2017. dec. 15.

3.Rész - Két lökött


Nem hiszem el, hogy magunkra haragítottad az egész egyetem legbefolyásosabb alakjait – fogja a fejét Eunbi, mintha az elmúlt egy órában valami világrengető dolog történt volna. – Mi lesz ha fekete listára kerülünk, vagy kicsapnak?
Nem fognak kidobni az egyetemről néhány srác miatt – terülök el büszkén az ágyamon, a korábbi győzelmem miatt.
De, Sora. Pontosan ez fog történni. Kim Taehyung szülei a suli legnagyobb támogatói. Ha ők azt mondják, hogy nekünk mennünk kell, akkor az igazgató sem tehet semmit. Térden állva kell könyörögnünk Taehyung előtt, hogy bocsásson meg.
Először is, te nem tettél semmit – próbálom nyugtatni. – Másodszor pedig senkinek nem fogunk könyörögni, mert nem fognak kirúgni innen.
Te ezt nem érted, ha ő megharagszik valakire, akkor megkeseríti az életét – folytatja siránkozva.
Gondolom ezt is csak a pletykákból hallottad. Ezt a srácot mi messze nem érdekeljük, megvan ő a saját bandájával meg nőivel.
Ellopták a tangádat – jelenti ki rám sandítva, tekintetével bűnösnek titulálva.
Biztosan rossz szobába jöttek be és az egész egy félreértés – kontrázok.
Nem kellene ennyire könnyen venned ezt, itt az egyetemi éveinkről van szó, és én jól akarom érezni magam ez alatt a pár év alatt.
Jó, Eunbi. Egyszerű a dolog, ne barátkozz velem, és akkor neked szuper éveid lesznek – mondom meggondolatlanul. A lány meglepetten bámul rám, én meg azonnal megbánom a korábbi mondatomat. Csendben meredünk a semmibe, egyikőnk sem szólal, így a kellemetlen némaság pókként szövi be a helyet, melynek a hálójába mindketten mélyen beleragadtunk. Érzem a mellkasomban megbúvő szorítást, mely próbál beszédre késztetni, ám a rajtam ülő konokság erősebbnek bizonyul.
   Eunbi feláll, rám pillant és tudom, arra vár, hogy legalább egy nyeszlett bocsánatkérési próblkozást bökjek ki, de képtelen vagyok, és ez nekem talán jobban fáj, mint neki a némaságom. Végül halkan felsóhajtva távozik a szobából. Nem ideges, nincsen ajtócsapkodás, vagy szándékos trappolás, az utolsó pillantásából csupán a csalódottság megtört fénye villan fel.
   Felvetődik bennem, hogy utána kellene mennem, de a makacsságom utat törve magának meggátol abban, hogy a talán még pillanatnyilag menthető helyzetet helyrehozzam. Csak a csupasz, fehér plafont bámulom tovább, míg a fejemben események sorozata játszódik le, hogy mit tehettem volna, mit kellett volna mondanom, vagy hogy mégis hogyan csúszhatott ki az a mondat a számon.
   Hogy valamelyest lenyugodjak, kiülök az ablakba. A lenti parkot kezdem vizsgálni, annak reményében, hogy a korábbi feszült helyzetet elengedve, az elmém elkalandozik valahová, jó messzire a Kim Ji Seok egyetemtől. Bárcsak történne most valami...
   És mintha varázsszó hangzott volna el, megszólal a telefonom. Azonnal a készülék után kapok, és egy gyors pillantást vetve a képernyőre, fogadom a hívást.
Anya, már vártam, hogy hívj.
Kincsem, ezer dolgom volt itthon, most is csak pár percem van. Mesélj, hogy érzed magad?
Minden remek – ferdítek. – A szobám elképesztő, a kilátás is szép. Az egyetemnek hatalmas parkja van.
És a szobatársad, vagy a diákok?
A szobatársam egy kedves lány, és sok emberrel ismerkedtem meg. – Kénytelen vagyok füllenteni, hogy az édesanyám ne aggódjon. Végtére is később biztosan megérkezik a szobatársam, és van egy csomó időm ismerkedni a többi diákkal.
Ennek örülök Sora, nagyon vigyázz magadra. Van valamire szükséged?
Nincsen anya, mindent bepakoltam.
Pénz?
Az is van.
Akkor minden rendben.
Otthon mi a helyzet? – érdeklődöm. – Mira hogy van?
Ó a kis Mira imádja az iskolát, azt mondta, hogy nagyon tetszett neki és a tanítónéni is egy kedves nő. Nem lesz vele gond.
Akkor megnyugszom. Már most hiányzik – gondolok a szeleburdi kislányra. A nevetésével mindig bearanyozta a napjaimat. Elszorul a szívem...
Te is hiányzol neki. Sora, most le kell tennem, mert azt hiszem odaégett valami a konyhában. Majd még hívlak.
Rendben anya, puszillak és apáékat is.
Átadom – és ezzel megszakad a vonal.

   Könny lepi el a szemem, ahogy Mirára gondolok, de megigértem magamnak, hogy nem sírok, ezért megpróbálom visszafolytani az érzést. Végül arra jutok, hogy szükségem van egy kevés alvásra, hogy felejteni tudjak, ezért a bőröndöm egyik kis zsebéből előveszem az oda rejtett nyugtatót, beveszek egyet és próbálok elaludni.
   Két órányi forgolódás után sikerül álomba merülnöm, de amikor felébredek, úgy érzem, mintha alig öt percet aludtam volna, pedig már nyolc is elmúlt. Kint sötétedik. Arra figyelek fel, hogy hihetetlen módon kezd korogni a hasam, és rájövök, hogy ma még jóformán nem ettem semmit. Ha ez így fog tovább menni, két hónap múlva hulla leszek, és majd kísérthetek a Nogsaeg épületében, szobáról szobára. Na de viccet félretéve, ennem kell. Végül pár percnyi gondolkodás után úgy döntök, hogy keresek a közelben egy üzletet vagy bevásárlóközpontot.
   Úgy lépek ki a szobából, hogy tükörbe sem nézek, tekintve arra, hogy senki sem ismer, ezért túlzottan nem számít a kinézetem. Végigvánszorgok a kihalt folyosón, egészen a liftig, ami szerencsémre épp az érkezésemkor nyílik ki. Hárman szállnak ki belőle, egy srác marad. Csendesen megállok mellette. Talán be kellene mutatkoznom? De mit mondhatnék neki... Sora vagyok, első éves, földrajz szakos... Sora vagyok a negyedik emeletről... Sora vagyok, aki szembeszállt a suli fő támogatóinak szemtelenül jóképű fiával... Talán jobb ha csendben maradok. Végtére is kicsi az esélye, hogy az ezernyi diák közül újra találkozzak a sráccal, maximum itt a liftben, de B tervként ott a lépcső. Csak tudnám, hogy mikor lettem ennyire antiszociális...
   Amint kinyílik az ajtó, sietve távozom, magam mögött hagyva a srácot, abban reménykedve, hogy nem figyelt fel a nagy valószínűséggel még mindig álmos fejemre. Lehet, hogy mégis jobb lett volna tükörbe nézni.
   Áthaladok a hallon, szinte nekirontok az üvegajtónak, és fellélegezve veszem tudomásul, hogy sikeresen túléltem egy olyan egyszerű műveletet, mint elhagyni a szobámat. El is indulnék a félhomályban, hogy végre valami élelemhez jussak, de mögöttem valaki többször is ismételgeti a 'hé te lány' mondatot, és valami nagyon azt súgja, hogy ez nekem szól, ezért megfordulok.
   A korábbi srác közeledik felém, a kezében a telefonommal. Azonnal a zsebemhez kapok, hogy megállapítsam, tényleg nincsen ott a készülék. Hát hogy is lenne, hiszen ott a fiú kezében...
Kiesett a zsebedből amikor kiszálltál a liftből – nyújtja át.
Köszi – biccentek. Most mondanom kellene valamit. Talán itt az ideje a bemutatkozásnak?
Új vagy itt? – kérdezi.
Igen. Öhm Park Sora, első éves, földrajz szak – nyújtom a kezem.
Ez úgy hangzott, mint valami előre betanult szöveg – nevet fel. – Jeon JeongGuk, de a haveroknak csak Jungkook – rázza meg a kezem. – Ez a harmadik évem ezen a nyomortanyán, és annak ellenére, hogy informatikára járok, még mindig nem tudom, hogy mi lesz belőlem.
Mivan Kook, becsajoztál? – jelenik meg a semmiből egy újabb alak. Magas, vékony és valami felfoghatatlan ok miatt zöld haja van. Vagy kék.. nem tudom eldönteni.
Ja, ő az új nőm. Sorának hívják, még friss hús itt – karolja át a vállam Jungkook.
Nagyon örülök – vesz fel egy fura, talán gúnyos akkcentust a zöld hajú. – YoonGi vagyok – nyom egy lágy puszit a kézfejemre. Meglepődöm a gesztusán, és nagyokat pillogtatva nézek rá. Mi ez, talán az ötvenes évekből lépett elő?
Mióta vagy te ilyen úriember, drága barátom? – löki meg a haverját Jungkook.
Hát, a szépet értékelni kell – mosolyog rám, de pár pillanattal később, mintha eddig erősen visszafolyotta volna, nevetni kezd. – Vagy talán csak be vagyok szívva.
Összeráncolt szemöldökkel nézek végig a srácon, és próbálom tartani tőle a tisztes távolságot, attól tartva, hogy az állapota véletlenül átragad rám.
Srácok, nekem most mennem kell – igyekszem sietősen lelépni, még mielőtt közelebbi kapcsolatba kerülnék velük.
Hová indulsz egyedül? – szól utánam Jungkook.
Csak egy üzletet keresek, ahol végre vehetek kaját.
Elkisérünk – rántja maga után a barátját. – Egymagad úgyis eltévednél.
Remek. Már csak ez hiányzott.       
Az út, ami azt illeti elég érdekesen telik számomra, tekintve arra, hogy valahol félúton akaratlanul is Jungkook hátán kötök ki, YoonGi mellettünk meg sétálás helyett inkább szökdécselve halad. Amikor megérkezünk az üzletbe, úgy érzem, mintha ezt a két bohócot már vagy ezer éve ismerném, és legjobb haverek lennénk. Aztán persze eszembe jut, hogy YoonGi korábban kijelentette, hogy valamiféle szer hatása alatt áll, és Jungkook sem tűnik nekem teljesen százasnak, de per pillanat jobb velük lógni, mint a magányosnak lenni.
Sora – sétál mellém Jungkook, miközben éppen azt próbálom eldönteni, hogy az előttem levő harminc féle sajt közül melyiket válasszam. – Vodka vagy jager? – tart elém két üveget.
Ha van narancslé, akkor vodka. Ha nincsen, akkor jager – válaszolok, miközben kézbe veszem az egyik legolcsóbb sajtot. A legkisebb dolgokon is spórolnom kell, ha nem akarok már három hét múlva újra pénzt kérni a szüleimtől.
Nem veszünk narancslevet, az már luxus – teszi vissza a vodkás üveget a polcra a fiú.
De ha ti szeretitek simán a vodkát, azt is vehetsz.
Nem, mert ebből te is iszol – jelenti ki.
Jó vicc – sétálok tovább a zöldségek irányába.
Nem vicceltem. Ezután inni megyünk a Nogsaeg hatodik emeletére. Te hozod a kaját, én az alkoholt.
És erről engem mikor kérdeztél meg? – állok meg Jungkook előtt karbatett kézzel, felvont szemöldökkel.
Hát éppen most. Benne vagy? – kérdi.
Nem.
De.
Mi? – szeppenek meg.
Akkor ezt megbeszéltük – karol át ismételten. – Mondjuk asszem előbb át kéne öltöznöd vagy valami.
Ilyen szörnyen nézek ki? – mérem végig magam. Nem érzem túl vállalhatatlannak a szettemet.
Mondjuk úgy, hogy hajléktalan stílusban nem jelenhetsz meg mellettem – válaszol. Vissza akarok szólni, de mivel a másodperc hevében nem jut eszembe semmi epés megjegyzés, végül beletörődök abba, hogy van még mit javítani a stílusomon.
Legalább őszinte vagy – rántom meg a vállam.

Még vagy húsz percnyi mély gondolkodás utan arról, hogy milyen zöldségeket, vizet meg kenyeret válasszak, Jungkookkal összeszedjük az éppen gyerek részlegen levő YoonGit, és visszaindulunk a koleszba.
   Útközben legalább százszor elhangzik a 'de ígérd meg, hogy jössz' mondat a srácok szájából, én pedig minden alkalommal csak mosolyogva bólogatok, magamban pedig elmormolom, hogy úgysem megyek.
   Szokatlanul hűvös szél fúj, és mivel csupán egy lenge ing van rajtam, kénytelen vagyok azt szorosabban összezárni, valamelyest védve magam, ám egy-egy erősebb fuvallat így is pont célba talál. A két fiú általi felváltott ajánlatokat, hogy felmelegítenek vagy átadják a felsőjüket, reflexszerűen hárítom, mondván, hogy nem fázok, de mire a Nogsaeg elé érünk, már nehezen tudom elrejteni a didergésemet. Mitha a rendhagyó kora őszi hideg is bűntetne a korábbi viselkedésemért, és való igaz, hogy percről percre én is jobban eszem magam, a fejemben kószáló miértek pedig nem szűnnek zaklatni, és így elköszönve a liftben Jungkooktól, ismét lelkifurdalssal lépek a szobám magányos térségébe.
   Az egyetlen dolog, amiben némi örömöm lelem, hogy végre nem halok éhen, így nem törődve, hogy még rajtam van a cipőm és összesározom az egész padlót, kezdek el falatozni, már abban a percben amikor a szobába érek. Szinte keringőzöm a kezembe akadó paprika és egy kis kenyér társaságában, és csak most, hogy végre enni kezdek, veszem észre, hogy a korábban hitt éhségem mérete, legalább a gondolt háromszorosa.
   Fél órával később, büszkén, teli hassal terülök el az ágyamon, és úgy érzem magam, mint egy frontról érkezett, leharcolt katona. El lehet fáradni az evésben? Mert velem minden bizonnyal ez történt. Ezzel egysíkban pedig a lustaság is rám telepszik, és hiába hallom hogy valaki éppen ráfeküdt a csengőre, csak előszedve a legnagyobb akaraterőmet vagyok képes elvánszorogni az ajtóhoz. Szinte biztos vagyok benne, hogy Eunbi az, ezért próbálok magamban valamiféle monológot megfogalmazni. De amint ajtót nyitok, egy túlpörgött Jungkook szaltózik be mellettem, egyenesen az ágyamra vetődve.
   Még pár másodpercig a homlokomat ráncolva pillogtatok a folyosó és az ágyamon nyújtózkodó fiú között, hogy mégis hogy a francba került az oda, a pillanat tört része alatt.
Vártunk odafenn rád – veszi a kezébe az egyik könyvemet, olvasás helyett csupán átpörgetve a lapokat. – Azt ígérted, hogy jössz.
Nem ígértem semmit – válaszolok hűvösen, helyet foglalva a szemben levő ágyon. – Nincs kedvem bulizni – egészítem ki a mondatom.
Egy kevés szeszre van szükséged – pillant végül rám a nagy, kerek szemeivel.
Sokkal inkább alvásra van szükségem – próbálok hárítani.
És így akarod tölteni az éveket, alvással? – Megrántom a vállam. Jungkook hosszasan rám bámul.
Miért vagy itt? – kérdezem, kikerülve az általa feltett kérdést. – Ha akarsz tőlem valamit...
Boldog párkapcsolatban élek, már fél éve. Nem kell minden kedves próbálkozást félreérteni – ül fel, pontosan velem szemben. Igyekszem kerülni a tekintetét, de olyan szemtelen módon szegezi a szempárját egyenesen a képembe, hogy a pillantásom végül az övén ragad. Mit akar ez a fiú? – Csak úgy képzeltem, hogy az utolsó évemet jófej emberek társaságában töltöm, és eddig azt hittem, hogy te is ilyen vagy – áll fel, továbbra is tartva a szemkontaktust. – De lehet, hogy csalódnom kell... – halkul el, a kijárat felé lépkedve. – Ha nem akarsz, ne gyere – fordít teljesen hátat nekem.
Ha azt hiszed, hogy a silány fordított pszichológiáddal mehetsz nálam valamire – eredek a nyomába –, nos akkor eltaláltad, mert rávettél, hogy menjek – adom meg magam. – Feltéve, ha megfelel a hajléktalan stílusom – idézem a korábbi szavait.
Most az egyszer elnézem – enged utat maga előtt, a folyosóra. – Egyébként a többiek már előre mentek a klubba, úgyhogy csak ketten maradtunk – nyúl be a dzsekije belső zsebébe. – Szóval Sora, te útközben fogod bepótolni az elmulasztott alkohol mennyiséget – ránt elő egy üveget.
Azt meg honnan...? – csodálkozok el.
Ez a felső még sok titkot rejteget – igazítja meg filmbe illően a gallérját, majd a kezembe adja az üveget. – Most pedig, egészségedre – késztet ivásra.
A korábban vett jager végigégeti a torkomat, de próbálom tűrtőztetni az arcomra kívánkozó fintort, hogy ne tűnjek már az est elején túl gyengének. Jungkook türelmesen tekint a titkon szenvedő énemre, és egy apró mosollyal nyugtázza az egy korttyal elfogyasztott ital mértékét.

   Félretéve minden jellegű kétségemet indulok meg a fiú oldalán, egy halvány sejtéssel afelől, hogy hiába mondta, barátnője van, talán mégis akarhat tőlem valamit.






2 megjegyzés:

  1. Huh hát ez nagyon tetszett kíváncsian várom a folytatást. 😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, érkezik is ma a folytatás. :D

      Törlés