülni,
nekidőlve a kerítésnek, és most valahogy a mocsok vagy a sár sem zavar. Még
mindig forog körülöttem a világ, és a végtagjaim sem hallgatnak az
utasításaimra. Hiába mondom a kezemnek, hogy emelkedjen, az továbbra is a
combomon fekszik.
Néhány autó fordul a parkolóba, és hírtelen eszembejut a hátsó ülésen
üzekedő Eunbi képe. Talán ő is részeg, vagy valamilyen szer hatása alatt áll.
Mivan, ha olyant tesznek vele, amit nem akar, de nem képes ellenkezni? Vagy ha
tehetetlenül egy árokban vergődik. Segítenem kell rajta, mennem kell, de
képtelen vagyok felállni, fáj a fejem, émelygek, és az a cseppnyi erőm is
elment, amikor az a seggfej szőke megjelent.
– Nyugodj
már le – zőkkent ki az előbb emlegetett. – Nesze – nyom a kezembe egy palack vizet. – Idd meg, aztán megnézem a sebet a szádon, meg a kezeden.
– Mióta
játszod az őrangyal szerepet? – próbálom kicsavarni az üveg kupakját.
– Maradj
csendben – veszi ki a kezemből, majd kicsavarva adja vissza a palackot. – És igyál.
Három korty után újra meg akarok szólalni, de
Taehyung azonnal visszairányítja az üveget a számhoz, ivásra kényszerítve. A
palack víz utolsó cseppje is elfogy, de semmivel sem érzem magam jobban. Sőt...
azt hiszem nem ártana ellátogatnom az illem helyiségre.
– Nem
való ital a te kezedbe – guggol elém, alaposabban szemrevéve az
ábrázatomat. Kezébe vesz, majd megnedvesít egy papírzsebkendőt, s ezzel kezdi
el tisztogatni az ajkamra keletkezett sebet.
– Fáj –
fordítom el a fejem sziszegve.
– Te
bajod – ragadja meg az arcom, hogy ne legyek képes mozgatni. Összeszorítom
a szemem, amíg törölgeti a sebet, s még csak levegőt sem veszek. Szinte biztos
vagyok benne, hogy ez valójában nem okoz ekkora fájdalmat, most mégis úgy
érzem, mintha legalább egy láncfűrésszel kapargatná a sérülést.
Végezve a gyötrelmes tevékenységével, a tenyeremhez nyúl, és mint ahogy
azt korábban az ajkammal tette, törölgetni, tisztogatni kezdi.
– Szándékosan
kínzol – szorítom ökölbe a kezem, ám a fájdalmas megbánás azonnal rámtör.
– Ha
nem szeretnél egy csinos fertőzést, akkor kénytelen leszel kibírni –
erősködik tovább. – Vagy csak a nyelved
van felvágva, valójában gyenge vagy? – kérdezi szemrehányóan.
Legszivesebben a vérző tenyeremmel törölném képen, hogy végre valami mocsok is
ékeskedjen a jóvágású arcán. Nem leszek gyenge, pláne nem előtte.
– Csináld
– veszek nagy levegőt, felkészülve az előttem álló tortúrára.
Minden bizonnyal önszántából vet alá a
szenvedésnek. Még ha azt is mondja, hogy jót akar tenni, titkon biztosan
elégedetten nyugtázza, hogy ezúttal nem csak lelki, de fizikai fájdalmat is
okozhat nekem. Ilyen szadista lenne? Vagy ezt csak én mesélem be magamnak...
Nevetséges a helyzet; az, hogy félredobva
az eddigi kifogásolhatatan magatartásomat, könnyelműen engedtem egy majdhogynem
ismeretlen srácnak, hogy leitasson. Most meg egy erkölcstelen majom próbál
ápolgatni... Vagy talán én magam lennék az emberszabású, az állatra jellemző
viselkedést szemléltetve? Nyöszörgök és meg vagyok győződve arról is, hogy
elhagyja egy egy akaratlan mondat a számat, de valahogy mégsem tudom felfogni,
hogy mi történik velem. Csak egy erősen lekezelő tekintetet érzek magamon,
amelytől legszívesebben a világ végére rejtőznék. Gratulálok Sora... szépen
bemutatkoztál.
Lehunyom a szemem, és habár továbbra is egy körhintán érzem magam,
igyekszem kiüríteni a fejem és a lélegzetvételeimre koncentrálni. Megszűnik a
tenyeremből áradó fájdalom, és mintha az előttem levő szőke is távolodni
kezdene, de nincsen elég akaraterőm ahhoz, hogy felpillantsak.
– Állj
fel és menj haza – hallom meg a mély hangját, a korábbinál messzebbről.
– Jó
ötlet – vonom meg a vállam. Nem képzelheti azt, hogy ebben az állapotban én
haza fogok sétálni... Ez a gondolat több helyen is vérzik.
– Akkor
jó utat – hallom meg a távolodó lépteit. A pilláim azonnal kipattannak, és
ahogy meglátom a fiú sétáló alakját, meggondolatlanul kiáltok utána.
– Ne
merészelj itthagyni! – ordítom, mit sem törődve a közelben levő emberekkel.
– Az
én munkám lejárt. A többit oldd meg magad – válaszol a válla fölött
hátrapillantva. Undorodom a nagyképű látványától, és ha ez a beszélgetés nem
ilyen szituációban folyik le közöttünk, az öklöm már biztosan valahol az arcába
mélyedve állna. Ám bármennyire is rühellem Taehyung felfuvalkodott személyét,
jelenleg ő az egyetlen aki bármi módon is segíteni tud rajtam.
– Ha
itt mersz hagyni egyedül a sárban egy védtelen lányt, azzal csak bizonyítod,
hogy miféle szánalmas alak vagy – szólok utána. Mintha a szavaim meghatnák,
visszafordul, és megtéve pár lépést, egyenesen előttem guggol le. Mélyet
lélegezve, beletúrva az idegesítően szőke hajába, beszédre nyitja a száját.
– Pici
lány – kezdi a mondandóját egy felháborító megnevezéssel. – Látnod kellene magad, és akkor kétszer is
meggondolnád, hogy kit nevezel szánalmasnak. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat,
lányt még nem láttam ennyire undorítóan lerészegedni – vonja fel mindkét
szemöldökét. Irtózkodó tekintettel néz végig rajtam.
Megragadom az ingjének gallérját, s erősen
szorítva húzom magamhoz valamivel közelebb.
– Meghazudtolod
a saját cselekedeteidet. Mi értelme volt korábban segítened rajtam, ha most egyszerűen
itt hagysz? – próbálok hatni rá, de nem úgy tűnik, mintha a szenvedő lényem
hangyányira is érdekelné. – Legalább egy
taxit hívj.
– Miért
pazarolnék rád több időt? – akadékoskodik tovább.
Megelégelem a helyzetet, és megfogódzva a
drótkerítésben, igyekszem talpra állva arra kényszeríteni magam, hogy egy
egyenes vonalat követve haladjak előre. Kisebb nagyobb sikerrel botorkálok pár
méteren át egy lépcsőig, melynek a korlátjába kapaszkodva próbálkozom rátalálni
az egyensúlyomra. Ez így nem fog menni...
– Most
meg mit művelsz? – ered a nyomomba a szőke.
– Próbálok
haza jutni – hajítom a fejéhez rosszallóan a szavakat. Mi a francért követ,
ha az előbb magamra készült hagyni?
– A
kampusz a másik irányban van.
– Kösz
a tippet – grimaszolok. Mély levegőt véve készítem fel magam a következő
döcögősnek ígérkező sétára, ám amikor megindulnék, Taehyung mellkasába ütközöm.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nem az ő irányába léptem, akkor meg hogy
került elém? – Most meg mi van?
– Haza
viszlek – jelenti ki nem várt módon.
– Nem
kell – tolom félre az utamból, és indulnék is tovább, de a keze a karomon
állapodik meg, és olyan szinten ránt vissza, hogy önkéntelenül is az ingjében
kapaszkodom meg.
– Nem
akarok később szemtanúként vallomást tenni, csak azért mert reggelre rátalálnak
az út szélén heverő holttestedre.
– Kedves
szavak, egy kedves embertől – állapítom meg, követve a srác lépteit az
autójáig. Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez a fuvar, mert a jövőre nézve már látom,
hogy a szivességét fisszafizetteti velem, azonban választási lehetőség híján
mást nem tudok tenni, csak beletörődni a helyzetbe.
– Lehetőleg
ne mocskolj össze mindent, és ha hánynod kell, szólj, feltéve ha nincs
fölösleges pénzed új kárpitozásra – indítja be az autót.
– Ne
aggódj, megóvom az autódat, majd egyenesen rád hányok – veszek fel egy
kényelmes pozíciót, annak ellenére, hogy Taehyung szikrát szóró tekintete azt
sugallja, különösebben nem díjazza a műszerfalon elnyúló lábamat.
Halkan szól a zene, és azt felfogom, hogy a
szőke valamiről magyaráz, de a mondatok tartalma már nem jut el a tudatomig,
így elfogadva punnyadtságomat zárom le a pilláimat, utat adva a pillanatokkal
később rámtörő álomnak. Milyen ironikus az a valaki, aki ezt a világot
irányítja... biztosan jól szórakozik a szenvedésemen.
Ha azt állítanám, hogy minden rendben,
valószínűleg egyetlen személy sem lenne ezen a világon, aki hinne nekem.
Émelygek, most még jobban mint korábban, és nem tudom eldönteni, hogy csak az
elmém játszadozik velem vagy a koromsötét szoba tényleg megállíthatatlanul
forog. Arra azonnal rájövök, hogy valami megfejthetetlen módon a saját szobámban
vagyok, és azt is érzem, hogy az ágyam szűkösebb a megszokottnál. Kínkeserves
gyötrelem árán ülök fel, hogy szemrevegyem a mellettem fekvőt, ám amint
kiegyenesedem, a testem úgy dönt, hogy nem bírja tovább, s könyörtelenül küldi
fel a gyomrom tartalmát. Csupán pillanatok választanak el attól, hogy a vécé
mellé küldjem a feljövő terméket, de ezúttal az élet mégis kegyesnek bizonyul.
Minden kijön belőlem, az utolsó csepp víz és epe is, végül remegve
terülök el a jéghideg, barátságtalan csempén. Hasogat a fejem, mintha valami
belülről szeretné szétzúzni, a hasam pedig olyan hangosan korog, hogy a
földszinten levőket is felkölti álmukból. Soha nem voltam még ilyen rosszul.
– Élsz
még? – kapcsolja fel a villanyt a fürdőbe érkező, szemét súrolgató Eunbi.
– Nem
vagyok benne biztos – nyögöm, ujjaimmal kifésülve a kócos hajamat az
arcomból. A lány álmos képére pillantok, és fogalmam sincs, hogy hogyan kerül
ide, de végtelenül hálás vagyok, amiért mellettem van, és nem egyedül kell
szenvednem.
Megpróbálok felülni, ám ekkor újra rámtör az
öklendezés, és fene tudja honnan, de még mindig van egy kevés a gyomrom
tartalmából, ami habozás nélkül tör utat magának. Eunbi sietősen terem
mellettem, majd kérés nélkül fogja össze a hajamat, s a hátamat simogatva
próbál bíztatni, hogy adjak ki mindent, és hogy nemsokára jobb lesz.
Nagyon jó volt. Örülök, hogy elolvashattam. Király volt így tovább. 😀
VálaszTörlésÉn köszönöm hogy elolvastad! :)
Törlés