38. rész - Vihar előtti csend

Sziasztok! 

   Nem hiszem el, hogy sikerült ilyen sokáig eltűnnöm... Elsősorban az egyetem miatt nem volt időm írni. Meg kellett szoknom az órákat, az órarendemet, az új embereket és a várost is. És hát sikerült összeakadnom egy-két olyan személlyel, akik negatív hatást gyakoroltak rám. Nem akarom ezt hosszan boncolgatni, a lényeg az, hogy hosszú időn keresztül nagyon rosszul éreztem magam. Próbáltam írni, de pár sor után abba kellett hagynom. Rengeteg álmatlan éjszakám volt, ezért mindig fáradt voltam. Nem találtam a helyem az emberek között, aztán mikor azt hittem, hogy minden szuper lesz, csak mélyebbre süllyedtem. De úgy gondolom – vagy legalábbis remélem – , hogy ez az időszakom már lejárt, és ezt azzal is bizonyítom, hogy most egyszerre két fejezetet hoztam.

   Ezen kívül még egy rész várható (bár ki tudja... lehet, hogy túl hosszúra sikerül, és ketté kell bontanom... a lényeg az, hogy egy részt tervezek még haha). Remélem nem okozok csalódást, és már ti is várjátok a történet végét!

––––––––––

Néha vannak olyan napjaim, amikor legszívesebben csak feküdnék az ágyban, nem csinálnék semmit, és hagynám hogy elmerüljek a gondolataim végtelenségében. Olyankor nincsen türelmem az emberekhez, a tennivalómhoz, és valójában az egész világhoz. Biztosan mindenki másra is rátör ez az érzés.

            Bár nem tudom biztosan, de úgy gondolom, hogy Taehyung is így érezheti magát. A különbség az, hogy amíg nekem elegendő egy-két nap, és képes vagyok visszatérni a korábbi életemhez, addig nála ez sokkal hosszasabb és súlyosabb. Úgy érezheti, hogy a világ összes terhe a vállára telepszik, és ez teljesen a földbe tiporja. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy átvergődjön egy ilyen időszakon, éppen ezért vagyok itt vagyok mellette, és támogatom amiben csak tudom.

A napok lassan telnek, Taehyung sokat alszik, én pedig próbálok tanulni mellette. Amikor ébren van, igyekszem rávenni arra, hogy egyen. SeokJin mutatott néhány egyszerűbb receptet, amit Taehyung is szívesen fogyaszt, és bár néha minden egyes falat étel kínnak számít, nem adom fel. Már így is nagyon legyengült a szervezete, és a megfázás is marcangolja, muszáj többet ennie.

            Sokat beszélek hozzá, mesélek neki mindenféléről, még olyankor is, amikor alszik. Azt szeretném, hogy tudja, nem megyek el, itt vagyok mellette. Néha ő is megszólal, közelebb hív magához, vagy éppen megpróbál elküldeni a lakásból, de sehová sem megyek. Tudom, hogy szüksége van rám.

            A láza hála az égnek, már lement, csak egy enyhe hőemelkedése van, de a szeme vöröses, és a torka is fájni kezdett. Nem szeretnék a kelleténél több gyógyszert legyömöszölni a torkán, ezért inkább időnként mézet adok neki, és sok teát készítek. A hangulatingadozására azonban nincsen gyógyír, csak várni lehet, és remélni, hogy ez a sötét időszak minél hamarabb elmúlik. SeokJin szerint már nincsen sok hátra, még pár nap, talán egy hét és visszatér Taehyung jó kedve, én viszont folyton aggódom. Nem szeretném, hogy továbbra is ebben az állapotban legyen, hiszen hiába mutat felém egy erőltetett mosolyt, jól tudom, hogy mennyire szörnyen érzi magát.

Keveset járok haza. A legtöbb cuccom már Taehyung szobájában van. Itt tanulok, itt eszek, és általában itt is alszom. SeokJinnek nincs ellenére, és Taehyungnak sem – kivéve azt az esetet, amikor indokolatlanul rámparancsolt, hogy húzzak a picsába, viszont utána azonnal bocsánatot kért, sőt szinte esedezett azért, hogy ne menjek sehová. Nem tudok haragudni rá, egyszerűen képtelenség. Biztonságban érzem magam, és megnyugszom, ha Taehyung mellett lehetek. Olyankor lépek át a Nogsaegbe, ha valamire szükségem van a szobámból, vagy ha kíváncsi vagyok Hyemi meglátására.

            Hyemi megállapította, hogy a születésemkor fejre ejtettek, és egy menthetetlen agyalágyult vagyok, amiért beköltöztem Taehyunghoz. Nem lepett meg a véleménye, sőt részben igazat is adok neki, tényleg hülye vagyok. Viszont szívesen válaszol minden kérdésemre a betegséggel kapcsolatban, és tanácsokkal is ellát. Hyemi szerint egy magabiztos, eltökélt, pozitív emberre van szüksége Taehyungnak, aki tartja benne a lelki erőt. De ha a nehéz pillanatokban a melletted levők nyugodtak maradnak, amíg te a pokolban jársz, nem érzed magányosnak magad?

– Enned kellene – súgom a homlokát simogatva. Taehyung aprókat pillogtat, amíg megszokja a fényt. Csak nemrég ébredt, és ha rajta múlna, aludna is tovább, de a tegnap sem evett, és kezdek aggódni miatta.

– Fáradt vagyok – nyöszörgi a szemét súrolgatva. – Majd később eszek – fordul a másik oldalára, a fejére húzva a takarót.

            Halkan felsóhajtva végül hagyom, hogy pihenjen még egy keveset, amíg én elkészítek egy könnyű levest.

            Már úgy mozgok ebben a kis konyhában, mintha otthon lennék. Tudom, hogy hol vannak az edények, a fűszerek, sőt a szabadidőmben még rendet is tettem. Valójában nem lenne időm ilyesmire, reggeltől estig tanulnom kellene, de képtelen vagyok rá. Olvasgatom az anyagot, de az a sok adat és meghatározás a fenéért sem akar megmaradni a fejemben. Talán a stressz teszi, vagy a túlzott aggodalmam. Néha azon kapom magam, hogy a semmibe bámulok, és azt képzelem, hogy az elmúlt néhány nap csak egy álom volt. Mintha az egész létem csak egy délibáb lenne. Nem is ismerem magam, az új Sorát, aki meggondolatlanul cselekszik. Vigyázok Taehyungra, főzök, mosok, takarítok és magyarázkodok a körülöttem levő embereknek a szituációról, miközben én magam sem tudom, hogy miért teszem ezt az egészet. Nem tudom, mi vár rám holnap, hogy van-e egyáltalán jövő a számunkra.

            Szorongva fekszem le aludni. Nézem a fiú szőke tincseit, a vékony, kissé beesett, mégis békés arcát, és próbálom megfejteni, hogy mi jár a fejében. Arra ébredek éjjelente, hogy az izzadtságába fagyva, levegő után kapkod, de hiába kérdezem, hogy mit álmodott, sosem felel.

            Vannak jobb pillanatai is, amikor hozzám bújik, és arra kér, hogy meséljek neki valamit. Olyankor órák hosszat képes hallgatni minden hülyeségemet, a vicces történeteimet, vagy a múltbéli nehézségeimet. Néha úgy érzem, hogy ő is ugyanúgy támaszt nyújt nekem, még ebben a nehéz időszakában is. Mégis valahol mélyen ott van bennem a szorongás. Nem akarom ismét elveszíteni.

Éppen a félkész levest kóstolgatom, amikor kinyílik a bejárati ajtó. SeokJin sétál be, hátán egy jókora táskával. Fáradtnak tűnik, ezért a segítségére sietek.

– Nem kell a cselédlányt játszanod, Sora – dobja le nemes egyszerűséggel a táskát a földre, majd becsukja maga mögött az ajtót. – Ezerszer megkértelek, hogy menj haza.

– Sajnálom ha zavarok – mondom a már szinte berögződött mondatot. Előre tudom, hogy mi lesz a válasz.

– Nem zavarsz – rázza meg a fejét. – De Taehyung megvan nélküled is. Nem kellene ennyit áldoznod miatta. Nemsokára megkezdődnek a vizsgáid, és így tanulni sem tudsz.

– Ez mellékes – öltök magamra egy megfáradt mosolyt.

– Semmivel sem tudlak meggyőzni, igaz? – kérdezi. A szemébe nézek és eltökélten bólintok. SeokJin felsóhajt. – Nos, mit is főzöl? – lép a konyhává kialakított részbe.

– Zöldségleves – válaszolok. – Ezt szereti.

– Megeszi a száraz kenyeret is, ha eléggé kiéhezett.

– Azt kétlem – szórok egy kevés sót a levesbe. – Mintha egyre rosszabbul lenne. Két napja nem mozdult ki a szobájából. Még a teraszra sem volt hajlandó kijönni, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Már lassan az evésre sincs ereje.

– Ne aggódj – foglal helyet a fiú a konyhaasztalnál, maga elé húzva az egyik ott felejtett mappámat, tele mindenféle leckével. – Ez a mélypontja, ennél már csak jobb lesz.

– Tudom... én csak... féltem.

– Inkább magadat kellene féltened – lapozza végig a tananyagot. – Mert ahogy ezt a sok szart látom, nem hiszem, hogy túl fényesesek lesznek az eredményeid a vizsgákon.

– Megoldom – rántok vállat. – Nem olyan szörnyű a helyzet.

De. A helyzet a lehető legszörnyűbb. Azt sem tudom, hogy melyik tantárgyamból kellene tanulnom, mert most így a félév végéhez közeledve minden annyira bonyolultnak tűnik. Ráadásul a tanárok is mind megőrültek, és egyszerre kérnek mindenféle bemutatót és beadandó házikat. Még jó hogy tortára és hátmasszázsra nincsen szükségük mindennek tetejébe.

– Nem akarok csalódni benned – mosolyog rám, becsukva a mappát.

– Nem fogsz.

– És azt hiszem, hogy elég lesz az a só a levesbe – néz furán a kezemre. Én is oda pillantok, mire rájövök, hogy észrevétlenül szórtam a sót már ki tudja mióta. Ijedten kapok egy kanalat a kezembe, belekóstolva a levesbe.

– Hála az égnek még ehető – sóhajtok fel.

– Taehyungnak biztosan ízleni fog, bármit is főzöl.

– Már öt kanál leves is győzelemnek fog számítani – veszek elő egy tányért.

– Tudod Sora, szerintem még a szülei sem foglalkoztak ennyit vele, mint te most.

Meglep a kijelentése. Egy ideig megtorpanva nézek a fiúra, valamiféle válaszon törve a fejem. Ez nevetséges. Hiszen nem teszek semmi különlegeset Taehyungért, és ha lenne bármilyen más mód arra, hogy véget érjen a mostani időszaka, biztosan hajlandó lennék nagyobb áldozatokat is meghozni.

– Nehezen hiszem – öntök kevés levest a tányérba, majd előveszek egy tálcát, és ráhelyezek minden fontos dolgot, amit be kell vinnem Taehyungnak.

– Az anyja a mai napig úgy kezeli, mintha a bipolaritása egy nem létező dolog lenne. Tae nem véletlenül kerüli Daegut. Már valószínű, hogy nem is otthonként tekint arra a hatalmas házra.

– Ez igazságtalan.

– Tényleg az – hajtja le a fejét, elharapva a mondat végét. Mintha valamit még hozzá szeretne tenni, mégis elhallgat. Nem kérdezek rá, inkább Taehyung szobája felé indulok, mielőtt kihűlne a leves.

– Szoríts, hogy legyen étvágya – mondom még mielőtt belépnék a szobába.

– Hajrá – emeli fel az ökölbe szorított kezét a fiú, bíztatás képpen.

A szoba most is szokásosan sötét, pedig nincsen késő, délután kettő lehet, csupán az ablak van eltakarva, mintha a fény halálos ellenség lenne. Az ágy melletti éjjeliszekrényre helyezem a tálcát, majd elhúzom a sötétítőt. Taehyung azonnal mocorogni kezd. Halkan morog fel a váratlan világosságra reagálva.

            Résnyire nyitom az ablakot, hogy némi friss levegő is jusson a szobába. A fiú felül, majd morcos képpel fordul felém, mintha a legszebb álmából keltettem volna fel.

– Mondd csak, nem elég, hogy nem hagysz aludni, még meg is akarsz fagyasztani?

– Talán ha néha ennél is valamit, nem lennél ilyen gyenge – kontrázok, szándékosan szélesebbre tárva a sötétítőt.

– Ha nem nyitnád ki az ablakot, nem fáznék – ingatja a fejét. Akaratlanul is elmosolyodom a gyerekes kötekedésén. Mintha egy óvodással vitáznék.

            Közelebb sétálok, majd helyet foglalva az ágyon, a kezemet a fiú homlokára helyezem. Nincsen láza, és a hangja sem olyan rekedt, mint korábban. Talán lassan tényleg helyrejön.

– Hogy érzed magad? – kérdezem.

– Mint a mosott szar.

– Az jó – simítom ki a hajtincseit az arcából. A mai állapota tényleg jobbnak tűnik, mint a tegnapi vagy tegnapelőtti, amikor még a beszéd is nehezére esett. – Készítettem neked levest – veszem a tálcát az ölömbe. Visszautasításra számítok, esetleg egy kis felháborodásra, de Taehyung most teljesen nyugodt.

– Köszönöm – húzza maga elé az ételt, majd további hozzászólás nélkül kezd enni. Meg sem merek szólalni, csak csodálattal szemlélem, ahogy a fiú kanalazza a levest. Percek múlva már üresen áll a tányér, Taehyung pedig jóllakott sóhajjal dől hátra.

– Hozzak még? – próbálok felébredni a meglepettségből. – Megint túl sokat főztem – állok fel, rendet rakva a fiú körül.

– Nyugi – ránt vissza az ágyra. – Jól laktam. Pihenj le egy kicsit te is.

– Bárcsak tehetném, de tanulnom kell – ölelem át. – És jó lenne mosogatni is, mert a múltkor is Jin takarított helyettem.

– Akkor mi lenne, ha azt mondanám, hogy szükségem van arra, hogy itt legyél mellettem? – von közelebb magához, rámterítve a takarót. – Szeretném hallani a hangod, és tudni, hogy itt vagy minden pillanatban.

– Maradhatok egy keveset – adom meg magam, hozzábújva Taehyung mellkasához. – Ha cserébe később eljössz velem sétálni, csak ide, az egyetem parkjába.

– Van egy jobb ötletem. Megmutatom az egyik titkos helyemet. Nincsen messze, és biztosan tetszeni fog.

– Jól hangzik – húzódik mosoly az arcomra. Teljesen mindegy, hogy hová megyünk, amíg Taehyung kimozdul a szobájából.

– De előtte fél óra pihenő – szorít magához, meggátolva abban, hogy elhagyjam az ágyat. Meg sem tudok moccanni, de valójában nem is szeretnék. Ha tehetném naphosszakat feküdnék Taehyung mellett, és együtt álmodnék vele, hogy ha ismét körbevenné a sötétség, képes legyek őt megvédeni.

            Furcsa ez az egész. Néha úgy érzem, mintha egy nyugdíjas házaspár lennénk, máskor rá sem ismerek a fiúra. Őszintének tűnik, és mégis valami homályos, mintha lenne egy titka. Hozzámbújik, átölel és órákon keresztül nem enged elmenni, a következő napon pedig látni sem akar. Tudom, hogy a betegsége műveli ezt, hogy a hangulatingadozásai az őrületbe kergetik, és látom ahogy próbál harcolni ellene, de miközben azon vagyok, hogy támaszt nyújtsak neki, addig az én kis váram egyre jobban rombolódik. Mi lesz velünk egy hónap múlva? Vagy akár egy hét múlva? Mi fog történni holnap? A távoli jövőbe bele sem merek gondolni. Lassan bekebelez a bizonytalanság.

– Lejárt a fél óra – pillantok a fiúra. Kissé megnőtt a haja, már egészen eltakarja a szemét, de még így is jól áll neki. Az arca sokkal vékonyabb, mint az ismerkedésünkkor, és folyton fáradtnak tűnik. A szemeiben azonban most szokatlanul sok az élet. A pillantása melegséggel tölt el.

– Adj tíz percet, amíg elkészülök – mászik ki az ágyból ellenkezés nélkül. – Vegyél vastag kabátot, mert megfázol kint – fordul hátra, belépne a fürdő ajtaján. – Vagy van néhány vastagabb pulcsim, válassz közülük.

– Ne izgulj, fel tudok öltözni, nem vagyok ötéves – mondom miközben a szekrényéhez lépek. Saját maga miatt kellene aggódnia, mégis rólam akar gondoskodni.

            Kinyitom a szekrényt, és a fiú felsői között válogatva elfog egy kellemes érzés. Szeretem ezeket a pulcsikat, mert hatalmasak rajtam, de puhák és jó illatuk van. Magamra veszem az egyik sötétkék darabot, és ahogy átölel a jellegzetes illat, úgy érzem, mintha Taehyung karjaiban lennék.

– Jól áll – zökkent ki a fiú mély hangja. Kissé elpirulva, ijedten fordulok az irányába. Csak egy farmert visel, csupaszon hagyva a felsőtestét. Látszanak a bordái, és a karjai is vékonyak.

– Öltözz fel, mielőtt megfagysz.

– Éppen azt szeretném, csak valaki pont a szekrényem előtt áll – emeli fel a szemöldökét.

            Zavartan állok félre, helyet foglalva az ágyon. Hátulról figyelem, ahogy Taehyung kiválasztja a ruhadarabjait. Még így, lefogyva is elképesztően jól néz ki. Egy fekete pólót választ ki, ami felvéve kissé lóg rajta, mégis stílusosan hat.

            A kijárathoz indulunk. Kissé ideges vagyok, attól tartva, hogy Taehyung bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, és nemes egyszerűséggel visszamehet a szobájába. A fiú azonban most magabiztosan áll meg az ajtó előtt, rám várva. Sietősen felhúzom a cipőmet, majd Taehyung mellé szökkenek. Egy méretes sál landol a nyakam körül. Meglepetten pillogtatok, a fiú sötét szempárját vizslatva.

– Csak nem akarom, hogy megfázz – nyitja ki az ajtót előttem.

– Ez kedves – motyogom magamban. Messze nem lenne szükség egy ilyen vastag sálra, mégsem tudom visszautasítani. Csak úgy árad az anyagból Taehyung parfümének édeskés illata, percről percre egyre jobban kábulatba ejtve engem.

            Kérdés nélkül követem a fiút a liftig, ahol a földszint helyett a legfelső emelet gombját nyomja meg. Meglepődöm, de csendben maradok, és csupán magamban próbálom elképzelni, hogy mi lehet odafent. Megszólal a lift jelzője, majd kinyílik az ajtó. Egy hosszú folyósó, és számtalan ajtó jelenik meg előttünk. Ez az emelet sem különbözik semmiben a többitől, ugyanolyan a fal, a szőnyeg, sőt még az illatosító is pontosan ugyanolyan aromájú, mint az összes többi emeleten.

– Miért kellett a sál, ha nem megyünk ki? – kérdezem, továbbra is követve a fiút.

– Kimegyünk – nyit ki előttem egy ajtót. Egy hosszú lépcsősorral találom szemben magam. – Az épület tetejére – indul el mellettem, maga után invitálva.

– Ez őrültség. Biztosan zárva van az ajtó – pillantok a nemsokkal felettünk levő vasajtóra. Lakat van rajta.

– Úgy bizony, de tudom hol a kulcs – guggol le, majd félretolva a sarokban levő poroltót, vigyorogva veszi a kezébe a kulcsot. – Minden egyes épületben ugyanoda van elrejtve. Nem sokan tudnak róla – fordítja el a kulcsot a lakat zárjában, majd egy kattanás után szélesre tárja a vasajtót. Váratlan fényáradat tör a sötét helyiségre. – Gyere – nyújtja a kezét.

Kis félelemmel, mégis kíváncsian lépek ki. Hűvös van, de nem túl hideg, mégis jól esik a sál védelme. Szokatlan ilyen szemszögből látni az egyetemet. Mindenki olyan aprónak és jelentéktelennek tűnik.

– Szép itt fent – jegyzem meg, ide-oda sétálgatva, messze elkerülve az épület szélét.

– Gyakran járok ide – halad el mellettem a fiú. – Gondolkodni, nézelődni és felejteni.

–  Velem megoszthatod a problémáidat – állok meg mellette. – Meghallgatlak, bízhatsz bennem.

Rám pillant, majd halványan elmosolyodik.

– Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról – nyúl a zsebébe, elővéve egy csomag cigarettát. A szájába vesz egyet, de nem gyújtja meg. – Mi értelme ennek, ha nem ég? – kérdezi.

– Nem tudom – mondom kissé zavartan.

– Mi értelme, ha nem öl meg? – kezd el sétálni. A hangja erősebb a szokásosnál, ami kissé megdöbbent. Nem hiszem hogy hozzám beszél. Talán nem is vár választ a kérdéseire. – Mi értelme az életnek ha nem valós? Sora... – A léptei gyorsak és magabiztosak. Nem kellene ennyire sietnie, hiszen... – Mi értelme a szerelemnek, ha nem őszinte? – lép fel az épület szegélyére. A szemem hatalmasra tágul, a szívem szinte kiugrik a helyéről, és nem tudom eldönteni, hogy ha a fiú után nyúlok, azzal megmentem, vagy mindketten a mélybe zuhanunk.