34. rész - Esőcseppek

   Az embernek lehetnek szándékai, előre eldöntött tervei, napi programot írhat, hogy beossza az idejét, sőt hónapokkal, évekkel előre kigondolhatja, hogy mit szeretne kezdeni az életével, de néha nem mi döntünk. Van, hogy a sors beleszól a gondosan megtervezett napunkba, és mindent a fejére állít. Egy elsuhanó autó, egy elfelejtett levél, egy kedves mosoly, ezek mind képesek lehetnek letéríteni az utunkról, egyetlen jel nélkül. Próbálhatunk ellenállni, küzdhetünk, szenvedhetünk, de végül mégis mindenki ugyanott végzi, azon a helyen, amit a sors kirendelt neki. Ezen senki sem változtathat.

– Más valamit kisasszony? – kérdezi az idős hölgy a pénztár mögött.

– Köszönöm, nem – mosolygok rá, majd átnyújtom a bankkártyámat. Valósággal fájdalmat érzek amikor be kell írnom a kódot a kártyaleolvasóba. Csak egy kevés ételt meg fontosabb dolgot vásároltam, mégis fájó szívvel hagyom el az üzletet. Miért ilyen szörnyű érzés beosztani a pénzemet? Pedig még csak nem is a saját keresetemet költöm, hanem a szüleim által átutalt pénzt. Kezdek megrémülni, ha belegondolok abba, hogy nemsokára teljesen a saját lábamra kell állnom.

   Az ég szürkés színben úszik, a napnak még a hírét sem látni. Valahogy talál ez az idő a hangulatomhoz. Apró cseppekben kezd el esni, de alig telik el öt perc, és már zuhog az eső. Hála az égnek, hogy hoztam magammal esernyőt.

   Az egyetem nincsen túl messze, gyalog nagyjából tizenöt perc lehet, a Nogsaeg épülete azonban a kollégium egyik végén helyezkedik, ezért úgy döntök, hogy a rövidebb utat választom. Nem szoktam az orvosis kollégium területén járni, a történtek után pedig még jobban próbálom kerülni, de most néhány percnyi előnyt jelent, és ebben az esőben ez sokat számít.

   Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, valami megváltozik. Nem lehet megnevezni, vagy ujjal mutatni rá, csak tudjuk, hogy megtörtént. A kiváltó ok bármi lehet, egy újonnan kapott gitár, egy kedves megjegyzés, vagy az eső. Az eső, amely egy szokatlan útra terel, arra ahová nem szívesen járunk. Tudat alatt történik az egész, csak egy lényegtelen döntés, mégis következményekkel járhat.

   Sietős léptekkel veszem a Nogsaeg felé vezető utat, hogy egy pohár forró kávé társaságában végre felmelegedjek. A felhők egyre sötétebbek, az ég egy borús vászonná változik, az eső pedig rátelepedik Szöul ezen kerületére. Furcsa érzés fog el. Valami készülődik.

   Senki sincs a parkban, az összes diák a kollégiumi szobák védelmébe menekült a zivatar elől. Még néhány perc, és én is melegben és biztonságban tudhatom magam. Ahogy elhaladok egy már jól ismert épület előtt, akaratlanul is megtorpanok. Az esernyő szárát szorítom, és próbálom lebeszélni magam a nevetséges megérzésemről, de a kíváncsiságom győzelmet arat fölöttem. Oldalra pillantok.

   A legtöbb ember menedéket keres az eső idején, hiszen ez a természetes, nem szeretünk kiszolgátatottak lenni. Mégis van egy személy, akit nem érdekelnek a megszokások, a szabályok. Ott ül a padon, arcát az ég felé fordítva, lehunyt szemmel, mintha csak egy szobor lenne. A szőke haja teljesen átnedvesedett, az öltözéke rátapadt a víztől, mégis olyan nyugodtnak tűnik, mintha nem is élne.

   Nem kellene közelebb mennem, sőt az lenne a legjobb, ha elszaladnék innen, de a lábam nem indul, a földbe gyökerezett. Nézem Taehyung arcát, és azt kívánom bárcsak megállna az idő, hogy szavak nékül, ebben a nagy zivatarban csupán ketten létezzünk. Elszállnak a gondolataim, és tudat nélkül lépdelek a fiúhoz, egészen addig, amíg az esernyő számára is védelmet nyújt. Kinyitja a pilláit, és a tekintetét lassan rám vezeti. A szeme vörösen ég, mintha fáradt lenne, vagy sírt volna, és hatalmas, sötét karikák húzódnak alatta. A kezét fokozatosan emeli fel, előbb megtörölve a nedv áztatta arcát, majd megfogva a saját kezemet. Olyan hideg az érintése, szinte dermesztő.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem, mintha az elmúlt hetek nem is léteznének. A hangom megremeg, de ezt csak én veszem észre. Az idő, az átszenvedett napok, a kín, mindez eltűnhet egy ilyen nevetséges kérdés által?

– Csak ülök, hátha elmos a víz – válaszol mély, szokatlanul rekedtes hangon. Az arca beesett, látszik rajta, hogy fogyott. A szavai erőtlenek és élettelenek.

– Ne szórakozz. Menj be, mielőtt megfázol – húzom magam felé a kezét, próbálva arra késztetni, hogy felálljon a padról, de meg sem mozdul.

– Nincs kedvem.

– Taehyung, nem ülhetsz idekint.

Egy halvány mosoly húzódik az ajkára, ahogy a tekintetét újra és újra végigvezeti rajtam. Zavarban érzem magam, és képtelen vagyok tartani a szemkontaktust. Mire gondolhat, hogy ennyi idő után ismét találkozunk? Vajon őt is ugyanannyira felkavarja ez, vagy csak én érzem úgy, hogy forog velem a világ?

– Gyere be velem – csúsztatja az ujjait a sajátjaim közé. Kiráz a hideg a hangjától, a tekintetétől, az érintésétől, mindenétől.

Nem lehetek naiv, már megtanultam a leckét, és akármennyire is vágyakozom utána, tudom, hogy mi lesz a vége. Nem szeretném, hogy az így is szilánkokban álló szívem teljesen porrá zúzódjon.

– Nem – adom meg a rövid, de határozott választ. Elengedem a kezét, és megteszek egy lépést hátra, úgy hogy az ernyő még mindig védjen mindkettőnket.

– Akkor én sem megyek. – Fáradtnak tűnik, megtörtnek, és a hangja, ahogyan hozzám szól, gyötrelemmel van fűszerezve. Mintha egy életét unt ember hangja lenne. Aggódom miatta.

– Nem teheted ezt.

– Mit?

– Nem zsarolhatsz érzelmileg – hajtom le a fejem. Érzem ahogy egy vékony pilléren állok, és elég lenne egy halvány szellő ahhoz, hogy ismét a mélybe zuhanjak. Nem akarom újra érezni azt a fájdalmat. Nem akarok csalódni.

– Semmi ilyesmit nem teszek – áll fel, közelebb lépve. Hátrálnék, de nem akarom, hogy Taehyung megázzon. – Csak azt szeretném, hogy velem gyere.

Annyi mindent kérdeznék, hogy miért tűnt el, miért nem hívott, hogy érzi magát, miért ül idekint az esőben, és most mégis miért akar velem lenni... Csakhogy túlságosan félek.

– Mi lesz, ha nemet mondok, és elsétálok?

– Visszaülök a padra, és várom, hogy elálljon az eső – sétál ki az esernyő alól. A zivatar eláztatja Taehyung gyönyörű arcát. Ha ilyen felelőtlen, biztosan meg fog fázni.

– Menjünk – adom meg magam.

Taehyung közönyös kifejezéssel sétál be a kollégiumba. Nem jön a közelembe, nem is vár rám, de apró pillantásokkal figyel arra hogy kövessem. Némán állunk a liftben, és attól tartok, hogy a légzésem túl hangos ebben az idegtépő csendben.

   Végighaladva a sötét folyosón, kinyitja előttem az ajtót, én pedig egy elfolytott sóhajjal belépek a saját vesztembe.

   A lakás ugyanolyan mint korábban, kissé rendetlen és férfi illatot áraszt. A falnak döntöm az esernyőmet, a boltban vásárolt dolgokat pedig az asztalra teszem, és körbe tekintek.

– Nem maradok sokáig – jelentem ki, a pulthoz lépve. – Készítek egy teát, hogy felmelegedj. Addig öltözz át – töltök egy kevés vizet a vízforralóba, majd a teafilterek között kezdek válogatni. Nem nézek a fiúra, csak végzem a dolgom. Nem akarok ismét csapdába esni, és Taehyung nagylelkű áldozatává válni. Amint elfogy a tea, lelépek. Nem követem el ugyanazt a hibát újra.

   A pultnak támaszkodom, amikor váratlanul megérzek egy hideg érintést a karomon, majd az egész testemen. Taehyung hátulról ölel át, nem törődve a vizes ruházatával. Úgy szorít magához, hogy szinte fáj. El akarom lökni, fel is emelem a kezemet, de végül csak rásimítok a fiú engem ölelő karjára. A fejét a nyakamnak dönti, rámengedve a testsúlyát. Aggasztóan könnyű.

   A szívem hatalmasat dobban, amint meghallom a szipogását. Lehetne ez megfázás vagy allergia, de érzem ahogy a teste apránként megremeg. Riadtan fordulok szembe vele, megemelve a fiú arcát. Az eső helyett most könny árasztja el az arcát. Látom rajta, hogy próbálja visszatartani, de a könnyei kíméletlenül törnek elő.

– Mi történt veled, Taehyung? –  kérdezem ijedten. Kezemmel a könnycseppeket itatom, félresimítva a szőke tincseit.

– Annyira hiányzol – hajtja a fejét a vállamra. – El sem tudod képzelni mennyire – mondja. Minden szó után elcsuklik a hangja.

– Semmi gond – simogatom a hátát, próbálva nyugtatni a fiút. Kevés tart vissza attól, hogy rajtam is eluralkodjanak az érzéseim, mégis nyugalmat kényszerítek magamra. Erősnek kell lennem, hogy menedéket nyújtsak a fiúnak. – Minden rendben lesz. Már itt vagyok veled.

– Nem bírom nélküled. Minden egyes nap szenvedés, ha így folytatom, abba belehalok – mondja zokogva. – Folyton látni akarlak, megérinteni, és elmondani, hogy mit érzek. Szükségem van rád. – Olyan erősen szorít, hogy az ujjai belemélyednek a bőrömbe. Annyira magányosnak, elveszettnek tűnik, hogy belesadjul a szívem.

– Ne beszélj hülyeségeket – súgom, az ujjaimmal fésülgetve a nedves tincseit. – Jobban leszel, csak pihenned kell. Én itt leszek, és vigyázok rád, ígérem.

   Hosszan állunk így, csendesen, meg sem moccanva. Csupán Taehyung szipogása töri meg az eső hangját. A hátát simogatom, majd az arcát cirógatom, és várom, hogy lenyugodjon. A szorítása percek elteltével sem gyengül. Csodálkozom, hogy még ebben az állapotban is ennyi ereje van.

   A ruhám teljesen átázik, de nem foglalkozok vele. Jelen pillanatban csupán Taehyung jóléte érdekel, semmi más. Mindig úgy gondoltam, hogy ő egy erős srác, aki bármekkora terhet elbír a hátán. Csodáltam, amiért olyan magabiztosan cipelte a problémáit, mindent elrejtve a világ elől. Pillanatok erejéig beengedett az álarca mögé, de olyankor is mélyen állította, hogy rendben van. Most viszont egy megtört ember áll előttem, akit maga az élet szakított darabokra. Egy elveszett fiú, aki a kiutat keresve, senkire sem támaszkodhat. Mennyi kínt élhetett át, hogy képes legyen ilyen keservesen sírni? És még én éreztem a padlón magam...

   Végül elnyújtott percek után, Taehyung erőt vesz magán, és felemeli a fejét. A szeme duzzadt, és még mindig csillog a könnytől, az ajkán apró sebeket fedezek fel, biztosan harapdálta, ezzel nyugtatva magát. Az arcomra emeli a hatalmas tenyerét. A máskor forró érintése most hideget áraszt, de még így is kellemes.

– Sora, kérhetek valamit? – kérdezi a szememet vizslatva. A dermesztő, fátyolos tekintetébe lassan visszatér az élet. Aprót bólintok. Most bármit megadnék neki, hogy jobban érezze magát. – Megcsókolhatlak? – hajol közelebb, a válaszomra várva.

A gondolataim eltűnnek, és mielőtt bármit is mondanék, saját magam cselekszem. Vággyal és szenvedéllyel csókolom, kiélvezve minden egyes másodpercet. A szívem az egekben verdes, és ha nem érezném ezt a hideg érintést, biztosan azt hinném, hogy csak álmodom. Nem tudok elválni tőle, félek elengedni, rettegek attól, hogy újra elveszítem. Azt szeretném, hogy Taehyung csak az enyém legyen, senki másé, hogy minden nap boldoggá tehessem, a nehéz pillanataiban segítsek rajta, vigyázzak rá. Kész lennék feláldozni érte mindent.

   Könnyedén hangolódunk egymásra. Az érintések, az ölelés, a csókok, minden olyan természetes, pont mint hetekkel ezelőtt. Sóvárgás itatja át a mozdulatainkat. A félelmem felszívódik, a helyét pedig ez az őrületes érzés veszi át, ami arra késztet, hogy többet adjak magamból Taehyungnak. Mindenemet felajánlanám, ha arra kérne.

– Át kellene öltöznöd – súttogom elválva tőle. – Bőrig átáztál.

– Te is – húzza végig a kezét a derekam mentén. A pólóm teljesen rám tapadt a víztől. – Sajnálom – szomorodik el a ruhám láttán. Még egy ilyen semmiség miatt is aggódik.

– Nem gond, megszárad – mosolygok rá. – És egyébként is nemsokára visszamegyek a Nogsaegbe.

– Ne menj – ragadja meg a kezemet, közelebb rántva magához.

– Tae – rebegem meglepve a nevét.

– Kérlek, ne menj még... Maradj. Ne hagyj magamra – kérlel, csaknem esedezve.

Nemet akarok mondani, megvédve magam a csalódástól, de a srác hatalmas, könyörgő kiskutya tekintetének nem tudok ellenállni.

– Csak egy fél órát – mondom végül.

Taehyung a nap folyamán először széles mosolyt fest az arcára, ezért kissé megkönnyebbülök. Bevezet a hálószobába, majd a szekrényben keresgélve, néhány ruhadarabot nyom a kezembe.

– Nincsen kisebb, sajnálom.

– Miért kérsz minden lényegtelen dologért bocsánatot?

– Mert ha minden egyes szavam bocsánatkérés lenne hozzád, akkor sem érdemelnélek meg.

Elakad a szavam a fiú mondatát hallva, és csak dermedten bámulom amint a vizes ruháit levetve, átöltözik. Tényleg nagyon lefogyott, a bordáin zongorázni lehetne, és a csípőcsontja is erősen kiáll. Mi történhetett vele? A betegsége lenne? Rá akarok kérdezni, de félek hogy érzékenyen érintené. Már így is olyan hosszú időbe telt, amíg sikerült lenyugodnia. Nem akarom, hogy egy kelletlen kérdés miatt ismét rosszul érezze magát.

– Mire vársz? – néz rám meglepődve, majd közelebb sétál. – A ruháid nem fogják levetni magukat – szabadít meg a kabátomtól. A pólómhoz ér, és felfelé kezdi húzni rajtam az anyagot, amikor elkapom a kezét.

– Ez nekem is megy – mondom elpirulva.

– Mióta lettél ilyen szégyenlős? – veszi le rólam a felsőmet, nem törődve az ellenkezésemmel.

– Nem... nem vagyok az – igyekszem magabiztosnak mutatkozni, de még a vak is észrevenné hogy mennyire feszengek.

Taehyung kigombolja a nadrágomat, majd kihámoz belőle, és végigtekint rajtam. Az arcom olyan vöröses, mint egy rák. Kínomban a padlót bámulom, és próbálok magyarázatot keresni a különös viselkedésemre.

– Legszívesebben mindent levetnék rólad – nyúl az állam alá, felemelve a fejemet. – De visszafogom magam – lehel egy apró puszit az ajkamra.

Megkönnyebbülve veszem magamra Taehyung túlméretezett ruháit. A felső a combom közepéig ér, a rövid nadrág pedig alig áll meg a csípőmön. Nevetségesnek tűnhetek ebben a felszerelésben, mégis jól érzem magam a fiú ruháiban, körülvéve a rá jellemző, kellemes illattal.

   Az ágyra ülök, felhúzva a lábaimat, míg Taehyung teljesen elterül mellettem. A haját babrálja, hogy kisimítsa a még kissé nedves tincseit. Korábban szívből utáltam ezt a szőke hajat, most mégis annyira hiányzott.

– Megfagytam – húzza magára a takarót.

– Nem kellett volna az esőben ücsörögni.

– Csak érezni akartam valamit.

– A hideget? – forgatom a szemem.

– Akármit, ami kizökkenthet a monoton napokból. Lassan úgy érzem, beleőrülök.

– Mibe? – kérdezek rá félénken.

– A kínba – dobja rám a takarót, majd egyetlen másodperc alatt húz közelebb magához. – Abba, hogy nem láthatlak, hogy nem lehetek veled.

– Te panaszkodsz? Hiszen... – Nem tudom befejezni a mondatot.

– Sajnálom.

– Nekem nem elég a sajnálatod – emelem meg a hangom.

– Tudom hogy egy seggfej vagyok. Csak megbántalak.

– Akkor miért kellett felhurcolnod magadhoz?

– Mert kezdem elveszíteni a józan eszemet, nem tudom hány óra van vagy milyen nap, csak telik az idő és nincs hová menekülnöm, csak a gondolataim vannak, amik egyre sötétebbek... már kezdek megrémülni magamtól. Szedem a bogyóimat, de egyik sem ér semmit, elveszítem az érzéseimet, olyan vagyok mint egy berozsdásodott robot. Te vagy az egyetlen, aki mellett még embernek érzem magam. Ha velem vagy, tudom, hogy nem lesz bajom – bújik hozzám, fejét a mellkasomba fúrva. A teste fokozatosan melegedik fel. A kezemet a fejére helyezve, kiskutyaként kezdem símogatni a fiút. Az apró hajszálak a szemébe hullanak, és amint fésülgetem a haját, rájövök, hogy ismét könnyezik.

– Miért te sírsz, amikor nekem kellene? – jelennek meg a könnycsepek a saját szememben is. Egy maró érzés feszítget belülről. Bűntudat lenne, vagy sajnálat? Talán egyik sem. Vagy mindkettő.

– Mert folyton bántalak. Azt szeretném, hogy boldog legyél, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Meglátlak és már el is veszítem a fejem... És tessék, már itt vagyunk, újra kínozlak és ez nekem is fáj – csúszik feljebb, hogy egy szintbe kerüljünk. – Nem akarom, hogy miattam szenvedj, de túl önző vagyok ahhoz, hogy elengedjelek.

– Ha melletted vagyok, nem szenvedek.

– Bárcsak velem lehetnél. Sosem engednélek el, én lennék a legboldogabb srác a világon. Ha veszekednénk virágot vennék neked, és elérném hogy megbocsáss, ha nehézségbe ütköznél, segítenék rajtad, főznék, sőt még mosogatnék is utána.

Megmosolygom Taehyung aranyos elképzelését, és egy csókot hintek az ajkára. Ha ez valóság lenne, soha többé nem kellene aggódnom, mert tudnám, hogy szerető karok várnak haza. És természetesen a főzési tudására is kíváncsi vagyok szintúgy mint arra, hogy hogyan mosogat.

– Elárulod, hogy mi gátol meg?

– Nem lehet...

– Miért?

– Mert nem akarlak ennél is erősebben bántani – válaszol csüggedten.

Érzem hogy igazat mond, az arckifejezése és a könnyei árulkodnak. Senki sem olyan jó színész, hogy eljátszodja ezt az őrült szenvedést.

  A fél órából egy, majd két óra lesz. A szavaink tettekké alakulnak, és csendesen fonódunk össze. A keze a pólóm alá csúszik, az ajka a nyakamat kényezteti, és minden ellenállás nélkül engedem, hogy újra az övé legyek. A ruhák sorban a földön végzik, mígnem a csupasz testünk simul egymásnak. A levegő felforrósodik ahogy a megbánás és keserűség tengerében elmerülve, nem marad más, csak ő és én.

   Gyengéd, óvatos és lassú, mégis minden mozdulata a téboly szélére hajszol. Telhetetlenül vágyom a sóhajára, a halk felmordulására, az apró harapásokra, és erre a kettőnket átölelő tökélyre. Ha vele vagyok, rámtelepszik a nyugalom, és még a heteket átszelő levertség után is ugyanazt érzem iránta. Sokkal több ez, mint puszta vonzalom, kötődök hozzá, nélküle nem érzem teljesnek magam.

   A gyönyör pillanatát követően, Taehyung kimerülten fekszik le mellém. Mélyeket lélegezve fordul az oldalára. Nehezére esik nyitva tartania a szemét, amit aranyosnak tartok.

– Aludj csak – nyomok puszit a homlokára.

Mellette maradok egészen addig, amíg rátalál az álom. Óvatosan az arcát simogatom, majd végül csak figyelem a nyugodt vonásait. Rég nem pihenhetett.

   Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, vagy hogy milyen betegsége van, de azt látom, hogy a pár hét alatt, amíg nem találkoztunk, mennyit változott. A már korábban is szomorú tekintete most még elveszettebbé vált, a hangja elgyengült, és olyan sokat fogyott hogy a ruhái lógnak rajta. Már arra sincsen ereje, hogy magán tartsa a gondosan felépített álarcát.

   Nehézkesen szállok ki az ágyból. Nem könnyű magára hagynom, de már nem vagyok annyira naiv, mint korábban. Nem vágyom arra, hogy ismét egyedül ébredjek Taehyung ágyában. Magamra kapom a ruháimat, majd egy utolsó pillantást vetek a fiúra, és megbizonyosodva arról, hogy alszik, elhagyom a szobáját.

Az előtérbe lépve SeokJin alakja fogad. Megrettenek, és már készülök is a dorgáló szavaira, a fiú azonban ezúttal nem tűnik dühösnek.

   Félve hajlok meg előtte, majd a kijárathoz sietek.

– Várj egy percet – szól utánam. – Beszélni szeretnék veled.

– Tudom, hogy nem kellett volna – válaszolok halkan, nehogy Taehyung felébredjen. – Nem kell neked is kiosztanod.

– Nem erről van szó – sétál közelebb. – Csupán jó lenne, ha megtudnál pár dolgot.

– Hallgatlak.

– Nem itt – rázza meg a fejét. – Inkább egy kávé mellett, mert hosszú lesz. Meghívlak.