37. rész - Vigyázok az álmaidra

   – Sora –  

    Fura hely az egyetem. Hosszú ideig lazának tűnhet, az ember bejár az óráira, jegyzetel, ha kedve van hozzá, utolsó percben megírja a beadandókat, de ezen kívül egészen elviselhető egy intézmény. Legalábbis ezt hittem. Viszont a tanároknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy a vizsgák előtt két héttel, hatalmas szeretettel átadnak egy háromszáz oldalas anyagot, amit szóról szóra tudni kell. Két keserves hét alatt háromszáz oldalnyi tömör tanulnivaló. Valaki raboljon el, üssön fejbe egy darab vassal és lőjön le, mert mire lejár ez az időszak, egyetlen szál hajam sem marad a sok stressz miatt.

   Azért viszont hálás vagyok, hogy a Kim Ji Seok egyetem egy hatalmas könyvtárral rendelkezik, ahol osztozva a többi diák szenvedésén, a legnagyobb csendben lehet tanulni. Ráadásul Jungkook felajánlotta, hogy segít, amiben tud, ezért magammal rángattam, és most éppen mindenféle földrajzi adatról magyarázok neki, ő meg úgy tesz, mintha mindez érdekelné.

– Nem akarsz szünetet tartani? – kérdezi fél óra elteltével.

– Kizárt – rázom meg a fejem. – Ma még legalább húsz oldalt kell átvennem. De te leléphetsz – mosolygok rá. Biztos vagyok benne, hogy lenne jobb dolga is annál, minthogy mellettem ücsörögjön.

– Maradok. Kell valaki, aki támodat – simogatja kedvesen a hátamat. Hálás vagyok, amiért nem megy el. Annak ellenére, hogy nem igazán ért a földrajzhoz, jól esik a lelki támasz. – Meg van egy olyan érzésem, hogy ha egyedül hagylak, felkötöd magad – adja meg nevetve a kegyelemdöfést. Persze... már el is felejtettem, hogy Jungkook szarkazmusa néha túlságosan is fájdalmas tud lenni.

– Mihez is kezdenék nélküled – forgatom a szemem, magam elé helyezve néhány jegyzettel teli lapot.

– Fogalmam sincs – vigyorog szemtelenül. – És ezért még sokkal jössz nekem – emeli fel az egyik szemöldökét. Ha tehetném, letörölném a képéről ezt a nőcsábász arckifejezést, de próbálom viccként kezelni, és nem komolyan venni. – Mondjuk kezdetként vehetsz nekem egy szendvicset és egy üdítőt. A többit később törleszted.

– Egy szendvics üdítő nélkül – próbálok alkudozni. Mégsem ér annyit a segítsége, hogy üdítőre is pénzt költsek, amikor még a saját kávé adagomat is próbálom csökkenteni.

– Akkor duplasonkás legyen, extra sajttal.

– Jungkook! – szólok rá. – Hiszen nemrég ettél.

– Kell az energia ezeknek az izmoknak – tűri fel a pólója ujját, megfeszítve az izmait. Elpirul az arcom, de nem tudom, hogy a fiú karja miatt, vagy azért, mert más is láthat minket.

   Végül visszatépászom a blúzát egészen a csuklójág, és megegyezünk abban, hogy ha még kibír egy órát mellettem, akkor veszek neki egy duplasonkás szendvicset, még akkor is, ha a pénztárcám sírni fog miatta.

– Sora – hallok meg egy ismerősen csengő lány hangot, ami kelletlenül erősen hat idebent. – Sora, te jó ég! Mindenhol téged kerestelek! – érkezik mellénk Eunbi. A megszokottnál rendezetlenebb. A haja a sietség miatt kócos, az arca pirosas, és szaporán lélegezve veszi a levegőt.

– Történt valami? – nézek rá meglepve.

– Hallottad a hírt? – kérdezi, a kabátját rendezgetve.

– Milyen hírt? – kezdek egyre kíváncsibb és egyben ijedtebb is lenni.

– Én nem is tudom hogy mondjam... – Idegesen tekint a szemembe, amitől én is jobban kezdek izgulni. Ötletem sincs, hogy miről akar beszámolni, de már most riadt vagyok.

– Bökd már ki – rántom meg a kezétől, arra késztetve, hogy leüljön a mellettem levő székre.

– Taehyungnak autóbalesete volt – ejti ki a mondatot. Kénytelen vagyok párszor elismételgetni magamban, mire felfogom a szavak jelentését. Úgy érzem, mintha felfordulna a gyomrom. A kezem izzadni kezd, és hirtelen nem találom a szavakat.

– M-mi? – dadogom.

– Oldalról hajtott bele az autó. Nem ő volt a hibás, de ha korábban észreveszi...

– Eunbi – nézek hatalmas, rémült szemekkel a lányra. A kezét szorítom. – Mondd, hogy Taehyungnak nem lett semmi baja. – A szívem az egekben verdes, és mindenem remeg. Ha történt vele valami, azt nem bírom ki.

– Jól van. Szerencsére megúszta néhány karcolással és egy könnyebb agyrázkódással, de az autó összetört.

– Hála az égnek – döntöm le a  fejemet, egy pillanatra lehunyva a szememet. Igyekszem lenyugtatni magam, hiszen már tudom, hogy nem esett komolyabb baja, a szívem mégsem akar csillapodni. – Honnan... – Azt akarom megkérdezni, hogy honnan tud erről, de beugrik, hogy biztosan SeokJintől, és nem lenne jó, ha Eunbi Jungkook előtt említené ezt a nevet. – Kórházban van? – kérdezem végül.

– Nem – rázza a fejét a lány. – A rutin vizsgálatok után kiengedték. A szobájában van, a kollégiumban.

– Nem tudom, mit tegyek – sóhajtok fel tanácstalanul.

– Meg kellene látogatnod – ajánlja a barátnőm.

– Szerintem ne áldozz időt arra a baromra – mondja Jungkook, mire Eunbi ráncolni kezdi a szemöldökét. – Mi van? Csak az igazat mondom.

– Taehyung nem egy barom. Nem is ismered! –  csattan fel a lány.

– Mert te igen? – kérdez vissza Jungkook.

– Hát – halkul el Eunbi. – Sora ismeri, elég közelről.

– És Sora is tudja, hogy egy nagy seggfej. Csak szenvedett miatta.

– Srácok – vágok közbe. – Elég lesz. Igen, Taehyung egy barom, és miatta voltam mély ponton, de... fontos nekem – nézek ide-oda Binnie és Jungkook között. – Látnom kell, hogy tudjam, tényleg jól van.

– Nem elég ha felhívod? – mondja Jungkook. Szomorú szemekkel pillantok a fiúra. Jungkook a szemembe néz, majd felsóhajt, és úgy tűnik, hogy elfogadja a döntésemet.

   Sietősen pakolom össze a dolgaimat, most az sem érdekel, hogy a lapok össztűrődnek a táskámban. A tanulás várhat, előbb meg kell győződnöm arról, hogy Taehyung tényleg jól van. Félek, hogy ez a baleset csak ront a helyzetén.

   Eunbihez lépek majd átölelem a lányt.

– Köszönöm, hogy szóltál.

– Ez csak természetes – nyom egy puszit az arcomra. – Szorítok neked.

   Ezután kis félelemmel Jungkook elé sétálok. A fiú jóval magasabb nálam, és a széles, izmos válla kissé megrémít. Nem tekint rám, az arcát csökönyös gyerekként elfordítja. Óvatosan megfogom a kezét, és kissé közelebb lépek hozzá.

– Ne haragudj rám, kérlek – mondom halkan.

– Tudod, hogy nem haragszom – válaszol közönyösen.

– Köszönöm – állok lábujjhegyre, átölelve a fiú nyakát. Jungkook viszonozza az ölelésemet, szorosabban, mint amire számítottam.

– Remélem tudod, hogy hülye vagy. Jobbat is kaphatnál nála – duruzsolja a fülembe.

– Igen, tudom. Sajnálom.

– Bolond lány – suttogja, közelebb húzva magához. Egy puszit lehel a nyakamra, majd azonnal el is enged, és hárébb lépve, a tekintetét a földre szegezi. Mintha ideges lenne. Bizseregni kezd az apró rész a nyakamon, ahol hozzámért az ajka.

– Menj csak, Sora – noszogat Eunbi. – Én addig lefoglalom ezt a nagyfiút – szökken Jungkook mellé, megragadva a karját.

– Engem te csak ne foglalj le – húzódna el a fiú, Eunbi azonban túl erősen tartja.

– Veszek neked kaját. Nyílt a közelben egy új büfé, rendelhetsz bármit, én állom.

– Megegyeztünk – mondja végül a fiú. Elmosolyodok, és egy halk köszit súgok a barátnőmnek, majd felvéve a kabátomat, elindulok az orvosis kollégium felé.

   Hűvös szél fúj idekint, és hiába húzom szorosabbra a kabátomat, mégis hamar elkezdek fázni. Az arcomat súrolgatom, a hajamat igazítom, és igyekszem elfogadhatóan kinézni, bár nem tudom miért... Félek, hogy ismét elutasító lesz.

   Meséltem Hyeminek Taehyung betegségéről, ő pedig próbált elmagyarázni minden fontos tudnivalót. De Hyemi sem tudott sokkal többet mondani SeokJinnél. Egy érzelmeken alapuló betegség, ami mindenkinél más. Időszakos depresszióval jár, amihez düh hullámok is kapcsolódhatnak. Sok esetben a depresszió eluralkodhat a betegen, ami öncsonkításhoz, végső esetben öngyilkossághoz is vezethet. Éppen ezért félek ennyire. Láttam Taehyungot, és tudom, hogy normál esetben ő nem ilyen. Elveszettnek és kimerültnek tűnt. Most pedig itt van ez a baleset. Mi van, ha az ő hibája volt? Ha önszántából ment bele a másik autóba? Ennyire elkeseredett lenne? Remélem, hogy nem.

   Mire belépek a kollégiumba, már zihálok a sietségtől. Néhány orvosis srác fura pillantásokkal illet, de most a legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. Beszállok a liftbe, megnyomom a gombot, és várok. Csupán másodpercekbe telik, amíg felérek, mégis türelmetlenül tapogok. Jól tudom, hogy addig nem fogok megnyugodni, amig meg nem látom a szőke tincseit.

   Végigrohanok a folyosón, és kopogás nélkül nyitok be a lakásba.

– Már vártalak – szólal meg SeokJin, karbetett kézzel. Alaposan végigmér.

– Bent van? – mutatok Taehyung szobája felé.

– Igen – bólint. – De ne menj be. Ha van valami mondanivalód, átadom neki.

– Látni akarom.

– Ő kérte, hogy ne engedjelek be.

– Dehát miért? – kérdezem meglepődve.

– Mert nem érzi jól magát, és nem szeretné, hogy így lásd. Én meg nem szeretném, hogy bármikor máskor lásd – áll egyenesen a fiú ajtaja elé, jelezve, hogy nem fog közelebb engedni. – Olyan vagy neki, mint a drog. Amíg vele vagy, minden szuper, de amint egyedül marad, előjönnek a kibaszott mellékhatások. Csak hagyd, hogy kiheverje ezt, nélküled.

– Tudni szeretném, hogy jól van.

– Nincs baja. Fájt a feje az agyrázkódás miatt, de most alszik.

Alszik. Ez jó. Korábban hatalmas, sötét karikái voltak. Remélem, hogy most képes lesz kipihenni magát.

– Ugye nem ő volt? Nem ő hajtott bele a másik autóba?

– Ne aggódj, sosem tenne ilyet – válaszol. Részben megkönnyebbülök. – A másik sofőr aludt el a kormánynál, Taehyungnak ehhez semmi köze. Próbálja magát erősnek mutatni, de megviselte a baleset. Hatalmas szerencse, hogy ilyen könnyen megúszta, mert az autó használhatatlanná vált.

– Mivel segíthetnék rajta? – kérdezem kétségbeesetten. – Csak azt ne mondd, hogy menjek el. Már tudnod kell, hogy úgysem fogok.

SeokJin a fejét fogja, majd az arcát dörzsölgetve úgy tűnik, mintha gondolkodna. Rám pillant, majd a padlóra és ismét rám.

– Ülj le – mutat az egyik szék felé. Meglepődöm, de nem ellenkezem. – Kérsz valamit inni?

– Egy kávé most jól esne.

A fiú a kávégéppel kezd ügyködni, amíg én Taehyung szobájának ajtaját bámulom. Odabent van. Vajon milyen az állapota? Milyenek a sebei? Tényleg nem kellene aggódnom? Miért kérte azt Jintől, hogy ne engedjen be? Alig két napja még szorosan magához ölelt, és azt mondta, hogy szüksége van rám. Nekem is ugyanúgy szükségem van rá. Tudnom kell, hogy jól van, látnom kell, meg akarom érinteni, megsimogatni az alvó arcát, puszit nyomni a homlokára, és suttogva elmondani hogy mit érzek iránta.

– Még forró – helyez elém egy kék bögrét SeokJin.

– Köszönöm – mosolygok rá, még ha nehezemre is esik. – Miért van ennyi titkotok? – kérdezem. SeokJin láthatóan megszeppen. – Neked és Taehyungnak. Mindig titkoltok valamit... Miért?

– Nekem nincsenek titkaim, Sora – foglal helyet velem szemben. Az asztal kis mérete miatt eléggé közel vagyunk egymáshoz. – Taehyungnak vannak. Ilyen ő. Sosem szerette kiteregetni az életét.

– Pedig bennem megbízhat.

– Őszintén szeretném, ha vele lennél. Nálad rendesebb lányt biztosan nem találna. De annyira makacs... hiszen ezt te is tudod – érinti meg a kezemet. Először nem tudom, hogy csak viccel, vagy a korábbi mondatait komolyan gondolja. Mindeddig ellenem volt, mintha utált volna... most meg... De furcsa módon mégis őszintének tűnik. – Megérdemelnéd, hogy tudj a titkairól, de neki kell elmondania, én nem beszélhetek helyette. Már így is túl sokat mondtam el.

– Nem tudom mit tehetnék, hogy megnyíljon előttem. Annyira elutasító tud lenni – emelem a bögrét az ajkamhoz. Nagyot kotyolok a kávéból. – És te sem engedsz a közelébe.

– Nézd – sóhajt fel, az órájára pillantva. Néhány másodpercig habozik, mielőtt folytatná. – Nekem nemsokára mennem kell. Ha nem vagyok itt, nem tudom megakadályozni, hogy bemenj hozzá. Viszont ne számíts sok kedvességre, nincs túl jó kedvében.

– Ez egyáltalán nem számít, csak látni akarom – szökkenek fel a helyemről, a hálámat egy mély meghajlással jelezve.

– Erre semmi szükség – teszi a kezét a vállamra. Kiegyenesedek, majd a már előttem álló fiúra nézek. Jin talán még Jungkooknál is ijesztőbb, mellette még apróbbnak érzem magam. – Arra kérlek, hogy hitesd el vele, hogy melletted biztonságban van, hogy neked nem számít a betegsége, hogy nem kell maszk mögé rejtőznie. Azt akarom, hogy rájöjjön mekkora hülyeséget csinál.

– Én ezt... nem igazán értem – próbálom értelmezni a fejemben a szavakat, de sehogysem áll össze. Megint itt ez a homályos beszéd. Miért nem lehet valamit egyenesen közölni legalább ez egyszer?

– Nem is kell – mosolyog rám, összeborzolva a hajamat. – Csak tedd a dolgod. A többi Taehyungon áll.

   A kezébe kapja a kulcsát, majd felveszi a kabátját, és egyszerűen kisétál a lakásból, ezzel szabad utat engedve nekem. A fejemben ott forognak a korábbi szavai, de akárhogy formázom azokat, még mindig nem értem mit is jelenthet. Azt akarom, hogy rájöjjön mekkora hülyeséget csinál. Van egy olyan érzésem, hogy ha rákérdezek, Taehyung majd egyszerűen kikerüli a választ.

   Járkálok még egy keveset a lakásban, mielőtt rászánnám magam, hogy benyissak a fiú szobájába. Mintha felkészíteném magam, de nem egészen tudom, hogy mire. Talán csak fura lesz úgy látni őt, hogy már tisztában vagyok a betegségével, nem mintha ez számítana. Vagy lehet, hogy csupán az elutasítástól félek. Nem akarom, hogy az ajtó túloldalán egy goromba Taehyunggal találkozzak.

  Üveg törése szűrődik ki a szoba irányából. Megijedek, és félretéve minden korábbi kétségemet, gondolkodás nélkül nyitok be a fiú szobájába. A halvány fényben először nem látok tisztán, de ahogy elkezd hozzászokni a szemem, észreveszem, ahogy Taehyung az ágya mellett, a földön ül, és a kezében tart valamit.

– Mit művelsz? – kapcsolom fel a villanyt, azonnal a fiúhoz sietve.

– Csak egy pohár törött el. Nem akarom kinyírni magam – szólal meg szokatlanul közönyösen. A megszokott, mély hangja most valamivel erősebb, mégis unottnak hat.

– Jó ég! Hiszen vérzel – ragadom meg a kezét, szemrevéve a tenyerét. Nincsen komolyabb sérülése, de az üveg pár helyen megvágta a bőrét.

– Mondjuk mert eltörött az a rohadt pohár – rántja el a karját, a keze külső részével a homlokát súrolgatva.

Az említett pohár darabjai a földön hevernek, néhány csepp vérrel és némi vízzel körülvéve. Véletlen volt. Ha más lett volna a szándéka, nem ilyen aprók lennének a sebei.

– Feltakarítom – sietek ki a konyhába, papírtörlő és valami fertőtlenítő után kutatva. Végül jobb híján megvizezek egy fehér anyagot, majd egy adag papirzsepi kíséretében visszamegyek a szobába. A fiú keze után nyúlok, majd elkezdem törölgetni a vért, és a sebeit, de ismét elrántja a karját.

– Hagyd, ez nekem is megy – veszi ki a kezemből a nedves anyagot. Nem szólok, hagyom, hogy saját maga tisztítsa meg a kezeit. A papírzsebkendők segítségével elkezdem feltakarítani az eltörött pohár darabjait, figyelve arra, hogy összeszedjek minden kis szilánkot. Nem lenne jó, ha ebbe valamemilyőnk belelépne. Ezután felitatom a vizet, és a kis vörös foltokat kezdem dörzsölgetni, hogy a vér ne száradjon bele a szőnyegbe.

– Jobban kellene vigyáznod magadra – pillantok a fiúra. A szemöldökén egy sebet fedezek fel, az álla mentén pedig egy kékes foltot. Biztosan a balesetben szerezte.

– Ne játszd az anyám szerepét – mondja undok stílussal. – Menj el, Sora. Senki sem hívott ide.

– De hát – emelem fel a fejem, csüggedten keresve Taehyung tekintetét, de a fiú felém sem néz. – Jól vagy? – kérdezem félénken.

– Jól – válaszol röviden. Olyan éles a hangja, hogy azzal valósággal vágni lehetne. Miért viselkedik így?

– Hallottam a balesetedről – folytatom, továbbra is bátortalanul.

– Ja. Nincs semmi bajom. Minden király. Most hogy tudod, leléphetsz.

– Taehyung – szólítom meg, hátha feleszmél. Mintha nem is velem beszélne...

– A picsába ezzel a fejfájással – emeli az egyik kezét a homlokához. Feláll, majd kilép a szobájából. Víz csobogása, és műanyag reccsenése hallatszik. Biztosan gyógyszert vesz be a fájdalom ellen. Mire visszajön a szobába, én továbbra is a földön ücsörgök, a már nem létező vérfoltokat súrolgatva. – Te még mindig itt vagy? – néz rám félszemmel. – Tűnés – oltja le a villanyt, majd az ágya irányába indul. Csupán egy halvány, kékes fény marad a szobában. Mintha az egész helyiség az óceán mélyén úszna.

– Várj – ragadom meg a kezét, visszarántva a fiút.

– Mi van már? – förmed rám. – Nem értesz a szép szóból?

– Miért vagy ilyen?

– Milyen?

– Durva... undok.

– Nem vetted észre? – nevet fel hangosan. – Mindig ilyen voltam.

– Ez nem igaz – ellenkezek.

– Miért nem, Sora? Miben voltam más? – kérdezi, közelebb hajolva. A halvány férfiparfüm illat körülölel. – Kedvesebb voltam? Gyengédebb? – A hangja magabiztos, pöffeszkedő. – Csak tudtam, hogy mi kell ahhoz, hogy meglágyítsalak – húzza végig a kezét óvatosan a vállamon, majd a karomon, egészen a csuklómig. – Nem most kezdtem... Rég megtanultam, hogy mire van szükség egy magadfajta lánynál, hogy széttárja a lábát.

– Ezt azonnal hagyd abba – lendül meg a kezem. Csupán a csattanásra eszmélek fel, majd a tenyeremből jövő égető érzésre. Taehyung váratlanul ragadja meg mindkét karomat, közelebb rántva magához. Annyira erősen szorít, hogy a bőröm belesajdul. – Most mit akarsz? Visszaütsz? – kérdezem ijedten, arra törekedve, hogy kiszakadjak a szorításából.

– Dehogy ütlek – hajol közelebb. Akaratlanul szorítom össze a pilláimat. Nem tudom mire számítsak. Nem kellett volna megütnöm.

Az ajkát érzem a homlokomon. Csupán alig érinti hozzám. A lélegzete csiklandozza a bőrömet. Megpuszil. De mégis miért?

   Érzem ahogy gyengül a szorítása, és ezt kihasználva, menekülni próbálok. Elrántom a kezemet, majd az ajtó felé veszem az irányt. Nem kellett volna idejönnöm. Ostoba ötlet volt. Hallgatnom kellett volna SeokJin korábbi figyelmeztetésére, sőt Jungkookra is. Már régen megtanulhattam volna, hogy ha a szívemre hallgatok az eszem helyett, annak csak szörnyű következményei lehetnek.

   Megragadom a kilincset, de hiába nyomom le, a fiú a vállam fölött támaszkodik az ajtónak, megakadályozva, hogy elhagyjam a szobát.

– Engedj ki – mondom idegesen.

– Nem – érkezik a érzéstelen válasz.

– Kérlek – fordulok a srác irányába. – Nem akarok itt lenni.

– Hazudsz, Sora – teszi a kezét a vállamra, majd rámengedi a testsúlyát, arra késztetve, hogy a földre csússzak. A hátamat az ajtónak döntöm, és felhúzom a lábaimat. Taehyung a tédemre helyezi mindkét kezét, rájuk döntve a fejét.

– Nem hazudok – mondom halkan. Kit próbálok becsapni? Mindketten jól tudjuk, hogy nem az igazat mondom. A kezem Taehyung szőke hajában köt ki, ami a hangulatfény miatt most kékesnek tűnik.

– Úgy utálok mindent. Az egyetemet, az embereket, sokszor még téged is. Miért kellett megjelenned az életemben? – szólal meg már-már suttogva. A hangja rekedtes, mély, és a mondata ellenére jól esik hallani.

– Hiszen te voltál az, aki az első napon betört a szobámba.

– Tudom. Magamat is utálom.

– Ez butaság – simogatom a feje búbját. A haja selymes és édeskés illata van. – Nem utálhatsz mindent.

– Mégis mi a jó ebben az egészben?

– Én szeretek veled lenni – mondom meggondolatlanul. Taehyung felemeli az arcát, majd a meglepett tekintetét az enyémre vezeti.

– Miért kell neked egy ilyen önző, utálatos ember? – kérdezi, a kezét az arcom felé nyújtva. Lágyan kezdi cirógatni a bőrömet.

– Csak úgy – mondom némi gondolkodás után. Kutathatnék hetekig a válasz után, akkor sem találnék semmi kézzel foghatót. – Nincsen erre magyarázat. Te kellesz, és kész.

– Még így, betegen is? – Taehyung szemei vörösesek, és ahogy engem bámul felcsillan benne a kékes fény.

– Ez semmin sem változtat.

– Olyan hülye vagy – ölel át, szorosan magához húzva. – Annyira, de annyira hülye – súgja alig hallhatóan. Mintha nem is nekem mondaná, csak úgy a homályba lehelné a szavakat. – Hülye lány.

   Forróságot érzek. Ez nem az a megszokott melegség, ami a fiúból árad, ez annál sokkal több. A kezemet a homlokára vezetem, majd ijedten eszmélek rá az állapotára.

– Hiszen te lázas vagy – tolom kissé távolabb magamtól, hogy szemügyre vegyem az arcát. A bőre halványan kipirult, a szeme csillog, az ajka száraz.

– Semmiség, kibírom.

– Ez nem semmiség. Tűzforró vagy – tapogatom végig az arca többi szegletét. – Ágyban lenne a helyed. Gyere csak – állok fel, magam után húzva a fiút.

Ráveszem, hogy lefeküdjön, majd gondosan betakargatom. Ezután úgy döntök, hogy főzök egy forró, mézes-citromos teát. A konyha felé indulnék, Taehyung azonban szorosan tartja a kezemet, és nem hajlandó elengedni. 
– Csak egy teát főzök. Két perc és itt vagyok.

– Megígéred?

– Igen, megígérem – simogatom meg az arcát. Ez a fiú... az egyik percben egy erős felnőttet játszik, a következő pillanatban pedig olyan mint egy gyerek.

   Nem töltök sok időt a konyhában. Hamar elkészítem a teát, majd a gyógyszerek között kutatva, láz ellen keresek tablettát, és ezután visszatérek a fiú szobájába.

   A teás bögrét és a kis pirulát leteszem az éjjeli szekrényre, majd a földre ülve, közelebb húzódok Taehyung forró testéhez. A pillái le vannak hunyva, talán már el is aludt. Az arca kissé pirosas, de nyugodtak a vonásai, az apró sebek ellenére is. Még így, legyengülten is gyönyörű. Biztosan akkor fázhatott meg, amikor az esőben ült, és hagyta, hogy elmossa a víz. Tényleg nem vigyáz magára.

   Óvatosan megfogom a takaró alól kilógó kezét. Amint hozzáérek, megszorítja a tenyeremet, és közelebb húzza magához.

– Azt hittem elmentél – suttogja.

– Itt vagyok, nem mentem sehová – fésülöm ki az arcába hulló szőke tincseit.

– Ne is menj. Maradj itt. Ne hagyj egyedül a lidércekkel.

– Nem megyek sehová. Veled maradok – hajtom a fejemet a matracra.

Olyan vagy neki, mint a drog. Amíg vele vagy, minden szuper, de amint egyedül marad, előjönnek a mellékhatások. Nem akarom, hogy ismét szenvedjen. Nem fogom magára hagyni. Itt maradok, amíg csak szüksége van rám. Legyen az pár óra, egy egész nap, vagy egy teljes hét. Nem mozdulok innen.

   Aludj csak, egyetlen hercegem, én majd vigyázok az álmaidra.

Sziasztok! A tegnapi kissé dühös posztom után most itt is lennék a legújabb fejezettel. Sikerült valamivel hosszabbra írni, mint a korábbiakat, amire büszke vagyok. Igazából így a vége felé már egyre nehezebb az írás, és nem azért, mert nem jönnek a szavak, csak egyszerűen még nem akarom elengedni ezt a történetet.

Nagyjából még négy rész van hátra, viszont ez még változhat, attól függően, hogy hogyan sikerül majd megírni a fejezeteket. Remélem ti is ugyanúgy izgultok, mint én!

Az utolsó posztolásom óta egy újabb feliratkozóval gazdagodtam, aminek nagyon örülök, már huszonöten vagyok ebben a kis történetes családban.

Ennyi lenne mára. Remélem tetszett a rész! És ne felejtsetek kommentekkel bombázni, mert imádom olvasni minden egyes szavatokat!