33. rész - Párbaj

   Szöul utcáin egészen hajnalig zajlik az élet, az árusok és szórakozó fiatalok hangja tölti be a helyet. A bár, ahol a kis csapatunk van, azonban egy eldugott részen helyezkedik, így a járda szélén ücsörögve, senki sem zavar minket, csupán a fölöttünk levő lámpa erős zúgása töri meg a csendet.

   Jungkook arcát nézem, a kíváncsi tekintetét, a ráncolt szemöldökét. A szívem egyre hevesebben dobog, ahogy a válaszon töröm a fejem. Nem tudom mit kellene mondanom, hogy mi lenne a helyes válasz, vagy hogy egyáltalán létezik ebben a helyzetben helyes válasz. Látom a fiú arcára kiülő aggodalmat, a félelmet, ahogy a szemét néha a földre, néha a saját kezére szegezi. Mondanom kell valamit, nem húzhatom sokáig az időt.

   Nagyot nyelek, és megszorítom Jungkook kezét. Nem tudom hogy a hideg, vagy az érzéseim játszadoznak velem, de egyre jobban kezdek remegni.

– Jobb ha nem tudom – töri meg végül a csendet a fiú. – Néha jobb a tudatlanság – mondja, de úgy érzem, hogy magát próbálja győzködni.

– Köszönöm – könnyebbülök meg.

Jungkook rám mosolyog, az ajka szélesre húzódik, a szemei pedig egészen összeszűkülnek, mégsem tudja leplezni a csalódottságot. Ő is maszkként használja ezt a mosolyt, mögé tuszkolva a valódi érzéseit.

   Az idő múlásával a saját arcomat fedő álarc, egyre vastagabbá, nehezebbé válik. Vigyorgok mindenkinek, abban reménykedve, hogy az engem körülölelő páncél elkezd olvadozni, de a fájdalom nem változik, ott ül a sarokban, és amikor lehetőség adódik rá, ismét bekebelez. Hyemi ápolgatja a lelkemet, elemezget, próbál hatni rám, de az átmeneti felszabadultság után minden egyes alkalommal visszakerülök a fullasztó börtönömbe. Végül arra jutunk, hogy a tengernyi kérdés miatt nem tudom lezárni magamban a dolgokat. Taehyung az egyik napról a másikra lépett ki az életemből, millió kérdést hagyva maga után. Nem tudom, hogy miért tűnt el egyetlen szó nélkül, és nem is akarom megérteni. Mindvégig azt hittem, hogy a kettőnk kapcsolatában van valami különleges, és képtelen vagyok elfogadni azt, hogy csak én tápláltam ilyen mély érzelmeket iránta. A miértek és hogyanok börtönébe zárkózva pedig folyton azon kapom magam, hogy a bőrdzsekit ölelgetem, mint valami hátrahagyott ajándékot, hogy az illat által felidézzem a fiút. Hetek telnek így el. Annyira szánalmas vagyok.

***

   A szokásos kávémat kortyolgatva sétálok a kollégium udvarán. Jól esik a meleg ital ebben a dermesztő időben. Hiába viselek már valamivel vastagabb kabátot, a reggeli fagy így is harcba száll velem. Nemsokára itt a tél... Hihetetlen gyorsasággal telik az idő.

   Elhaladva a művészetis épület előtt, szokatlan hangoskodásra leszek figyelmes. A tömeg pillanatok alatt gyűl egyetlen nagy pontba. Ismerős női hang tűnik ki az őrjöngésből, és abban a pillanatban, amikor rájövök, hogy Eunbi kiabál, azonnal rohanni kezdek.

   Nehezen vágok át a rengeteg bámészkodó diákon, akik szintén tudni szeretnék, hogy mégis mi folyik itt. A nagy zajban csupán elvétett mondatrészeket hallok meg, ám amint sikerül átpréselnem magam a főként művészetis diákokon, azonnal Eunbihez szaladok.

– Mi folyik itt? – nézek a kialakult kör közepére. SeokJin és YoonGi marcangolják egymást az epés megjegyzéseikkel, egyre jobban ingerelve a másikat.

– YoonGival beszélgettem, amikor megjelent Jin, és egymásnak estek. Próbáltam beavatkozni, de semmi... – mondja kétségbeesetten. A szeme könnyben ázik. – Én nem... nem bírom ezt – temeti az arcát a tenyerébe.

– Eunbi – helyezem a kezem a vállára. – Nyugi, minden rendben lesz.

– Semmi sem lesz redben. – A lány zokogásban tör ki, és félrelökve az előtte állókat kirohan az épületből. Utána akarok szaladni, de a hangulat egyre feszültebbé válik, ahogy a két srác szóbeli párbaja minden másodperccel éleződik.

– Csak szállj le róla – mondja morogva YoonGi az előtte állónak.

– Nem tudom kettőnk közül ki nyúlta le a másik nőjét – kontrázik SeokJin.

– Senkit sem kellett lenyúlnom, magától jött hozzám – vág vissza YoonGi önelégülten. – Nem volt elég neki a nagyképű pénzes pofád.

– Ja – nevet fel hangosan Jin. – Mert egy drogos senki megfelel neki. Egy senki vagy, egy lényegtelen porszem. Nem tudsz többet nyújtani neki nálam, sőt... semmit sem tudsz adni neki.

– Te utolsó seggfej!

– Na mi van? Fáj az igazság?

– A pofád fog fájni, amikor képen töröllek – iramodik meg YoonGi az idősebb felé. A keze a levegőben, majd a pillanat tört része alatt hangos csattanás varázsolja némává a helyiséget. YoonGi tekintete vérben ízzik, ahogy a tenyerét rázza az ütés után, s a másik pillanatban már SeokJin támad.

   Gondolkodás nélkül indulok meg, hogy valamilyen módon közbeavatkozzak. Nem érdekel, hogy veszélynek teszem ki magam, csak szét kell választanom ezt a két agyalágyultat. Néhány művészetis srác siet a segítségemre, félrehúzva YoonGit, míg én SeokJinnel foglalkozom.

– Engedjetek! – kiáltja a fiatalabb. – Szétverem az ocsmány képét!

– Gyere csak, mutasd mit tudsz – szól vissza SeokJin, próbálva kiszabadulni az én és a másik két diák szorításából.

– Nyugodj le az isten szerelmére – üvöltök a képébe.

– Neked ehhez semmi közöd – rivall rám, de ezzel csak azt éri el, hogy egy hatalmas pofont keverek le neki. Megszeppen, s az alatt a pár pillanat alatt, amíg döbbenten pillogtat, a többieknek sikerül kivonszolniuk YoonGit az udvarra. A benti tömeg lassan feloszlik, csak a halk sugdolózás marad meg.

   SeokJin idegesen fordít hátat, áttrappolva az előteren. Minden pillantás őt követi, ahogy próbál eltűnni az épület folyosóhálózatában. Azonnal a nyomába eredek, a fejemben ezernyi váddal és kérdéssel. Nem törődve a kíváncsi szemekkel kiáltok a fiú után, de úgy tesz, mintha meg sem hallana. Felgyorsítva a lépéseimet végül sikerül elkapnom a fehér köpenyét.

– Elárulnád, hogy mi a franc volt ez? – mondom, visszarántva az anyagot.

– Kopj le rólam – förmed rám, kiszakítva a kezemből a felsőjét.

Azt már nem! Beszélnem kell vele, meg kell tudnom, hogy mi történt közte és Eunbi között. Meg kell védenem a barátnőmet. És... valami mást is meg szeretnék kérdezni. A nyomában maradok, és követem a parkon át, egészen az orvosis épületig. Nyilvánvaló, hogy mögötte vagyok, mégsem szól rám.

   A földszinten egy fehér ajtó mögött tűnik el. Kissé hezitálva ugyan, de úgy döntök, hogy bemegyek utána a terembe.

– Mondtam hogy kopj le – szól rám abban a pillanatban, amint belépek a szűk helyiségbe.

– Jól tudtad, hogy követlek – csukom be magam mögött az ajtót.

A hely elsősegély szobaként szolgálhat. A fal mentén egy keskeny ágy húzódik, azzal szemben egy nagy szekrény, tele mindenféle gyógyszerrel. A fiú arcára pillantok, és csak most veszem észre, hogy az alsó ajka egy kis helyen felszakadt. Fertőtlenítőszert és vattakorongot vesz elő az egyik polcról, majd a tükörben kezdi tanulmányozni a kis sebét.

– Nem halsz bele – jegyzem meg, amit egy haragos tekintettel díjaz.

– Következő alkalommal nem ússza meg ennyivel az az idióta – mérgelődik magában, miközben tisztogatni próbálja a sebet.

– Hagyd – kapom ki a kezéből a vattát. – Majd én.

– Meg tudom csinálni. Ha nem rémlene, orvosira járok.

– Nem számít – lököm rá az egyik székre. – Egyébként is beszélnem kell veled – ragadom meg az állát, hogy a megfelelő pozícióba állítva, könnyedén tudjam kitisztítani a sebet.

– Remélem tudod, hogy nagyon idegesítő vagy – teszi karba a kezét.

– Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam – mondom ingerülten, a kelleténél erősebben a bőrére nyomva a vattakorongot. – Az viszont igen, hogy mi történik Eunbivel. Ne tedd tönkre szegény lányt.

– Nem én teszem tönkre, a kék hajú barom miatt szenved.

– Hiszen te nem hagyod nyugton szegényt.

– Ne nevettess – kapja el váratlanul a kezemet, félretolva az ajkától. – Ha YoonGi nem lép közbe, Binnie már rég velem lenne.

– Csak hogy nem YoonGi volt az, aki kezdeményezett. Eunbi rohant hozzá menedéket keresve, mert ő elfogadja minden hibájával együtt.

– Nem tudja mit csinál – ingatja a fejét. – Engem szeret, nem azt a drogost.

– YoonGi nem drogos – mondom fennhangon. Kevés tart vissza attól, hogy ismét megízlelje a tenyerem erejét. – Többet tud adni neki, mint amire te valaha is képes leszel.

– Semmit sem ad neki. Egy-két éjszaka... nevetséges. Én vagyok az, aki bármit megadhat Binnie-nek. Jobban ismerem bárki másnál, és tudom, hogy mire vágyik. Ha az a marha kiszáll a képből, Binnie is végre boldog lehet.

– Miért vagy olyan biztos, hogy boldog lenne melletted?

– Mert korábban is az volt – áll fel a székről, félrelökve engem. Az ajtóhoz indul, de mielőtt elérhetné a kilincset, az útját állom. Ilyen könnyen nem szabadulhat meg tőlem.

– Mondj egy okot – támasztom a kezemet a mellkasának, visszatartva a fiút. – Egyeten okot, amiért ennyire kell neked ez a lány.

– Mert szeretem.

– Hazudsz – jelentem ki haragosan.

– Honnan is tudhatnád te? Csak egy naiv kislány vagy.

– Lehet hogy naiv vagyok, sőt nevezhetsz bárminek, de tudom, hogy milyen szeretni valakit – markolom meg SeokJin pólóját. Az ujjaim teljesen kifehérednek a nyomás hatására. A düh minden pillanattal egyre csak növekszik bennem. – Mondd Jin, mit tettem, hogy nem láthatom többé őt?

– Semmit sem tettél.

– Akkor mivel tömöd a fejét? Mit mondtál neki, hogy már nem kíváncsi rám?

– Ő döntött így. Nem én irányítom Taehyungot.

– De... de... miért? Mit rontottam el? – engedem el az anyagot, majd lehajtva a fejemet, SeokJin mellkasának dőlök. A fiú a vállamra teszi a kezét.

– Ne okold magad.

– Akkor mégis ki a francot okoljak? Csak úgy eltűnt! Kilépett az életemből, mintha ez az egész meg sem történt volna. Annyira hülyén érzem magam – törnek elő a könnyeim. Szaporán törölgetem a szemem, mély lélegzetekkel nyugtatva magam, a könnycseppek mégsem apadnak.

– Tudtam hogy ez lesz. Figyelmeztettem őt is, és téged is.

– Annyit mondtál, hogy nem vagyok hozzá való.

– Mert ez a valóság, és erre Taehyung is rájött. Ne nehezítsd meg. Ne keresd őt, csak felejtsd el.

– Megnyugodhatsz – emelem fel a fejem, dühösen a srác szemébe nézve. Meglepettség ül ki az arcára. – Nem fogom keresni – húzom ki magam, távolabb állva Jintől.

– Helyes – bólint elégedetten.

– Csak... – törik meg az eddig erős, haragos arckifejezésem és immár aggódva nézek a fiúra. – Áruld el, hogy van?

SeokJin pár másodpercig némán vizslat, mielőtt válaszolna.

– Nem túl jól – mondja szűkszavúan.

– Történt vele valami?

– Nem alszik, és enni sem akar.

– Mi? – döbbenek meg. Nehezen sikerül felfognom az előbbi mondatot.

– És most még egy ideig nem is lesz jól, ezért kérlek, tényleg ne akarj találkozni vele.

– Mi köze van ennek hozzám?

– Semmi.

– Akkor miért nem láthatom? – Egyre feszültebbé válok, ahogy SeokJin homályos válaszait hallgatom.

– Csak. Elégedj meg ennyivel.

– Hogyan lehetnék elégedett? – csattanok fel. – Milyen lenne, ha neked is azt mondanám, hogy ne találkozz többet Eunbivel?

– Az teljesen más.

– Miben más? – Már gondolkodás nélkül, üvöltve beszélek SeokJinhez. Próbálom visszafogni magam, de a tudatlanság feldühít. Kapkodva veszem a levegőt.

– Abban, hogy Eunbi nem beteg.

Elakad a szavam ahogy próbálom feldolgozni a hallottakat. A torkomban dobog a szívem, a tenyerem izzad, és mintha a fejem is elkezdett volna fájni. Kérdeznék, de mégis melyiket tegyem fel a többezerből?

– De...

– Nem mondok ennél többet, már így is túl sokat tudsz.

– Semmit sem tudok! Mi történt? Milyen betegsége van? – fakadok ki, ahogy kétségbeesetten valamiféle válaszra, magyarázatra várok. Nem értem a helyzetet, és mintha nem is egy olyan emberről beszélnénk, akit ismerek. Hiszen Taehyung nem tűnt betegnek...

– Elég lesz – állít félre az ajtó elől Jin, és sietve elhagyja a helyiséget.

– Kérlek – iramodok utána. – Mondd el!

– Csak beteg, nincs jól, és ha nem  akarod, hogy az állapota tovább romoljon, messziről elkerülöd – fordít hátat véglegesen, és már hiába szólok utána, nem figyel rám. Ismét magamra maradok, a megsokszorozódott kérdéseim csúcsán ülve. Csakhogy ezúttal sokkal jobban aggódom Taehyung miatt, mint saját magam miatt. Ez a rejtélyes betegség megrémít, és hiába a fiú fenyegetése, egyre jobban érzem azt, hogy találkoznom kell Taehyunggal.