40. rész - A fájdalom idővel emlúlik...

December, a boldogság hónapja. Minden kirakat és ablak csillogóba öltözik, a legtávolabbi rokonok is meglátogatnak, és azt a felcsúszott pár kilót senki sem veszi észre rajtad, mert mindenki másra is felcsúsznak a kilók. Az év utolsó hónapja, ami mára már egy undorító, cukormázzal teli időszakká nőtte ki magát. Eleinte mindenki imádja, de végül hányingerünk van tőle.

            Nehéz felfogni, hogy ennyire eltelt az idő. Pedig csak most kezdtük az egyetemet, most voltunk tudatlan gólyák, mégis itt van a félév vége.

            Örülnöm kellene, és valahol mélyen picit boldog is vagyok, hiszen végre láthatom a szüleimet, és Mirát, de ez a cseppnyi jókedv messze eltörpül a bennem tátongó üresség mellett. Csak úgy lebegek az űrben, a sötétségben, és már kapálózni sincsen erőm, teljesen kifáradtam. Már nem érdekel mi történik, hová jutok, hová sodor az a sötét szél, ami idekint fúj. Nincsenek csillagok, nem létezik a hold, a napnak még a híréről sem hallottam. A sötétség uralkodik, és az engem sodró hűvös szellő. Nem látok kiutat, pedig hetek teltek el a veszekedésünk óta. Már rég el kellett volna felejtenem, és mégis... néha megjelenik előttem a képe, a hazug szavai, és a hamis érintése.

            Nevetséges vagyok.

– Nem hiszem el, hogy máris itt van a téli szünet – ül le Eunbi a padlón felhalmozott bőröndkupac kellős közepére. Vöröses polóvert visel, ami passzol a rúzsához, és kiemeli a szőke haját. Talán a december az egyetlen olyan hónap, amikor a lány dekoltázsa kellően takarva van.

– Én meg nem hiszem el, hogy az utolsó napon is a nyakunkon lógsz – húz ki egy táskát a kupacból Hyemi, ezzel elérve, hogy a többi bőrönd meginogjon, Eunbi pedig a földön kössön ki.

– Gondoltam jól jön a segítség – áll fel a lány, megigazítva a ruháját. Őrület, hogy még mindig nem képesek normálisan viselkedni egymás jelenlétében. Néha egészen jól kijönnek, máskor meg legszivesebben megölnék egymást.

– Én örülök, hogy itt vagy – nyújtom a kezemet Eunbi felé. A lány mosolyogva markol bele. A megszokottnál jobban örül, ennek az egyszerű kézfogásnak, de való igaz, hogy én sem a végtelen kedvességemről vagyok híres vele szemben. Eunbi az esetek többségében idegesítő, ez tény, de emellett egy nagyon jó barátnő. Talán jobban kellene értékelnem a barátságát.

– Végülis, ezt az egy napot még kibírom melletted, Eunbi – ránt vállat Hyemi. – De utána csak ketten maradtok.

– Ezt hogy érted? – kérdezzük szinte egyszerre.

Hyemi arcára széles mosoly húzódik.

– A következő félévtől külföldön fogok tanulni.

– Ugye csak viccelsz? – szökken mellé Eunbi, megragadva a vállát. – Egy másik országban? Más emberek között? Te jó ég, még barátaid sem lesznek. Tudod milyen nehéz lesz olyan embereket találnod, akik eltűrnek maguk mellett? Na és az étel! Van ahol kenyeret esznek reggelire, ebédre és vacsorára is, vagy csak csípős kajákat. Hyemi, te nem is szereted a csípőset!

– Elég lesz – tolja fére Eunbit. – Nem kell a fölösleges aggodalom. Már amúgy is minden papír alá van írva, semmi sem állíthat meg.

– De mégis hová mész? – kérdezem kíváncsian.

– Amerikába – csillan fel a lány szeme.

– Ments meg istenem – emeli a kezét az arcához Eunbi. – Az a sok zsíros kaja. Ott még a reggeli is McDonald's-os. Ráadásul mindenkinek fegyvere van. Mi lesz ha lelőnek?

– Eunbi, ne butáskodj – lépek a lány mellé. – Ez csak egy sztereotípia, közel sem áll a valósághoz.

– Miért, te már jártál ott?

– Nem – rázom meg a fejem. – De majd Hyemi elmeséli, hogy milyen volt – mondom bíztatóan a lányra pillantva.

– Ígérd meg, hogy rengeteget fogunk videochatelni, és naponta küldesz képeket – borul Hyemi nyakába Eunbi. – És nem felejtesz el minket, nem változol meg, nem lesz belőled sznob, és nem fogsz folyton gyorskajákat enni.

– Jó, jó, ígérem – viszonozza az ölelést. Mégiscsak kedvelik egymást, annak ellenére is, hogy ritkán mutatják ki.

– És hozol ajándékot!

– Eunbi, nem gondolod, hogy egy kicsit sokat kérsz? – csatlakozom az ölelésbe. Egy rövid ideig csendesen állunk. Jó ennek a két lánynak a társaságában lenni. Eunbi mindig feldobja a kedvemet, és Hyemi adja a legjobb tanácsokat szinte minden helyzetben. Ha ők nem lennének, ki tudja mi lenne velem. Senki más nem aludt volna heteken keresztül mellettem csak hogy ne érezzem egyedül magam. Tényleg nagyon szeretem őket.

– Na és... – szólal meg Eunbi, amint elengedjük egymást. – Alhatok az ágyadban amíg távol vagy?

– Csak ha Sora beleegyezik – pillant rám mindkét lány.

– Legyen – ingatom a fejem, arra gondolva, hogy talán ezzel a döntéssel a saját életemet keserítem meg. Viszont még mindig jobb Eunbival osztozkodni a szobán, mint egy teljesen ismeretlen személlyel, mert tuti nem lenne akkora mázlim, hogy egyedül maradjak az egész félévben.

– Ünnepelnünk kellene! – dobja fel az ötletet Eunbi. – Leszaladok az üzletbe egy üveg borért.

– Binnie, nemsokára indulunk haza, és nem lenne jó ötlet ittasan vonatozni órákon keresztül – mondja Hyemi.

– Talán koccinthatnánk egy pohár üdítővel is – vetem fel. – Jobb mint a semmi.

– Cukormentes pepsit kérek – vágja rá Eunbi.

– Én meg mondjuk narancsos vitaminos vizet – jegyzi meg Hyemi.

Szóval nekem kell lemennem. Pedig semmi kedvem kimozdulni a szobából. Az utóbbi időben az óráimon kívül sehová sem jártam. A szobám védelme és az egyetemi termek között ingáztam. Még a múlt heti Jungkookéknál tartott kis összeülésre sem mentem el, pedig csak két emeletet kellett volna lifteznem.

            Végül megerőltetem magam, felhúzok egy túlméretezett szürke felsőt, ami takarja a sokat emlegetett hajléktalan stílusomat, és elindulok a földszintre, az üdítő automatához. A liftben szembenézek a tükérképemmel, és megállapítva, hogy ritka rondán nézek ki, a fejemre húzom a kapucnit. Remélem, hogy egyetlen ismerősömmel sem fogok összefutni.

            Pepsi és vitaminos víz... nem hiszem el, hogy képes voltam ezekért lejönni. Ráadásul én adtam az ötletet. Néha gondolkodhatnék mielőtt megszólalok. Csakhogy ha túl sokáig engedek a gondolataimnak, folyton ugyanoda jutok. Arra a kínos, fájdalmas pontra, amikor a porig lettem alázva. És én még hittem a szavainak...

– Sora!

Álomvilágban éltem, ahol létezett a nagymenő cégörökös és az átlagos lány szerelme. De legyünk őszinték. Valós ez? Egyáltalán nem. És mégis a tökéletes színészi játékával képes volt elhitetni velem, hogy fontos vagyok neki, és engem akar. Tolvaj módjára ellpota a szívemet, most meg csak az üresség tátong a helyén.

– Hahó, Sora – zavar meg a gondolatmenetemben egy ismerős hang. Kissé meglepődve fordulok hátra, Jungkook alakjával találkozva. – Nem tudod hogyan kell használni? – támaszkodik az előttem levő automatára. – Már egy ideje állsz itt.

– De, de – szabadkozom. – Csak kicsit elkalandoztam – veszem elő a pénztárcámat.

Valamiért remegni kezd a kezem. Csak harmadikra sikerül betenni a pénzt a gépbe.

– Na és, hogy vagy? Rég láttalak.

– Jól, köszönöm – mosolygok, de még én is érzem, hogy mennyire erőltetettnek hat. – Várom, hogy végre hazamenjek.

– Azt elhiszem – jegyzi meg. A hangjában némi sajnálatot fedezek fel. Nem mondja ki, de jól tudom, hogy mire gondol. Sosem meséltem neki a veszekedésről. Valójában csak Hyeminek és Eunbinek mondtam el az egészet, senki másnak nem említettem. De nem lep meg, hogy Kook is tud róla, hiszen az egyetemen villámként terjed a pletyka, és barátnőim sem mondhatták folyton azt, hogy beteg vagyok, amikor nem mentem bulizni.

            Leesnek az üdítők, ezért leguggolok, hogy ki tudjam venni őket. Nem is tudom, hogy mit választottam magamnak, ezért meglep, amikor két pepsi és egy vitaminos víz akad a kezembe. Remek, nem is szeretem a pepsit.

            Kelleni fog ez a szünet, hogy kellő képpen kipihenjem magam, hiszen még egy üdítőt sem tudok kiválasztani rendesen.

– Hűha, mi ez a luxus? – mutat az üdítőkre a fiú.

– Búcsú bulit tartunk Hyeminek. Most mesélte, hogy külföldön fog tanulni. Te tudtál róla?

– Igen, már egy ideje tudom.

– Milyen hüye vagyok, persze hogy tudtad... együtt vagytok – mentegetőzök. Jungkook kínosan elneveti magát. – És nem zavar? Hiszen olyan távol lesztek egymástól.

– Nem szólhatok bele a döntéseibe. Hyemi eléggé... független.

– Ez igaz – értek egyet a fiúval. – Hé, nem akarsz feljönni? Meghívlak egy dobozos üdítőre.

– Ezt most kihagyom. Nem zavarok be a csajbuliba. És amúgy is dolgom van.

– Biztos?

– Persze – mosolyodik el. – De azért köszi a meghívást, rendes tőled.

– Ha meggondolod magad, mi fent leszünk a szobában – indulok el a lift irányába.

– Várj – szól utánam a fiú. Megtorpanok, és kérdőn fordulok vissza. – A szünetben nem fogunk találkozni, úgyhogy... – ölel át. – Lehet hogy még egy kicsit korai, de boldog karácsonyt – nyom egy puszit a homlokomra.

– Kook – ejtem ki halkan a nevét. Olyan fura, mégis jól esik az ölelése. – Neked is boldog karácsonyt.

– Vigyázz magadra, Sora, és felejtsd el azt az idiótát. Jobbat érdemelsz – enged el. Egy másodpercre a szemembe pillant, majd lesüti a tekintetét.

– Úgy lesz – bólintok, megszorítva a kezét.

Kinyílik a lift, es némi tétovázás után, végül beszállok. Kook széles mosolyt varázsol az arcára, és szaporán integetve köszön el tőlem. Próbálja azt a látszatot kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben van, mégis érzem, hogy rejtőzik valami a mosolya mögött.

            A negyedik emeleten visszasétálok a tizes ajtóhoz, majd belépve, szétosztom az italokat. Keserédes érzés jelenik meg bennem. Örülök, hogy mind itt vagyunk, de ha arra gondolok, hogy Hyemi el fog utazni, elfog a szomorúság. Vajon miért csak az utolsó percben szólt?

– Egész nap havazott – bámul ki az ablakon Hyemi. – Remélem hogy a forgalom nem állt meg. Szívás lenne lekésni a vonatot.

– Kész röhej, hogy a legutolsó nap kezd el hullani a hó. Fel kell vennem a vastag kabátomat, ami kövérít, és a hajam is tönkre fog menni – folytatha Eunbi.

– Binnie, csak a bejáratig kell menned, mert az apád utánad jön – forgatja a szemét Hyemi.

– Jó, de akkor is. Utálom a havat.

– Szerintem szép – szólalok meg halkan, kinézve az ablakon. Tetszik ahogy a sűrű hótakaró befedi a várost. A fehér lepel által minden olyan tisztának tűnik.

– Neked folyton a fura dolgok tetszenek – ingatja a fejét Eunbi.
– Lehet – hallgatok el. Annyira merengős ez az idő, hogy nehéz nem rá gondolnom. Arra az ostoba fiúra, aki folyton azon volt, hogy valamilyen módon tökretegyen. Számára csak egy játékszer voltam, egy apró szórakozás... mint egy jojó, amit akkor dobhatott el, amikor csak a kedve tartotta, mégis mindig visszatért hozzá. Csakhogy a fonál már végleg elszakadt. És mégis... miért érzem ennyire szörnyen magam? Mi ez az őrjítő szorítás a mellkasomban? Meg fogok fulladni.

– Sora, jól vagy? – legyezi a kezét a szemem előtt Eunbi. Úgy rázom a fejem, mint egy megszidástól tartó óvodás. – Nem hallottad, hogy mint mondtam az előbb?

– Hogy jól vagyok-e...

– Még azelőtt? – kérdezi.

Szótlanul ingatom a fejem.

– Talán jobb is így – ül le mellém Hyemi, fejét a vállamra döntve. – Nem kellene hallanod róla. Csak ártana.

Azonnal rájövök, hogy kiről lehet szó, s bár tudom, hogy a legkisebb információmorzsa is csupán bántana, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedik fölöttem.

– Mondjátok csak... kibírom.

– Biztos forrásokból tudom, hogy Taehyung úgy utazik, mint a pór nép, luxusautó helyett vonattal – meséli kissé kuncogva Eunbi. – Jin mondta, hogy Tae nem akart vele tartani, inkább a vonatot választotta.

– Remek... Semmi kedvem találkozni vele az állomáson – nézek a barátnőmre.

– Az ő járata korábban van a tiednél, talán már el is hagyta a várost.

– Talán... – ejtem ki a szót. Miért kell minden ennyire bizonytalan legyen?

Csendesen iszogatjuk az üdítőinket, majd a téma teljesen elterelődik a fiúról. Eunbi és Hyemi szokásosan összekapnak a legkisebb dolgon is, aztán tíz perc múlva úgy folytatják a társalgást, mintha semmi sem történt volna. Szeretem ezeket a beszélgetéseket, mert annak ellenére, hogy csak ritkán szólalok meg, a két lány sikeresen eltereli a figyelmemet. Ha egy kis ideig is, de nem gondolok... rá, és nem marcangol belülről semmilyen szörnyeteg, a mellkasom sem lüktet annyira.

            Estefelé viszont már csak én maradok a szobában. Előbb Eunbi köszön el, szorosan átölelve, valami bután aranyos szöveggel búcsúzva. Majd nem sokkal később Hyemi következik. Szokatlanul hosszan ölel, majd mélyen a szemembe nézve, kissé felsóhajt.

– Nem leszek itthon, úgyhogy nem tudlak majd felügyelni, ezért ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget!

– Vigyázok magamra – erőltetek mosolyt az arcomra.

– Nem érdemel meg téged, és te ezerszer többet érdemelnél nála, ezt jól jegyezd meg. Ne engedd, hogy kihasználjon, nem vagy te buta, éppen ezért, ne csinálj hülyét magadból. Szedd össze magad Sora, és mutasd meg, hogy ki vagy! Mert ez a gyenge, megrémült lány nem az igazi éned.

– Igyekszem – ölelem át mégegyszer – Köszönöm, Hyemi.

            Ahogy a lány elhagyja a szobát, a földre ülök, és a mellkasomat szorítva, próbálom visszatartani a könnyeimet. Hyemi ezúttal hatalmasat tévedett. Én pontosan ez az érzékeny, félős, erőtlen lány vagyok. Hiába próbálom leplezni, elfedhetem bármivel, legbelül úgyis jól tudom, hogy mennyire gyenge vagyok. Ezt Taehyung is jól tudta.

            Végül magamra parancsolva, a hideg padlóról az ágyra mászom, és a plafont kezdem el bámulni. Szörnyű ez az egyedüllét. Hiába hallgatok zenét, számolok el fejben százig, vagy próbálom teljesen kikapcsolni az agyamat, a gondolataim végül ugyanoda kúsznak vissza. Megfojt a hely, a szoba, a város, az emberek. És jól tudom, ha hazautazom, a démonok oda is követni fognak. Mennyi idő kell ahhoz, hogy teljesen elfelejtsünk egy személyt? Talán egy élet sem elég... hiszen a fájdalom idővel elmúlik, de a heg örökre megmarad.

            Idő... Hány óra lehet? Nem lenne szerencsés lekésni a vonatomat. A telefonom után nyúlok, és megnyomva a gombot, a képernyőn egy név jelenik meg, szinte kiégetve a szememet. A szívem a torkomban kezd dobogni. Kitöröljem az üzenetet? Jobb lenne, ha nem olvasnám el. De hiába, szólítgatom a józan eszemet, az nem reagál, s mire észbe kapok, már az üzenet kellős közepén vagyok.

from: Taehyung

7:49 pm

Sora... Nem tudom mivel kezdhetném. Hosszú időbe telt, amíg bátorságot gyűjtöttem, hogy egyáltalán írni tudjak... és most mégis szótlannak érzem magam. Tudom hogy megbántottalak. A legelejétől tudtam, hogy ez lesz. Próbáltalak távol tartani magamtól, de képtelen voltam rá. A jelenléted többet ért számomra mint bármi más a világon. Az a kis idő, amit veled tölthettem, felbecsülhetetlen értékű. Utálom magam, amiért bántottalak, és rettentően sajnálok mindent, amin át kellett menned miattam. Nem érdemeltelek meg, te mégis mindig mellettem voltál, ha szükségem volt rád. És mit tettem? Akkor tűntem el, amikor neked a legnagyobb szükséged lett volna rám.

Nem akartam titkolózni, de tudtam, ha mindenről nyíltan beszélek veled, el foglak veszíteni. Aztán rájöttem, hogy nem húzhatom ezt a világ végéig, nem lehetek annyira önző, hogy magam mellett tartalak. Nem gondolhatok csak magamra. Erre te ébresztettél rá. Fura leírni, de jobb emberré váltam melletted... már amenyire ez tőlem telik. És hiába a sok hazugság, a titkok, az erőfeszítésem, hogy minden a helyén maradjon, mégis elveszítettelek. Ezt is tudnom kellett volna az első perctől.

Azt hittem, a szerelem csak a legendákban létezik. Nem gondoltam, hogy a való életben is előfordulhat, főleg velem nem. De bekopogtattál az ajtómon, és hiába próbáltalak kizárni, te egyszerűen áttörtél rajta. Az történt, amire az álmaimban sem gondoltam volna. Beléd szerettem. Te foglaltad el a gondolataimat a nap huszonnégy órájában, és a szívem egészét is. Te voltál a legcsodálatosabb dolog az életemben, sőt bár már nem vagy az enyém, még mindig egy csoda vagy számomra. Talán egy másik életben újra találkozni fogunk, és ígérem, hogy akkor nem engedlek el, megvédelek bármi áron, feláldozok érted mindent, és mindketten boldogak leszünk. Igen... így lesz majd, egy másik életben, ahol semmi nem szabhat határt nekünk.

A legjobbakat kívánom, Sora.

Szeretlek.