36. rész - Az érzelmek háborúja

   – Taehyung –

   A szoba olyan üres, mint a lelkem. Egy hatalmas, fekete lyuk, amiben könnyű elvesztődni. Fogalmam sincs hány óra lehet, és nincsen annyi erőm, hogy megmozdítsam a kezemet a telefonom irányába. Azt sem tudom, hogy egyáltalán ember vagyok még, vagy már csak egy üres, kifáradt test.

   Sóhajtozok, nem létező megoldásra várva. Menekülnék, de már nincs hová, mindenhol csapdában érzem magam. A saját elmém ejtett rabul, és ettől nem szabadulhatok. A jövőm képe homályos és borús felhők veszik körül. A hatalmas ház, sőt palota, a szüleim képe, a cég, a pénz és a Moon lány mind feketén festenek előttem. Kell nekem ez? A felelősség, a stressz, a nehéz döntések. Hiszen ezek nem nekem valók. Nem arra születtem, hogy egy jókora íróasztal mögé rejtőzve, tőmondatokkal irányítgassak. A fényre vágyom, a melegségre, valamire, ami életet lehel ebbe a kihalt testbe, de az egyetlen fényforrásom is csupán egy aprócska, pislákoló folt, és egyre csak távolodik. Csak napok kérdése, és teljes vakságban maradok.

   Még mindig érzem magamon a lány illatát. Édeskés, lágy és van valami különleges benne. Pont mint ő. Amikor itt volt mellettem, a szoba fénnyel telt meg, odakint a felhők szivárvány színű cseppeket hullattak, és a villámok dalszerű dörgést vontak maguk után. Ezt műveli velem ez a lány, képes elkábítani, és elhitetni, hogy minden rendben lesz. Ha előttem áll, a mosolyával eltakarja az összeomló világot. Mint egy bűvész, vagy... mint egy igazi angyal.

   Milyen nevetséges. Az ördög és az angyal tánca. Azt szeretném, ha ez a keringő az idők végezetéig tartana, hogy a törékeny lelkem mindvégig jó kezekben legyen, és hogy az ő lelkét minden erőmmel védelmezzem. De még a tündérmesékben sem létezik ilyen.

   Jobb lett volna, ha ez az egész el sem kezdődik. Ha nem ismerem meg, és nem ragad magával ez a lány, talán nem érezném ennyire szörnyen magam. A titkos találkozások éjszakánként, azok az órák, amikor a világ kikapcsolt, és senki sem zavart minket mind az én kis kincseim. Olyan drágakövek, amik a nyugalmat jelentették, a kikapcsolódást, valamit, amit nem tudok megmagyarázni, amit korábban még soha nem éreztem. Az egész napi fulladozást felváltotta a lány lágy hangja, a selymes érintése, a gyönyörű teste. Átkarolt és azt hittem, hogy biztonságban vagyok, hogy az ő vékony karja mindentől megvéd, aztán visszatértem a való világba, úgy éltem az életemet, mint bármikor máskor, mégis visszavágytam abba a meleg ölelésbe. Menedék... támasz... egyszerűen valaki, aki a némaságban is megért, aki olvas a tekintetemből, aki a tudta nélkül a világ összes gondoskodását árasztja magából... Sora.

– Sora – súgom a nevét a sötétségbe, hátha megjelenik egy halvány szikra, de csak a szívem kezd el fájni.

   Ha képes lennék álmodni, biztosan az ő arca jelenne meg. Sétálnánk egy parkban, vattacukrot ennénk, és nevetnénk. Fognám a kezét, és nem engedném hogy távolabb lépjen, hiszen rettegnék attól, hogy eltűnik. De ha lehunyom a szemem, nem látok mást, csak a sötétséget és az engem zaklató démonokat. Így hát képtelen vagyok aludni.

   Hosszú idő telik el, mire elég erőt gyűjtök a megmozduláshoz, vagy legalábbis így gondolom. Már egy ideje elvesztettem az időérzékemet. Az órák néha perceknek tűnnek, máskor tíz perc egy végtelenséget jelent.

   Felállok az ágyról, majd magamra véve néhány földön heverő göncöt, a zsebembe nyomok egy doboz cigit, és az erkélyre lépek ki. Hideg van, de nincsen kedvem visszamenni a szobámba egy felsőért, ezért úgy döntök, hogy ezzel az idővel még megbírkózom.

   Leülök a földre, majd a számba veszek egy szál cigit, és felemelem a gyújtót. Annyira remeg a kezem, hogy csak a harmadik próbálkozásra sikerül meggyújtani a cigit. A túl sok gyógyszer teheti, vagy az, hogy ma még nem vettem be őket, fogalmam sincs. Az igazság az, hogy már egy ideje nem tudom a testem mennyire bírja meg a bogyókat. Korábban bejártam a dokihoz, aki vért vett tőlem, és elvégzett pár vizsgálatot, hogy végül megállapítsa milyen állapotban vagyok, de mostanában még a szobámból sem szívesen teszem ki a lábamat, nem hogy a doki rendelőjébe.

   Ritka szar ez az egyetemi élet, mégis álom ahhoz képest ami rám vár. Ha belegondolok abba, hogy pár év múlva vége ennek, mindenki a saját útján fog járni, én meg magamra maradok. Jin korán meg fog házasodni, átveszi a nagyapja cégét, lesz néhány gyereke, és élni fogja a neki kirendelt kurvajó életet. Én meg... ülök a szerencsétlenség szemétdombján és reménykedek abban, hogy a holnap még tartogat valamit számomra. Remélem, hogy Sora csodás életet fog élni, és a kis Mira is. Biztosan gyönyörű nő fog válni belőle, olyan, mint a nővére.

   Váratlan égető érzés tör rám, majd másodpercekkel később tudatosul bennem, hogy a kezem fáj, és odapillantva, rájövök, hogy a még izzó hamu a bőrömre esett.

– A picsába – rázom meg a kezemet, szemrevéve a kis vörös foltot. Hová jutottam... Már egy szál cigit sem tudok elszívni rendesen.

   Lehunyom a szememet, és csak úgy engedem, hogy fájjon. A sajgó bőröm érzete legalább rövid időre kizökkent a sötétségből. Hiszen idekint már nincs is sötét, a nap feljövőben van. Vöröset látok, a fájdalom színét. Ezért rajzolják pirossal a szerelmes levelekre a szíveket, vagy ezért vörös a rúzs, a szín már előre jelez: vigyázz, mert fájni fog!

   Lépéseket hallok, majd kinyílik az erkély ajtaja, de nem nézek oda, tudom, hogy SeokJin áll mögöttem.

– Megfagysz idekint – mondja, egyenesen a fejemre dobva a takarómat. Belebúrkolózok az anyagba, majd megerőltetve magam, egy mosolyt villantok a lakótársam felé.

– Rendes vagy, anyu. – Valamiért jobban szeretem őt az anyámnak szólítani, mint a valódit.

– Mióta ülsz itt? – kérdezi, helyet foglalva mellettem. A pizsamáját viseli, és a haja is kócos.

– Passz – rántok vállat. – Nem számoltam a perceket.

– Legalább aludtál valamennyit. Már ez is haladás.

– Ja – bólintok. – De még mindig kibaszott fáradt vagyok.

– Lassan jobb lesz – teszi a kezét a vállamra, mire kénytelen vagyok elnevetni magam.

– Ennél csak rosszabb vár rám.

– Tudod, Taehyung – tekint rám komolyan. Ezzel a pillantással még a sejtjeimbe is belát. – Nem muszáj elvenned azt a lányt.

– Tartozom ezzel a szüleimnek... az apámnak.

– Ezt jól tudom, de látom ahogy napról napra egyre lejjebb süllyedsz. Lehetne más választásod is. A francba, Taehyung, ez a saját életed! – vált erősebb hangnemre. Szokatlan ez tőle, eddig még sosem beszélt így erről a témáról. – Tiszteletben tartom minden döntésedet, de jobb lenne, ha szarnál arra a szerződésre.

– Sosem lesz tiszta a lelkiismeretem, de legalább ezt az egyet teljesítem – emelem a fejem az ég felé. Észrevétlenül szorul ökölbe a kezem. Utálok a múltra gondolni, a jövőre nézni, a jelenben élni. Az egész nyamvadt életet utálom. – Ez volt a kérése – sóhajtom.

– Bárhogy döntesz, én melletted állok, de néha gondolj magadra is – mondja, ezúttal már valamivel kedvesebben, de még mindig ott van a hangjában a feszültség. Soha nem próbált lebeszélni erről, mindig mellettem állt, és ugyan most is azt mondja, hogy támogat, érzem, hogy már nem tartja helyesnek a döntésemet. De ha Jin is az eljegyzés ellen van, akkor mégis hogyan bízzak meg önmagamban, hogy jól cselekszem? Egy papírra vésett néhány szó ennyire meg tudja változtatni az ember életét... a kurva életbe.

– Te majd gondolsz rám helyettem is – válaszolok végül, magamra húzva a lezser stílusomat.

– Mindig ezt teszem, ezért beszéltem a lánnyal.

– Sorával? – lepődök meg, azonnal a srác irányába fordulva.

– Igen – bólint.

– Mégis mit mondtál neki? – A hangom ijedt, kissé fenyegetőző.

– Nyugalom. Az eljegyzésről semmit. Gondoltam, hogy arról nem akarod, hogy tudjon. Csak a betegségedről meséltem – igazítja meg rajtam a takarót, de engem most koránt sem érdekel, a kinti hideg, csak az, hogy Sora pontosan miről tud, és mennyit.

– És hogy reagált? Megijedt? Gondolom már undorodik tőlem – mondom nagy fintorral az utolsó mondatot. Én minden bizonnyal undorodnék magamtól. Egy srác, aki nem ura önmagának, a saját elméje játszadozik vele. Egyszer fent, máskor lent, sosincs megállás. Talán már bele is őrültem ebbe az egészbe. Jobban találna hozzám egy gumiszoba és egy kényszerzubbony, mint a cég.

– Csak aggódik – jelenti ki röviden. – Korábban azt hittem, hogy neki is csak a pénzed kell, de ő nem az a fajta lány. Őszintének tűnt, amikor azt mondta, hogy nem akar magadra hagyni. Beléd zúgott. Nem a kinézetedbe, nem a pénzedbe, nem az álarcodba. Beléd.

– Milyen hülye lány... egy ilyen alak kell neki mint én. – Csak ennyit vagyok képes kibökni. Az arcomat a tenyerembe temetem, és várom, hogy elüljenek a tomboló érzéseim, csakhogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem én irányítok. Kellenek a gyógyszerek, és mégis utálom őket. Megváltoztatnak, elkábítanak, sőt képesek kiütni. A tablettákkal normális lehetek, de az nem a valódi énem. A valódi Taehyung... Fogalmam sincs ki vagyok. – Egy ilyen utolsó semmirekellő emberre vágyik – állok fel, a korláthoz lépve. – Aljas alak vagyok... alávaló, szemét, rosszindulatú... egy gátlástalan, fejét vesztett barom – szorítok rá a vasra, amíg a tenyerem sajogni kezd. – Istenem, az a lány annyira ostoba. Miért akarhat bárki is egy ilyen személy mellett lenni? – A telefonom rezegni kezd a zsebemben, mire a kezembe kapom, és a lehető legmesszebb hajítom, a park irányába. Tisztán látni, ahogy egy fának csapódva, apró darabokra hullik. – A picsába ezzel az egésszel.

– Most már elég lesz – ránt vissza a korláttól SeokJin.

– Nem elég. Sosem elég. Ennek nincsen vége – hátrálok meg.

– Csak nyugodj le – próbál a halk szavaival csitítani.

– Nem tudok, érted? Nem megy! És neked sem kellene ennyire nyugodtnak lenned – lököm meg.

SeokJin ekkor váratlanul a falhoz tol, majd az egyik karjával a mellkasomat tartva, nem enged mozogni. A tekintete haragosra vált. Erre vártam, ezt akartam kihozni belőle. Végre nem fogja vissza magát. – Üss csak meg! – kiáltom. – Keverj le egy pofont, bokszolj az arcomba!

– Nem fogok ilyesmit tenni, ezt te is jól tudod.

– A kurva életbe, Jin, hiszen megérdemlem. Megdugtam a húgodat! – mondom egyenesen a képébe.

Nem reagál, csak lehajtha a fejét és csendesen felsóhajt.

– Tudtam róla – mondja végül meglehetősen halkan. – Mimi elmondta.

– Akkor mire vársz? Nem haragszol? Nem érzed dühösnek magad? – tolom félre az engem tartó kezét.

– Nem tudtad, hogy mit csinálsz...

– Tévedsz. Jól tudtam, hogy mit teszek. Az isten szerelmére, nem nézheted el minden egyes tettemet! – ragadom meg ezúttal én a pólóját.

– Mit akarsz, Taehyung, mit tegyek? – kérdezi ingerülten. Az arca egészen pirosas az indulattól.

– Üss meg – válaszolom.

Egyetlen másodperc sem telik el a csattanásig. Az arcom egy hatalmas foltban kezd el bizseregni, majd égni. Én kértem, mégis meglepetésként ért a pofon. A kezemet az arcomhoz kapom, és ahogy végigsimítok a bőrfelületen, mosolyra húzódik az ajkam.

– Most elégedett vagy? – lép hátra Jin, a kezét rázva.

– Erre volt szükségem. Kösz – csapok barátiasan a vállára.

– Nem szívesen tettem.

– Tudom – sétálok el mellette, be a szobámba. – Túl sokat áldozol miattam.

– Ha nem művelnél ennyi ostobaságot, azzal nekem is könnyebb lenne – tart utánam, becsukva a terasz ajtaját.

– Nyugi, ezután jófiú leszek – villantok egy mesterkélt mosolyt, mielőtt belépek a fürdőbe.

  

   Hallom ahogy Jin elhagyja a szobámat, de nem a saját szobájába megy, hanem a nappaliba. A tükör elé állva, látom hogy az arcom pirosas színre váltott, sőt egy helyen még a fiú ujjának formája is kivehető. SeokJin tényleg mindent beleadott ebbe az ütésbe.

   Beállok a zuhany alá, majd megengedem a forró vizet, és csak áztatom magam a sugár alatt, azt kívánva, hogy a vizet követve, én is eltűnjek a lefolyóban. Mennyivel egyszerűbb lenne minden... Végül kilépve a csempére, rájövök, hogy lemostam magamról a lány illatát, és azonnal megbánom a korábbi zuhanyt. Nevetséges, hogy ki akarom törölni az életemből, mégsem vagyok képes teljesen elengedni Sorát.

   Magamra kapok néhány elfogadható kinézetű göncöt, majd kilépve a szobámból, ismét SeokJin szigorú tekintetével találkozom. Az asztalnál ül, előtte jóval több étellel, mint amenyit egyetlen személy meg tudna enni.

– Hová készülsz? – kérdezi.

– Csak kiszellőztetem a fejem – indulok a kijárat irányába, de a srác utánam lép, és visszaránt.

– Előbb a reggeli, meg a gyógyszerek – int az asztal felé.

– Jó-jó – bólogatok unottan. Úgy tesz, mintha a korábbi jelenet meg sem történt volna, és újra visszakapcsolt anyuka üzemmódba.

Leülök az asztalhoz, majd lekényszerítek egy szelet kenyeret a torkomon, és Jinre pillantok. Az arckifejezéséből azt veszem ki, hogy nincsen megelégedve az elfogyasztott étel mennyiségével, ezért kénytelen vagyok folytatni a reggelit. Hiába finom a műzli, ha nincsen étvágyam, minden egyes falatot szenvedésként élek meg.

   Miután Jin úgy látja, hogy eleget ettem, egy pohár tea kíséretében elém tolja a gyógyszereimet. Irtózva nézek végig a tablettákon, de mielőtt túl sokat gondolkozhatnék, beveszem őket. Antidepresszáns: pipa. Kedélyjavító: pipa. Étvágyfokozó: pipa. Már nem is tudom pontosan melyik mire jó, csak szedem őket mint egy betanított majom.

– Most már tényleg lépek – állok fel.

– Vigyázz magadra – adja a kezembe a kabátomat.

– Ne aggódj – próbálom nyugtatni, bár a hangsúlyom olyan kétes, hogy még magamnak sem hinnék. – Ha csaj lennél, téged vennélek el – mondom poénból, mielőtt kilépek az ajtón.

– Gondolkodás nélkül mondanék nemet – int a srác. A humorérzéke még mindig a helyén van. – Tényleg vigyázz magadra, és ezúttal ne csinálj semmi hülyeséget.

– Oké, anya. Puszillak – grimaszolok, majd elindulok a kollégium folyosóján.

Kell egy kis friss levegő, hogy kitisztuljon az elmém, és gondolkodni tudjak.

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ezután a fejezetek végére írok néhány sort, bár már nincs sok rész hátra. Több mint egy hete nem volt új rész, mivel most utaztam vissza Svédországból Erdélybe. Nemsokára az egyetem is megkezdődik, és rengeteg a tennivalóm, ezért a számításaim ellenére nem leszek képes befejezni ezt a történetet a kezdésig. Az első hetekben biztosan lesznek csúszások a részek érkezésében, de majd igyekszem tartani a tempót. (És az igazat megvallva félek is posztolni az utolsó részt, mert van egy olyan érzésem, hogy le fogjátok szedni a fejemet.)

   Még nyolc nap, és betöltöm a tizenkilencet. Őrület! Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtem blogolni, és már ennyi idő telt el. Kezdem azt érezni, hogy vénülök...

   Ahogy a történetből is kiderült, Taehyung bipoláris zavartól szenved, amit nem lehet gyógyítani, csak gyógyszerekkel és terápiákkal kezelni. Ez a betegség minden embernél más, és mivel az érzelmeken alapszik, nehéz rátalálni a tökéletes kezelési módra. Taehyung esetében még a családi háttere és a kényszer házasság is rátesz erre egy lapáttal. Vajon képes lesz szembeszállni a démonjaival, és a családjával, a saját élete érdekében? És mi lehet az ok, ami miatt belement az elrendezett házasságba?

Remélem tetszett ez a rész, és nem csalódtatok bennem! A kommenteket továbbra is szívesen fogadom, ahogy a feliratkozókat is, nektek csak egy kattintás, de nekem rengeteget jelent! Te jó ég, már 24 emberke követi a történetet, nem győzöm ezt meghálálni!

   Megsúgom azt, hogy lesz még mit követni ezen a blogon, és hogy az utolsó rész majd nem feltétlenül a véget jelenti. Na de ennyi lenne mára! ^^