35. rész - Hullámvasút

   A kávézó tágas, modern és egyben otthonos is. A mennyezetet régi újságok fedik, és fahéj illat árad a helyiségben, felidézve a téli napokat. Egy hátsó bokszban várakozom, amíg SeokJin mindkettőnknek rendel. Próbáltam ellenkezni, és felajánlani, hogy kifizetem a saját italomat, de Jin hallani sem akart erről. Való igaz, jól jön ez a fajta kisegítés, pláne hogy itt az itallap különös, kimondhatatlan nevű, kávénak nem nevezhető löttyökből és turmixokból áll, és minden nevetségesen drága. Ki iszik egyáltalán Cappuccino La Passione vagy Vaníliás álom nevezetű kávét? Nem álmodni szeretnék, hanem felébredni ettől az erős, kesernyés íztől.

   Percekkel később SeokJin két espresszóval a kezében, visszaérkezik a bokszhoz. Helyet foglal előttem, és belekortyolva a kávéjába, jólesően felsóhajt. Követem a fiút, és én is beleiszok az előttem levő italba. Kellemes, kicsit édeskés, és selymesebb bármilyen kávénál, amit korábban kóstoltam. Talán mégis megéri a pénzét ez a hely, főleg ha egy gazdag sarj fizet.

– Milyen volt? – kérdezi SeokJin.

– A kávé? – értetlenkedek.

– Nem... Taehyung. Milyen volt, amikor először találkoztál vele?

Meglep a kérdés. Próbálom lefuttatni az agyamban a jelenetet, amikor első alkalommal találkoztam vele. Mikor is láttam először azt a szőke hajat?

– Nagyképű, utálatos, magabiztos – gondolok vissza az első napra, amikor Taehyung és HoSeok, a kis tervük segítségével, lenyúlták a tangámat. – Mintha az övé lenne a világ, és bármit megtehetne. Úgy viselkedett, mint egy önelégült alfahím.

Az összerázón történt tanga osztáskor Taehyung valóban olyan volt, mint egy pöffeszkedő kisherceg. Az az arc, amikor a kezembe nyomta a tangámat, megalázva mindenki előtt... még most is görcsbe rándul a gyomrom. Különös, hogy mindezek után is képes volt belopni magát a szívembe. Mi több, ő az, aki felolvasztotta a megkeményedett szívemet.

– Ez a szerepe, amit eljátszik, hogy az emberek felnézzenek rá, de féljenek tőle – magyarázza SeokJin.

– Miért jó az, ha bárki is fél tőle?

– Mert nem akarja, hogy megismerjék – válaszol a fiú, hátradőlve a kanapén. A széles válla elterül a bőrülésen. – Utálja, ha az emberek többet tudnak róla a kelleténél. De téged közel engedett magához, túl közel. Nem számított arra, hogy ilyen hatással leszel rá. Elkezdett megbízni benned. Éppen ezért lesznek dolgok, amiket elmondok, és válaszolok pár kérdésedre, de lesz olyan kérdésed is, amire nem kapsz majd választ.

– Re-rendben – bököm ki, a fiú ügyvédeket megszégyenítő beszédét hallgatva. Ez a feszes hangsúly megrémít.

– Milyen volt később, amikor kezdett közelebb engedni magához?

– Néha voltak fura mondatai, amiket nem értettem. Mintha nem is hozzám beszélne, csak a levegőbe mondaná a szavakat. Azt emlegette, hogy a jövője meg van írva, és hogy szeretne találkozni egy bizonyos személlyel, de azt nem mondta, hogy kivel. Néha csak úgy bámult egy pontba, és szótlanul gondolkodott, perceken keresztül.

SeokJin szorgosan bólogat, és minden szavamnak nagy figyelmet szentel. Az arca azonban közömbös marad, egyetlen érzést sem árul el el.

– És a gólyák buliján?

– Nem is tudom – gondolkodok el. Azon az estén Taehyung mintha nem önmaga lett volna. A vágy vezérelte, de még korábban sosem láttam benne ennyi szenvedélyt. – Fel volt pörögve. Biztosan sokat ivott. Talán valamit bevett? – nézek kérdő tekintettel a fiúra. Vajon erre a kérdésemre válaszolni fog?

– Csak ivott, bár azt sem szabadott volna. – Megkönnyebbülök, a felelete hallatán. Mégsem annyira szigorú, mint gondoltam, és hajlandó válaszolni. – Valami más, különösebb viselkedési forma?

– Szokatlanul sok energiája volt, és fura dolgokról beszélt. – Azt nem akarom elárulni, hogy Taehyung éppen az öt gyerekes családunkat tervezgette. – Nem hinném, hogy aludt volna. Sörözött az éjszaka közepén, aztán reggel bármilyen fáradtság nélkül a kollégiumig vezetett. Utána meg – állok meg. Utána nem keresett, hetekre eltűnt, és fogalmam sincsen, hogy miért hagyott magamra.

– A többit tudom, nem kell elmondanod – előz meg Jin, mielőtt kénytelen lennék tovább mesélni.

– Mi történt vele? Miért nem keresett? – teszem fel a már annyiszor átgondolt kérdéseket. Ez jár a fejemben már hetek óta, és még mindig nem kaptam rá választ. De úgy tűnik, hogy most sem fogok. SeokJin kissé megrázza a fejét, majd belekortyol a kávéjába, és rámvezeti a komoly tekintetét.

– Legyen elég annyi, hogy nem akarta, hogy olyan állapotban lásd.

– Milyen állapotban?

– Betegen – ejti ki a szót, mire a vér meghül az ereimben. A fejemben forgatom a kérdést azon rágódva, hogy SeokJin talán erre sem lesz hajlandó választ adni.

– Mi ez a betegség? – mondom ki mégis.

– Bipoláris zavar.

– Az meg...? – pillogtatok. Annyira butának érzem magam, amiért nem ismerem ezt a kifejezést.

– Egy érzelmeken alapuló betegség. Olyan mint egy hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent. Csakhogy nem olyan jó buli. Levertséggel jár, sötét gondolatokkal, bűntudatérzettel. Mindenkinél más – taglalja egy orvoshoz illő hangsúllyal. Nem csoda hogy ezt a szakmát választotta. De ez a zavar... bipoláris betegség? Olyan furcsa és rémisztő. Még sosem hallottam róla, de kiráz tőle a hideg. – Taehyung esetében a depresszió, és a mánia váltakozása naponta, néha hetenként történik.

– Mánia? – akadok fenn a következő ismeretlen kifejezésen.

– Az az időszak, amikor a beteg energikus, képes lenne kiszaladni a világból, euforikus szintekben érzi magát – értelmezi, valószínűleg a lehető legegyszerűbb szavakkal, hogy én is megértsem. Rossz hallani, hogy Taehyungot betegként emlegeti. Sosem tűnt annak... Valóban jó színész, még velem is elhitette, hogy nincsen komolyabb problémája. – Taehyungnál ez nem túl erős, bár néha ő is túlzásokba eshet. A bipoláris zavar ennek a két fázisnak a váltakozását jelenti. Biztos vagyok benne, hogy a te életedben is vannak emelkedők, és szakadékok is – pillant rám, mire halványan biccentek. –  Nos, Taehyung ezeknek a szélsőséges változatát éli át. Ha boldog, olyankor bármire képes lenne, de ha előjön a depresszió, elvonul, és senkit sem enged a közelébe. Nehezen alszik, a sötét pillanataiban pedig enni sem akar, bár ha boldog olyankor egyszerűen megfeledkezik róla. Vannak tünetmentes napjai, sőt hetei is, de mostanában egyre súlyosbodik a dolog.

Ahogy hallgatom SeokJin magyarázatát, percről percre egyre több dolgot értek meg Taehyung viselkedését illetően. A fáradt, reményvesztett tekintet ennek a betegségnek tudható be, ahogy az is, hogy máskor miért tűnt annyira energikusnak. De ha nem eszik, a szervezete teljesen le fog gyengülni. Már így is aggasztóan sovány.

– Gondolom nem lehet gyógyítani – szólalok meg.

– Csak kezelni, szinten tartani. – Kiráz a hideg a választ hallva. Egy érzelmeken alapuló betegség amit nem lehet gyógyítani. Mennyi erő kellhet ahhoz, hogy nap mint nap szembeszálljon vele? Alábecsültem Taehyungot. Félreismertem. –  Vizsgálatokra kellene járnia, hogy az orvosok időről időre ellenőrizzék és új gyógyszereket írjanak fel neki, de utál bejárni a klinikára. Nehéz megtalálni a tökéletes kombinációt – állít egymás mellé néhány cukros tasakot. –  Ahogy korábban mondtam, minden beteg más, ezért minden betegnek más gyógyszerek párosítása hatásos – szemlélteti a cukrokkal, a tasakokat váltogatva. Kettőt a bal, hármat pedig a jobb kezébe vesz. – Taehyung gyógyszerei hatnak, de lehetne jobb is, főleg mostanában. Aggódom, hogy tönkreteszi magát. Ezért nem akartalak a közelébe engedni.

– Szerinted miattam szenved? – Meglepően nyugodtan teszem fel a kérdést.

– Az egyik ok te vagy.

– A másikat meg nem árulod el.

– Látom rájöttél – mosolyodik el. – Én elsősorban Taehyungot védem, de hidd el, neked sem akarok ártani. Taehyungot már kölyök kora óta ismerem, együtt nőttünk fel. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek.

– És ez a betegség... bipoláris zavar – mondom ki a szavakat. Olyan furcsa kiejteni. – Mindig megvolt neki?

– Általában tinédzser korban kezd kialakulni. Tizenhat lehetett, amikor változni kezdett a viselkedése. Nekem tűnt fel először, de ő tagadta hogy bármi különöset érezne – meséli, ismét kortyolva a kávéból. Arra eszmélek fel, hogy a saját italom már kihülve áll előttem. Annyira lefoglalt SeokJin beszéde, hogy teljesen megfeledkeztem a kávéról. Sietősen iszok egy nagy kortyot, de így hidegen már nem az igazi. – Tizenhét évesen le akarták csukni. Gyógyszerek nélkül a mániája eluralkodott rajta. Nem tudta mit csinál, nem érdekelték a következmények. Szerintem eszébe sem jutott, hogy abból baj is adódhat, ha betör egy kirakatot.

– Egy kirakatot?

– Megtetszett neki az üveg mögött az egyik bábu, és poénból meg akarta szerezni. Legalábbis ez volt a magyarázata. A szülei egy rakás pénzt fizettek, hogy Taehyungot ne csukják le. – Az állam a földet verdesi SeokJin történetét hallgatva. Ha belegondolok, hogy Taehyungot majdnem letartóztatták... Ez őrület! – Tizennyolc volt, amikor diagnosztizálták. Az anyját az ájulás kerülgette, hogy az ő porcelán fia mégsem olyan tökéletes. Az apja azonban jól viselte, sok időt töltött Taehyunggal, próbálta megérteni ezt a betegséget. Eleinte gyakran látogatták az orvosokat, sőt még pszichológushoz is jártak, de mára már Taehyung utál a betegségére gondolni.

– Hiszen ő nem tehet róla!

– És ez zavarja a legjobban. Nem az ő hibája, hogy megjelent nála a bipoláris zavar, de selejtesnek érzi magát.

Jó, hogy eszembe juttatod, mekkora selejt vagyok. Én sem kellenék magamnak. Ezek Taehyung szavai, még az összerázóról. Az a sok elhullatott félmondat, homályos kifejezés most mind értelmet nyer. Képes voltam azt mondani, hogy neki mindene megvan, és értelmetlennek tartani a szomorúságát. Annyira ostobának érzem magam. Semmiről sem tudtam. Végig szenvedett, az érzései játszadoztak vele, én viszont csak egy elkényeztetett, sokszor lekezelő fiú képét láttam benne. Persze, hogy megjátssza magát, hiszen így senki sem mer túl közel férkőzni hozzá, Taehyung pedig egyedül maradhat, megőrizve a titkát. Ez az a lidérc, ami elől nem tud menekülni, a betegsége.

– Amikor depressziós... olyankor ugye nem gondol semmi hülyeségre? – Nem tudom kimondani, még rágondolni is szörnyű, hogy Taehyung bánthatja magát.

– Nincsenek szuicid hajlamai. Nem tudom, hogy a gyógyszerek miatt, vagy egyszerűen ennyire erős, de sosem próbálkozott semmi ilyesmivel. Szokta említeni, hogy jobb lenne a világnak nélküle, de valószínűleg nem gondolja komolyan. – Ez megnyugtat. Jó tudni, hogy Taehyung nem adta fel az életét, még mindig küzd. – Én folyton mellette vagyok – folytatja Jin. – Támogatom, segítek rajta, de mostanában már rám sem hallgat. Önfejű, és hiába próbáltam megállítani, úgyis folyton utánad ment.

– Ha azt hiszed, hogy én ezek után magára hagyom, akkor tévedsz. Vele akarok lenni, hogy segítsek rajta, talán megnyugtathatom, jó hatással lehetek rá – próbálom győzködni SeokJint.

– Sora, én kedvellek. Egy okos, értelmes lány vagy – húzza ki magát, valamivel közelebb hajolva. Meglep ez a kedves megjegyzés. – Ezért szeretném, ha megértenéd azt is, hogy nem jó Taehyungnak, ha mellette vagy.

– Hiszen ő maga mondta, hogy nem bírja nélkülem! – csattanok fel. Néhány érdeklődő ember rámvezeti a tekintetét, de engem most semmi más nem érdekel, csak az ok, ami megakadályozza, hogy az egyetlen olyan ember mellett legyek, aki igazán fontos nekem.

– Ki fogja bírni. Túl lesz rajta.

– Nem akarom, hogy túl legyen rajta – rikoltom a képébe. Az arcom egészen vörösesre vált.

– Ne legyél önző, Sora.

– Önző – ismételem meg undorral a szót. – Te vagy önző, és Taehyung, amiért nem árultok el semmit. A sötétben tapogatózom, és minden próbálkozásomra elutasítás a válasz. Nem játszadozhattok mindketten velem. Nem vagyok egy kihasználható játékszer. Miért keresett folyton, ha most nem lehet velem? És te miért hívtál el ide, ha semmire sem válaszolsz?

– A kiutat kereste a valóságból. Te jelentetted a menedéket számára.

Könnyezni kezdek. Próbálom visszatartani, de egyszerűen túl gyenge vagyok hozzá. Nem sírok hangosan csupán engedem, hogy az apró könnycseppek végighaladjanak az arcomon. SeokJin egy szalvétát ad a kezembe, de hiába itatom fel a nedűt, pillanatokkal később a bőrömet ismét könnyek fedik. Egy kívülálló számára egy veszekedő párnak tűnhetünk. Talán jobban örülnék, ha tényleg ez lenne a valóság.

– Próbáltalak figyelmeztetni, elijeszteni tőle – mondja a fiú, valamivel kedvesebb hangsúllyal. – De te is ugyanolyan önfejű vagy, mint ő.

– Mert én is ráleltem valamire Taehyungban.

– Sajnálom.

– Ne mondd ezt! Mindketten ezzel jöttök... sajnálom... mintha ez bármit is megoldana.

– Nem minden probléma kerül megoldásra. Ilyen az élet – mondja, majd felállva az asztaltól, a pulthoz sétál. Ez alatt a néhány perc alatt, amíg egyedül vagyok, próbálom feldolgozni Taehyung betegségét, és a tudatot, hogy nem lehetek vele. Korábban is nehezen bírtam a tudatlanságban töltött, magányos heteket de így, hogy tisztában vagyok a fiú bipoláris zavarával, még szörnyűbb. Ha arra gondolok, hogy az ember, akire annyira vágyom, az őt támadó démonoktól szenved, és nem lehetek mellette, hogy támogassam, összeszorul a szívem. Miért ennyire igazságtalan az élet? Miért kell minden fontos embert elszakítania tőlem? Először a nővérem, most meg Taehyung. Félek, hogy ismét visszanő az a vastag fal a szívem köré, ami senkit sem enged a közelembe.

   SeokJin egy csokis süteménnyel tér vissza az asztalhoz, amit elém helyez. Furán pillantok az édességre, hiszen én semmi ilyesmit nem kértem.

– Gondoltam jobb kedved lesz tőle – rántja meg kissé a vállát, amint leül velem szemben.

– Ez kedves tőled – erőltetem meg magam egy mosoly kedvéért. A kezembe veszem a kis villát, de csak tologatom a süteményt a tányéron.

– Tudom, hogy aggódsz miatta, de biztosítalak arról, hogy vigyázok rá. Nemsokára elmúlik ez az időszaka, és jobban lesz.

– Mégis... ha bármi van, szólj – nézek esedezve a fiúra. SeokJin csak egyszerűen rám mosolyog. Tudom, hogy nem fog szólni, hogy amint kilépek ebből a kávézóból, többé nem fogok Taehyungról hallani. Fáj, kis híján szétszakít ez az érzés, és csak rosszabb lesz, de ha ezzel egy keveset is segíthetek Taehyungon, hajlandó vagyok eltűnni az életéből. – Figyelj... még lenne egy kérdésem – szólítom meg a fiút, aki érdeklődve tekint rám. – Taehyung érzései valósak voltak?

– Sokkal többet érez irántad, mint azt valaha is képzelnéd.