39. rész - A búcsú

– Taehyung! – kiáltom torkom szakadtából a nevet. A hangom messze száll, egészen a főúton járó autókig, és az odalent sétáló emberekig, csak éppen egy személyhez nem jut el. A fiú nem moccan. Arcát a magasba emelve, úgy áll a szegélyen, mint egy szobor.

– Mi értelme ide felállni, ha nem zuhanok le?

– Kérlek fejezd be – mondom elvékonyodott hanggal. Közelebb lépek, de nem merem megérinteni. – Szállj le, és menjünk be.

Taehyung nem válaszol. Meggyújtja az ajkai közé fogott cigit, és mélyen letüdőzi. Remeg a keze. Takarni próbálja, de hiába húzza rá a felsőjét, tisztán látom ahogy az újjai aprót ránganak.

            Elönt a melegség, izzad a tenyerem, a szívem pedig őrülten kalapál. Nem merek szólalni, nem merek megmozdulni, még lélegezni is félek, nehogy egy halvány szellő lelökje Taehyungot az épület tetejéről. SeokJin biztosan tudná, hogy mitévő legyen, de most nem hagyhatom magára Taehyungot, hiszen ki tudja, hogy mit művelne.

            Kérlek, kérlek, kérlek, mondogatom magamban, minden jóra fog fordulni, csak most az egyszer legyen elég erőd a kitartáshoz. Ökölbe szorítom a kezem, és nagyot sóhajtok. A könnycseppek kelletlenül vonulnak át az arcomon, teljesen beterítve a bőrömet. Némán sírok, attól tartva, hogy a földre eső cseppek hangja megzavarhatja az épület szegélyén álló fiút.

            Nincs elég erőm.

            Nem bírom ki.

– Taehyung –

Szürke és kék. Csak ezt a két színt látom magam előtt, ahogy az eget lassan beborítják a felhők. Ha túl sok van belőlük, eső lesz. Csakhogy a vihar valójában már tombol, és hosszú ideje nem hagy nyugodni. Felkavar, összezavar és az utolsó leheletemig kifacsar. Már nem is vagyok ember, csak egy kiszáradt, tönkrement, tudattalan test.

            Lehunyom a szememet. Nincsenek színek, csak a sötétség. És a sötétben az van, amit mi akarok. Amire én vágyom. A végtelen labirintusom, ahol minden sarkon újabb és újabb meglepetés vár. Aztán bekattan valami. Elfog a szorongás, a bizonytalanság, a félelem, hogy mindez nem valós. Az életem maga a káosz, az irányítás sosem volt a kezemben, csak bábuként mozgok a körém épített cukormázas várban, de aki ismeri a titkot, az tudja, hogy a falak belülről rohadnak.

            Nincs életem. Ha a jövőre gondolok, semmit sem látok. Sem a céget, sem a Moon lányt, sem önmagamat. Semmit. Az anyám tökéletesen elintézett mindent. A szívembe döf, és visszavág. Szégyenkeznie kellett a beteg fia miatt, orvosokhoz kellett járnia minden hónapban, ki kellett hagynia a csodás estélyeket, mert a fiát szétszabdalták a démonjai. Most pedig elveszi az életemet, hogy a sajátját szépítgesse. Milyen kegyetlen dolgokra képesek az emberek a pénz és a hatalom miatt. Többet ér a vagyon egy emberi életnél? Az enyémnél biztosan.

            Nem mintha fájna, már hozzászoktam. Csupán nem értem, mi értelme az életnek, ha nincsen benne boldogság. Erre keresem a választ szüntelenül, de úgy tűnik mindhiába, hiszen nem létezik. Nem látok kiutat. Feláldozom magam az anyám örömére, és leélem az életemet egy rendszer szolgájaként, vagy a halál oltárára vetem magam, és reménykedem abban, hogy a pokolban kevesebb szenvedés ér, mint a való életben.

Kinyitom a szememet és arcon csap a világosság. Meginog a lábam, de nem veszítem el az egyensúlyomat. Halk sikoly tör fel a mögöttem álló lány szájából. Hátrafordulok. Rémület ül ki az arcára. Nem értem. Fogalmam sincs, hogy miért van itt, mi készteti arra, hogy mellettem legyen és gondoskodjon rólam. Nem tudom, hogy miért van ennyire megrémülve. Nem értem, hogy miért sír.

            Leszállok az épület szegélyéről, majd közelebb lépve a lányhoz magamhoz ölelem. Bebújik a dzsekim alá, és megmarkolja a felsőmet. Az arcát a mellkasomba temeti. Még mindig sír, sőt mostmár zokog. A szívem egy apró maradványa megdobban. Furcsa, hiszen azt hittem, hogy már teljesen eltűnt, kiszáradt, elrohadt, most mégis fáj. Kínoz, szétfeszít és szinte levegőt sem kapok.

            Szorosabban ölelem magamhoz a lányt, mire újabb dobbanás következik. Hasogat, nyilall, szinte felrobban. Szédülök a fájdalomtól. Mi ez az egész? Mi történik? A nevemet hallom, ahogy a lány halkan mondogatja. Megszólít, de nem válaszolok, csupán ölelem, és várom, hogy elmúljon a fájdalom. De nem múlik. Még mindig dobog a szívem, egyre gyorsabban, intenzívebben kalapál, és még mindig észvesztően kínoz.

            Sora... Miatta van ez. A hangja, az érintése, az illata, a pillantása miatt. Az ő szíve élteti az enyémet. Fáj, mert ember vagyok.

            Még mindig ember vagyok.

            Sora tesz emberré.

            Nézem a lányt, a csokoládébarna szemeit, az édes ajkát. Végighúzom a kezemet a selymes bőrén, és letörlöm a könnyeit, majd a füle mögé tűröm az arcát takaró, bársonyos haját. Látom a fülét, az álla fölött levő apró anyajegyét, a könnyes szempilláját, azt az apró ráncot a homlokán, ami a sok aggódás eredményeként jelent meg. Gyönyörű.

            Nem érdemlem meg azt a sok törődést, amit tőle kapok. Valójában senki sem érdemli meg ezt a lányt. Túl jó ahhoz, hogy bárki is felérjen hozzá. Túl nagylelkű, túl önfeláldozó, túl kedves, túl csodás. Annyi mindent mondanék neki. Megköszönném azt a rengeteg dolgot, amit tett értem, hogy amikor más lemondott rólam, ő még mindig hitt bennem. Hogy meglátta bennem az embert, az álarcom mögött is, hiába voltam a világ legutálatosabb embere. Hogy most is itt van, és nem engedi, hogy feladjam. De csak egyetlen dolgot mondok, egy halk, rövid mondatot.

– Szeretlek.

Ez a legőszintébb szó, ami hosszú ideje elhagyta a számat.

– Sora –

Zúg az elmém, és mintha a fülem is be lenne dugulva, nem hallok tisztán. Vagy talán maga a szó cseng egymás után megállás nélkül, ezért nem vagyok képes felfogni. Ez nem lehet a valóság, csak egy álom. De hogy idilli vagy rémálom, nem tudom eldönteni.

– Miről beszélsz, Taehyung? – ragadom meg a felsőjét, a kelleténél kissé jobban megrángatva. – Hiszen az előbb még le akartál ugrani – szipogok. Igyekszem elnyomni a könnyeimet. Már nem is értem miért sírok. – Most meg ezzel jössz.

– Sajnálom.

– Nem ismerek rád. Már nem tudom, hogy mit gondolsz, hogy mi bánt.

– Sajnálom.

– Segíteni akarok, de nem engeded.

– Engedem – hajtja le a fejét.

– Annyira önző vagy. Azt hiszed, ha véget vetsz az életednek, azzal mindent megoldhatsz? – kiabálok. A mellkasát csapkodom, és tudom, hogy összevissza beszélek, de úgy érzem, hogy ki kell adnom mindent magamból. – Mi lesz a hátramaradt emberekkel? Mi lesz velem? Szerinted kibirnám, ha előttem vetnéd le magad? Nem lehetsz ennyire ostoba. Vedd már észre, hogy mennyire fontos vagy nekem. Nem érdekel a pénzed, a céged, a családod, vagy a kibaszott betegséged. Ha nem lenne semmid, akkor is te kellenél, Taehyung. Nekem... te jelented a világot. Kérlek, ne vedd ezt el tőlem. – Hangos sóhajjal fejezem be a mondatot. Lehajtom a fejem, és a földet vizslatva azt kívánom bárcsak ne jöttünk volna ki a fiú szobájából.

– Sajnálom, hogy a világod ilyen szörnyű, mint én – emeli meg az államat.

– Még mindig nem érted? Nem vagy te szörnyű – ölelem át a nyakát. A kezemet a hajába túrom, és engedem, hogy a vállamon pihentesse a homlokát. – Te vagy a legnagyszerűbb ember. Okos vagy és kedves, és neked van a legszebb mosolyod, és... és el kell hinned, hogy értékes vagy. Kérlek, Tae – súgom –, legyen egy kis akaraterőd, és ígérem, hogy minden rendben lesz.

– Annyira szeretlek – mondja ki újra a szót, és a világ ismét zavarossá válik. Valóság lenne? – Annyira kibaszottul – szorít magához. – És megérdemled, hogy őszinte legyek veled – egyenesedik ki. – Mindent elmondok, az elejétől a végéig. Nem titkolózom tovább. Azt szeretném, ha tisztában lennél a viselkedésem okával, mert nem csak a betegségem befolyásol.

– Mit takar a minden? – kérdezem nyugtalanul. Taehyung is feszültnek tűnik. A pillantása ide-oda jár, és az újját tördeli.

– Előbb meg akarom látogatni az apámat. Ott majd mesélek – indul el az ajtó irányába.

– Várj – rántom vissza. – Miért kell elmennünk az apádhoz? A szobádban is meg tudlak hallgatni.

– Ott könnyebben megértesz majd – lép közelebb. – Bízz bennem – lehel csókot az ajkamra. Nem tudom, mi a nevetségesebb, hogy ezt kéri tőlem, vagy hogy én még mindig képes vagyok bízni benne. Így hát beleegyezek. Taehyung elkéri SeokJin autóját, majd elindulunk az úton, Daegu felé.

Nem kérdezősködök az autóban. Jobbnak látom, ha most kerülöm a korábbi témát, amíg megérkezünk Taehyung édesapjához.

            Zenét hallgatunk, és arról beszélgetünk, hogy mindketten mennyire tartunk a vizsgáinktól. Még mindig zaklatott vagyok. Próbálok magamra ölteni egy nyugodt álarcot, de minden túl gyorsan történt, és nem tudom feldolgozni, hogy Taehyung most milyen természetesen viselkedik, hiszen nemrég még... A betegsége teszi ezt vele, nem érzi a tettek súlyát, vagy csak nem akarja felfogni, mégis kezdem azt érezni, hogy ez túl sok nekem. 

           

– Na és mi a terved a téli szünetre? – pillantok Taehyungra. Próbálom terelni valamivel a figyelmemet. Olyan gyorsan eltelt az idő. Néhány nap múlva, a december beköszöntével, már hivatalosan is tél lesz, pedig mintha csak a múlt héten kezdődött volna az egyetem.

– Utálom a telet – kerüli ki a kérdést. – Inkább te mesélj a terveidről.

– Csak a szokásos, fát díszítünk, sütiket sütünk, ajándékot bontunk. Mira imádja az ünnepeket, én pedig imádom látni, ahogy örül az ajándékoknak. Tavaly tündér jelmezt kért tőlem, aztán miután megkapta, egy hétig csak az volt rajta. Még óvodába is abban akart menni.

– Édes lehetett, mint egy igazi tündér – mosolyodik el. – Mi nem tartunk karácsonyt. Amíg még kölyök voltam, a szüleim állítottak fát, meg vettek egy rakás ajándékot, de az egész ünneplés abból állt, hogy valamelyik cselédlány ölében bontogattam a csomagokat, amíg a szüleim dolgoztak. Az egyik évben az anyám külföldön üzletelt, az apám meg titokban kivett két napot, és elvitt Szöul összes gyerekparkjába. Hamburgert zabáltunk, krumplival és üdítővel, és rengeteget szórakoztunk. Anyám sosem engedte, hogy ilyesmit együnk, otthon a legkiválóbb szakácsok főztek ránk, de emlékszem, hogy az apával töltött idő alatt, azok a hamburgerek voltak a világ legfinomabb kajái. Aztán persze utólag minden kiderült, anya pedig egy hétig nem volt hajnaldó apához szólni, a felelőtlen viselkedése miatt – kacagja el magát. Jól esik hallgatni ahogy mesél, és elképzelni Taehyungot gyerekként. – Tényleg felelőtlenség volt egy ötéves kölyköt elvinni Szöulba, és két napon keresztül csak hamburgerrel etetni, de az volt életem legjobb két napja. Aztán mindenkinek évről évre egyre több dolga lett, beütött a betegségem, és minden szarrá ment.

– Ha szeretnél idén ünnepelni – kezdem kicsit bizonytalanul a mondatomat –, akkor mi szívesen látunk. Nem élünk luxusban, de jó a hangulat, és finomak az ételek. A szüleimnek nem lenne ellenére, anyának már szimpatikus vagy, Mira meg egyenesen imád.

– Ez kedves tőled – simít rá a combomon pihenő kezemre, majd megragadva, az ajkához emeli, és egy puszit hint rá. – Még meggondolom.

            Az autó lelassul, majd teljesen megáll. Meglepődöm, hiszen nincsenek épületek a közelben, mintha a semmi közepén lennénk. Taehyung kiszáll, majd udvariasan kinyitja az autó ajtaját az én felemen is.

– Megjöttünk – mondja, majd elindul egy hatalmas vaskapu irányába. Csak ekkor jövök rá, hogy valójában hol vagyunk: egy temetőben.

            Reménykedem abban, hogy ez csak egy kis kitérő, és nem a végállomásunk, de amikor Taehyung mellé érek, és rápillantok az előttünk levő sírkőre, az édesapja nevét látom.

– Nem járok ide gyakran. Utálok arra gondolni, hogy meghalt.

– Nagyon sajnálom – mondom lehajtott fejjel. A fiú fél kézzel közelebb húz magához. Könny jelenik meg a szememben, ahogy ismét a sírkőre pillantok. Olyan boldogan mesélt az apjáról, most meg itt állunk a sírja mellett.

– Miért sírsz folyton helyettem?

– Nem tudom – nevetem el magam kelletlenül, miközben a szememet törlöm. A mai nap után biztosan mindkét szemem vörös. – Csak sajnállak. Nem tudtam, hogy az édesapád már nem él.

– Jó ember volt – ül le a sír szélére. Végighúzza a kezét az belevésett neven, letörölve a port. – Sokat tett a családunkért, de nem volt domináns személyiség. Az anyám akarata mindig elnyomta az övét. A pénze mellett valószínűleg ezért ment hozzá, mert könnyen tudta irányítgatni.

– Talán csak jónak látta az édesanyád döntéseit, ezért engedett neki.

– Túl jó vagy, Sora, és ez naivvá tesz – fogja meg a kezemet. – Négy éve tudok a betegségemről, de már előtte is éreztem, hogy valami nincsen rendben. Az anyám a viselkedésemet tinédzserkori lázadásnak vélte. Az apám vitt el orvoshoz, ő foglalkozott velem a diagnózis után is, ő járt velem pszichológushoz és mindenféle terápiára – meséli, az égbe emelve a tekintetét. Egy ideig elhallgat, mintha gondolkodna. – Félretette a saját életét, hogy segíteni tudjon rajtam. Csakhogy ezzel ártott magának. Ő sem volt jól. Gyakran szédült és vesztette el az egyensúlyát. Akkoriban azt mondta, hogy csak a fáradtság miatt van. Végül korházba került, és kiderült, hogy rosszindulatú daganat van az agyában. Többször is megműtötték, de nem lehetett megmenteni. – Taehyung próbál nyugodt maradni, mégis érzem rajta, hogy mennyire zaklatott. – Szinte két éve ment el – áll meg ismét egy pillanatra. Nagyot nyel mielőtt folytatná. – Utálom magam miatta. Ha nincs a betegségem, és nem vagyok ennyire gyenge, korábban is észrevehettük volna apám daganatát. Ha nem szorulok a gondoskodására, talán még most is élne. Éppen ezért tartozom neki – pillant rám elcsendesülve. Annyira elveszettnek, kétségbeesettnek tűnik.

– Nem kellene magadat okolnod, semmiről sem tehetsz.

– Mégis adósnak érzem magam. – A tekintete fátyolos, az ajka lefelé görbül. – El akartam kerülni ezt. Nem akartam beléd szeretni, nem akartam ennyire kötődni hozzád. És utálom az egész baszott világot, amiért kaptam egy ilyen csodát, mint te, és nem lehetek veled.

– Mondd, miért nem lehetünk együtt? – ejtem ki a mindeddig megválaszolatlan kérdést, amely már az első pillanattól bennem volt.

Taehyung elnéz mellettem, furán pillantva a távolba. A szemöldökét ráncolja, mintha valami különöset, sőt ijesztőt látna. Hátrafordulva, és egy feketébe öltözött hölgyre figyelek fel, ahogy az irányunkba tart.

– Micsoda meglepetés – mondja éles hangján, közelebb érve. – Téged sem látni itt gyakra, fiam. – Fiam? Ez a hölgy Taehyung anyja lenne... – Jó lenne, ha gyakrabban járnál haza. Nem egyszerű egy ekkora estélyt megszervezni egyedül.

– Ezt ne most, kérlek – áll fel a fiú, és közelebb lépve az anyjához, engem maga mögé húz.

– Mégis mikor kellene? Ha hívlak, nem veszed fel, és haza sem jársz, a tél meg itt van a nyakunkon – hadonászik a kezével. – A te eljegyzésedről van szó, nem oldhatok meg mindent egymagamban, neked kell eldöntened a dekoráció színét, és a menüt is. Fel kell hívnom a Moon családot, hogy egyeztessünk egy találkozót, mert lassan kifutunk az időből.

– Ne apa sírja előtt veszekedjünk erről – szorítja meg a kezemet, teljesen maga mögé irányítva, mintha ezzel védeni akarna az anyja szavaitól.

– Miért nem? Hiszen neki is tudnia kell, hogy az egyetlen fia megházasodik.

            Elveszítem a fejem, és már nem hallom tisztán, hogy Taehyung és az anyja miről beszélnek. Azt még felfogom, hogy mindketten felemelik a hangjukat, de már semmit sem értek. Csak két szó jár az eszemben: eljegyzés és házasság. Nem hiszem el. Képtelen vagyok megérteni a szavak jelentését. Remegek, de nem a hideg miatt. Úgy érzem, hogy pillanatok választanak el az ájulástól. Ez tényleg csak egy álom, egy kegyetlen rémálom.

            Taehyung megszorítja a csuklómat, majd maga után rántva, elindul a kijárathoz. Csak akkor eszmélek fel, amikor becsapódik mellettem az autó ajtaja, majd a fiú is helyet foglal.

– Nem így akartam – indítja be a motort. – Egyáltalán nem így akartam – ismételgeti önmagát, miközben rákanyarodik az útra.

Nem válaszolok, csak bámulok magam elé, és próbálom összeállítani az aprócska kirakósdarabokat. Biztosan átver. Minden előre meg volt szervezve, hogy megrémüljek és elveszítsem a fejem, ő meg egy jót nevessen rajtam. De akkor... miért nem kacag? Miért ennyire ideges? Miért ilyen kegyetlen a valóság?

            Mély levegőt veszek, és érzem, hogy már nem bírom tovább. Bármelyik percben felrobbanhatok.

– Állítsd meg az autót – mondom halkan.

– Autópályán vagyunk, itt nem tudom.

– Nem érdekel, Taehyung, csak állítsd meg az autót – kiáltom a műszerfalra csapva.

– Picsába már mindennel – húz le a sáv szélére. Amint megáll a motor, azonnal kiugrom a járműből. Az autópálya korlátjában kapaszkodom meg, amíg lenyugszom. Hangos dudaszólam jutalmaz minket az elhaladó sofőröktől. Tökéletes, mindketten ezt érdemeljük.

– Megházasodsz? – kérdezem a mellém lépő fiútól.

– Sora, figyelj...

– Megházasodsz? – vágok a szavába.

– Igen – válaszol.

– Miért hazudtál mindeddig?

– Nem hazudtam.

– Csak nem mondtad el, hogy már van valakid – ugrok a fiúnak, megragadva a felsőjét. Dühös vagyok, és nem tudom visszafogni magam. – Hagytad hogy álomvilágba ringassam magam, hogy beléd szeressek, pedig jól tudtad, hogy mi lesz a vége. Miért tetted? Miért vagy ennyire kegyetlen?

– Kérlek, hadd magyarázzam el – teszi a vállamra a kezét, de amint megérzem a nyugodt, kedves gesztust, azonnal ellököm. Undorodom tőle.

– Nem kell a hülye magyarázatod és a kifogásaid – kiáltom az arcába.

– Az apám miatt – válaszol idegesen. – A végrendelete miatt. Ő kért erre. Az az utolsó kívánsága, hogy huszonöt éves koromig olyan házasságot kössek, ami jó hatással lesz a cégünkre. – Támaszkodik meg a korlátban. Lehajtja a fejét. A haja teljesen eltakarja a szemét. – Ezen a télen lesz az eljegyzés. Nem is ismerem a lányt, az anyám intézte az egészet, így a házasság által egyesül majd a két cég. Nem vágyom erre, csak behódolok a szüleim akaratának. Tartozom ennyivel az apámnak.

– Ha ezt mindvégig tudtad, akkor miért engedtél közel magadhoz? – Teljesen össze vagyok zavarodva. Érdekházasság... Egy szinte felfoghatatlan fogalom. Hatalmas súlya van, hiszen két ember életét pecsételi meg. A gazdagok élete tényleg merőben eltér a hozzám hasonló, átlagos emberekétől.

– Egyáltalán nem akartam, hogy így alakuljon.

– Azt hitted, hogy egy szófogadó ribanc leszek, akit a tél eljöttével majd könnyedén lekoptathatsz. – Nem akarom elfogadni, de más indok nem lehet. Egy könnyű kis préda, egy izgalmas lány, egy társ a magányos éjszakákon, csak ezt jelentettem neki.

– Az első perctől tudtam, hogy más vagy – ragadja meg a kezemet, ezúttal olyan erősen, hogy nem tudom elhúzni. – Amikor meséltél a nővéredről, rájöttem, hogy neked is van az enyémhez hasonló sérülésed, tudtam hogy jobban megértesz, mint a többiek a tökéletes életükkel – próbál magyarázkodni, de már nem tudom, hogy mi igaz és mi hazugság. – Nem akartam együtt lenni veled, mégis vágyakoztam utánad. Próbáltam fékezni magam, barátságnak állítottam be az egészet, aztán amikor rájöttem, hogy túl közel kerültem hozzád, eltűntem. – A hangja megremeg. – Tudod, hogy mennyire nehéz volt? Fel akartalak hívni, találkozni akartam veled, de tisztában voltam azzal, hogy közeledik a tél, és mindkettőnknek fájni fog. És mégis megjelentél. Mélyponton voltam, hiszen láthattad, áztattam magam az esőben. Az sem érdekelt, ha halálra fagyok odakint. De megláttalak és valami megváltozott, azt éreztem, hogy melletted minden jobb, a démonok nem bántanak, a sötétség nem lep el. – Gyengül a szorítása, mégsem rántom el a karomat. –  Egész életemben nőcsábász voltam. Megdöntöttem minden egyes jó nőt, sosem szenvedtem hiányt, mindig volt valaki mellettem. Aztán megérkeztél te, és nem adtad könnyen magad, sőt le akartál koptatni. Tetszett a játékod, kihívás voltál számomra, egy olyan lány, aki végre többet ér, mint egy túlfűtött éjszaka. Beléd szerettem... – ejti ki az utolsó mondatot, elengedve a kezemet. Hátrálni kezd, megtéve két lépést. – Nem akartalak bántani, de sehogysem tudtam jobb utat találni.

– Csak el kellett volna mondanod... Így nem volt választásom. Becsaptál, Taehyung.

– Sajnálom.

– A sajnálattal semmire sem mész.

– Akkor mit tegyek?

– Mondd azt, hogy nem veszed el a lányt – jelentem ki megtörten. Ha most beleegyezik, képes lennék mindent elfelejteni.

– Nem tehetem – hangzik el a mondat, egyenesen a szívembe fúródva.

– Miért nem?

– Mert tartozom ennyivel a szüleimnek.

– És nekem? Nekem mivel tartozol? Mit adsz a sok szenvedésért cserébe? Mit adsz azért, mert megbíztam benned, mert te voltál a legfontosabb dolog az életemben, mert kész voltam mindent feláldozni érted? – erősödik meg a hangom ismét. Nem hiszem el, hogy így fogom elveszíteni. – A kurva életbe, Taehyung! Csak egy játékszer voltam, egy bábu, amit akkor dugtál meg, ha úgy tartotta a kedved.

– Sora... kérlek. Ez nem igaz.

– Mindegy. Tudod mit? Felejtsük el – ingatom a fejem. – Felejtsük el ezt az időszakot, mintha meg sem történt volna. Nem ismerjük egymást, és nem létezünk egymás szemében – indulok el az autópályán, fogalmam sincs hová. Nem is érdekel, csak távol akarok lenni tőle. Nem akarom látni, nem akarok emlékezni rá, csupán arra vágyom, hogy minden egyes vele töltött pillanat kitörlődjön az elmémből. Mégsem hagy nyugodni, hiszen lelassít mellettem az autóval.

– Szállj be – mondja a lehúzott ablakon keresztül.

– Nem.

– Kérlek szépen, szállj be.

– Tűnj már innen – torpanok meg, mire Taehyung hirtelen lefékez.

– Az isten szerelmére, Sora, autópályán vagyunk, nem tarthatom fel a többi járművet.

– Akkor hajts el, és hagyj magamra.

– Holnap estig sem érnél haza – száll ki az autóból. – Kérlek, engedd hogy hazavigyelek. Semmi mást nem kérek – nyitja ki az ajtót az anyósülésnél.

– Nem akarok a közeledben lenni, nem érted? – lépek hátrébb, amint közeledni vélem. – Menj el, és ne bánts tovább.

– Szerinted nekem nem fáj? A saját hibám miatt veszítem el azt a lányt, akit a legjobban szeretek. Az életem egy fontos részét szakítom el magamtól.

– Akkor miért nem vagy képes nemet mondani annak a végrendeletnek?

– Mert felelős vagyok az apám haláláért, és csak ezzel törleszthetem az adósságomat.

– Mégsem szeretsz eléggé – nevetem el magam szánalmat színlelve, majd kikerülve Taehyungot, beülök az autóba. – Vigyél haza, és egyetlen szót se szólj hozzám.

Pontosan így történik. A fiú beül a kormány mögé, elindítja az autót, és az út végéig, órákon keresztül meg sem szólalunk. Nem nézek rá, még csak az irányába sem fordulok. Végig a kinti tájat, a mezőket, épületeket és házakat figyelem. Megpróbálom kizárni az elmémből Taehyungot, de ezzel csak azt érem el, hogy újra és újra lejátszódik a fejemben a veszekedés. Egyre csak növekszik bennem egy gombóc, ami annyira feszít, hogy az ajkamba kell harapnom. Nem fogom gyengének mutatni magam, nem engedhetem, hogy tudja, mennyire össze vagyok törve. Ökölbe szorítom a kezem, engedem hogy a körmöm a húsomba mélyedjen, és a fájdalomra koncentrálva, várom, hogy megérkezzünk a kollégium udvarára.

            A Nogsaeg bejárata előtt áll meg. Kinyitnám az ajtót, de még nem kattantak a zárak. Taehyung felsóhajt, majd rámtekint, és a kezemért nyúl. Elrántom a karomat. Nem akarom, hogy hozzámérjen.

– Nagyon sajnálom – szólal meg. – Sajnálom, hogy így alakult. Tudom, hogy megbántottalak, és hogy egy seggfej vagyok, és megértem, ha utálsz. De szeretném, ha tudnád, hogy minden amit tettem veled, vagy mondtam, őszinte volt. Sosem akartalak becsapni az érzéseimmel kapcsolatban. Tényleg fontos vagy nekem...

Az autó zárjának hangja zavar közbe. Megragadom a kilincset, majd nem törődve a fiú beszédével, kiszállok. Nem hallgatom tovább ezt az állszent szöveget, jól tudom, hogy egyetlen szava sem igaz. Ám mielőtt elmennék, fapofával fordulok vissza, illedelmesen lezárva a kettőnk kapcsolatát.

– Viszlát, Taehyung.