32. rész - Több mint barát

   Mintha megállt volna az idő, semmi sem történik. Körülöttem mindenki a régi, teszik a dolgukat, élik az életüket, de én mintha megfagytam volna, nem tudom mihez kezdjek. Bejárok az órákra, próbálom a tanulással elvonni a figyelmemet, még néhány évfolyamtársammal is összebarátkozom, de amint egy pillanatra magamra maradok, elkezdem érezni a bennem tátongó űrt. Ez maradt utána, egy sötét szakadék, és a bőrdzseki.

   Este van, tíz is elmúlt, az ég koromsötét, de hiába fürkészem minden erőmmel az eget, egyetlen halvány csillagot sem látok. Ha lehetne kinyitnám az ablakot, hogy kihajolva azon, többet láthassak, de az éjszakai levegő jéggé fagyasztana engem és Hyemit is. Csak halkan, csüggedten sóhajtozok, valami csodára várva, hogy hátha megjelenik egy apró, fénylő folt.

– Jól vagy? – kérdezi a szobatársnőm.

– Aha – mondom halkan.

– Már legalább harminc perce bámulsz kifelé.

– Csak várok valamire... de azt hiszem, hogy nem fog megtörténni.

– Akarsz beszélni róla? – érinti meg a kezemet, hogy egy pillanatra rá figyeljek.

– Nem... nem Taehyungról van szó – húzok egy nehézkes mosolyt az arcomra. – Csak várom, hogy valami megtörje a sötétséget. Olyan lehangoló az ég, annyira üres.

– Ilyen a nagyváros – ránt vállat. – A sokféle lámpa, neonfény meg légszennyezés elnyomja a csillagokat.

– Szívás – mászok le a párkányról.

A posztereket kezdem nézegetni, amiket nemrég ragasztgattam a falamra annak fényében, hogy valamelyest feldobják a szoba rám eső felét. Az internet tele van jobbnál jobb ötletekkel, a rosszkedv elűzésére, és a legkézenfekvőbb tipp a színes, optimista plakátok használata volt. Most azonban legszívesebben az összeset letépném a falról. "A mosoly egy görbe vonal, ami egyenesbe hozhat mindent." Ennél butább dolgot még életemben nem hallottam, nem is értem, hogy miért landolt ez az idézet a falamon. A mosoly fenntartása kimerít, hiszen nem igazi, csak egy színlelt érzés.

   Kopogás érkezik az ajtó felől. Nem várok vendéget, Eunbi pedig nem lehet, hiszen ő sosem kopog, ezért Hyemire pillantok.

– Bújj be – kiáltja a lány.

Az ajtó nyílik, majd Jungkook tűnik fel.

– Bocs, hogy ilyen későn zavarok – szabadkozik, ahogy szokatlanul apró, félénk léptekkel vonul beljebb.

– Nem gond, úgyis gyors leszel – mondja Hyemi.

– Én addig elmegyek sétálni – indulok a kijárat irányába.

– Nem kell, Sora – szól utánam a lány. – Semmi olyasmit nem csinálunk. Csak meg kell beszélnünk valamit.

– Ááá ne aggódj – öltöm magamra a mesterkélt mosolyomat. – Jobb ha magatokra hagylak. Amúgy is rámfér egy kis séta – kapom a markomba a kabátomat, majd sietősen kilépek az ajtón.

   Menet közben a folyosón húzom magamra a felsőmet, és beszállok a liftbe. A lift homályos tükrében igyekszem megigazítani a hajamat, de feladom. Kiszállva a földszinten, tétován kezdek el sétálni. A nagy sietségben még a telefonomat is a szobámban felejtettem.

   Az az igazság, hogy nem Hyemi és Jungkook miatt rohantam ki a szobából, hanem saját magam miatt. Nem akarom látni őket együtt, egyetlen szerelmes párra sem vagyok kíváncsi. Gonosznak tűnhetek, sőt talán az is vagyok, de azt kívánom, hogy bárcsak mindenki más is az én cipőmben járna, hogy ne érezzem magam ennyire egyedül.

   Kilépve az üvegajtón, hűvös szellő próbál visszaterelni az épületbe, de nem ijedek meg a hidegtől. Lomha léptekkel kezdek el sétálni a kollégium mentén, jobb híján egy dalt dúdolgatva magamban. Régen sokszor énekeltem Mirának, még amikor kisbaba volt. A hangom megnyugtatta, talán azért, mert hasonlított a nővérem lágy hangjára. Akkoriban még én is gyerek voltam, de az élet úgy hozta, hogy idő előtt fel kellett nőnöm.

– Sora? – hallom meg váratlanul a nevemet.

Megszeppenve forgolódom, mire sikerül rálelnem a hang forrására.

– YoonGi? – nézek rá kérdőn. – Mit keresel itt?

– Buta kérdés, nulla pont. Leülsz? – csúszik arrébb a padon.

– Ha nem zavarok – foglalok helyet mellette. Vajon Eunbihez tart, vagy már járt nála?

– Binnie? – érdeklődik.

– A szobájában. Azt hittem, hogy nála...

– Dehogy – szól közbe. – Nem erőltetek semmit. Ha neki az a Jin gyerek kell, hát legyen.

– Azt hittem, hogy még nem döntött – fordulok a fiú felé.

Az arckifejezése nyugodt, semmitmondó. Ilyen egyszerűen beletörődött volna a dologba?

– Folyton azt hajtogatja, hogy időre van szüksége, meg hogy nem tud dönteni – ránt vállat, szinte unottan. – Ha ilyen nehezére esik választani közöttem meg a gyerek között, akkor jobb, ha a pénzes felét választja.

– Az a gyerek idősebb nálad – jegyzem meg.

– Ja... de akkor is csak egy elkényeztetett kölyök, aki úszkál a pénzben, és a seggét is bankjegyekkel törli ki. – YoonGi hangja kissé megváltozik, elmélyül és mintha dühösebb lenne. – Mellette Binnie bármit megkaphat, én meg még ezt a doboz cigit is kölcsön pénzből vettem.

– A pénz nem minden – próbálok kieszelni valami bölcs mondatot, de hírtelen semmi más nem jut az eszembe.

– Persze hogy nem – neveti el magát halkan. – De kurvajó, ha van.

– Gondolom tudod, hogy nekem is az egyik pénzeszsákkal van problémám.

– Ja – vesz elő egy szál cigit, majd a szájába véve, meggyújtja. – Az még egy nagyobb seggfej.

Az... meglepően tetszik, YoonGi megszólítása. Nesze neked Taehyung, az lettél.

– Sajnos.

– Tudod Sora, szerintem az a barom nem érdemel meg téged. Okos vagy, humoros, a tested is jó, mondjuk itt-ott vékony vagy, de mindent összevetve, már ütöd a főnyeremény szintjét. Nem ismerem a srácot, és nem is akarom tudni, hogy milyen valójában, de azt merem állítani, hogy nála többet érdemelsz – mondja a fiú, teljesen természetes módon. Meglepődöm, és nem tudom hová tenni a hallottakat. Jóban vagyok YoonGival, de nem szoktam meg tőle az ilyennemű kedvességet.

– Hű – bököm ki végül. – Nem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan mondtad, vagy csak vígasztani akarsz.

– Nem szívtam már egy hete, úgyhogy nem beszélek hülyeségeket – mosolyog rám kedvesen. – A Taehyung félék lerombolják a lányok önbecsülését, és pénzes felsőbbrendűként mindenkit maguk alá hajtanak. Nem tud semmi különlegeset egyikőjük sem. Csak ücsörögnek apuci pénzén, és eljátsszák, hogy ők a nagymenők.

– Lehet, hogy így van – hajtom le a fejemet. A hajam az arcomba hullik.

– Tök idióta vagy, hogy egy ilyen ember kell neked – szív mélyen a cigarettába, majd letüdőzve, kifújja a füstöt. – De meg tudlak érteni, én sem a legtökéletesebb nőbe zúgtam bele.

– Mindenkinek vannak hibái.

– Ja... képzeld mi milyen selejtesek lehetünk, ha ilyen szörnyű alakok után vágyakozunk – hajítja a távolba a még parázsló csikket.

Milyen igaza van... Kereshetem másban a hibát, mutogathatok ujjal bárkire, de ha jól belegondolok, én vagyok az, aki egy ilyen lehetetlen alakba szeretett bele. Taehyung megmondta, hogy nem lehet benne megbízni, mert csak csalódást okoz, én mégis ostoba módon azt hittem, hogy más lesz, hogy értem megváltozik. De ez nem az a tündérmese, ez a valóság, és az élet kegyetlen.

– Mi a szitu, srácok? – tűnik fel Jungkook, felénk sétálva. Befurakodik közénk a padra, és mindkettőnket átkarol.

– Osztjuk az esti bölcsességet – válaszol YoonGi.

– Abból most nekem sem ártana.

– Gáz van?

– Csak a szokásos.

Jungkook utolsó mondatára felkapom a fejemet. Mit takarhat a szokásos? Valami nincsen rendben a kapcsolatában? Rá szeretnék kérdezni, de nem merem. Mi van, ha kellemetlenül érintené? Valószínűleg úgysem mondaná el. Mióta fény derült a Taehyungos ügyről, Jungkook mintha megváltozott volna, nem tart nagy igényt a barátságomra. Nem igazán értem, hogy miért, de úgy tűnik, hogy megsértődött. Nem kedveli Taehyungot és ezt nem is fél hangoztatni. Szerintem titokban még annak is örül, hogy ilyen gyönyörűen pofára estem.

– Bemegyek – állok fel a padról.

– Nem mész te sehová – ragadja meg a kezemet Jungkook.

– De kezdek fázni – próbálok kifogást találni.

– Felmelegítelek – kacsint rám.

– Kook...

– Nyugi, csak viccelek – forgatja a szemét.

– Fejezzétek be az enyelgést, és húzzunk innen, mert befagy a seggem, és nem hinném, hogy engem is fel akarsz melegíteni – pattan fel YoonGi, majd a kezét tartva, felhúzza a barátját a padról. – Majd a bárban egymásnak eshettek.

– Sora? – pillant rám Jungkook.

– Én tényleg nem szeretnék menni. Hétköznap van, holnap korán kell kelnem, és fázom is – kezdem el súrolni a karomat.

– Jó kifogások. De örülnék, ha őszinte lennél, és a szemembe mondanád, hogy már nem vagy kíváncsi a képemre – ráncolja a homlokát.

– Ez nem így van!

– Akkor miért lépsz le minden egyes alkalommal, amikor meglátogatom a 410-es szobát?

– Mert... mert... – Akadoznak a szavaim, és hiába keresek kifogást, nem tudok válaszolni. – Sajnálom.

– Nem akarom ezt hallani tőled.

– Akkor mit mondjak?

– Mondjuk azt, hogy örömmel eljössz velünk szórakozni ma este – pillant a telefonjára – tíz óra ötvenkét perckor.

– Van más választásom?

– Nincs.

– Utállak – mondom megadóan, majd belebokszolok a vállába.

– Király – vigyorodik el. – Gyere, öleld meg apucit – tárja ki a kezét.

– Apucit? – kérdezek vissza megbotránkozva. Remélem, hogy rosszul hallottam, amit az előbb mondott.

– Ja, hívhatnál így is – húzza félmosolyra a száját. Tisztában van vele, hogy mennyire jól áll neki ez a mosoly.

– Undorító vagy – fordulok el karbatett kézzel, és YoonGihoz sétálok. Ő legalább nem fáraszt a perverzióival, és amikor nincs semmilyen szer hatása alatt egészen jófej srác.

   Elindulunk a bár felé, amiről jóformán semmit sem tudok azon kívül, hogy YoonGi kedvenc helye. Útközben megemlítem, hogy nincsen nálam pénz, hátha így már hazaengednek, de Jungkook készségesen felajánlja, hogy fizet helyettem. Adakozó kedvében lehet, mert ha jól tudom, ő is le van égve. Nem hiába, az egyetemista élet a spórolásból áll, meg az őrült ötletekből, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb pénzből bulizni.

   A célpontunkhoz megérkezve nevetnem kell, amint meglátom A Bár feliratot az ajtó fölött. Mondhatom, kreatív ez a megnevezés. A helyiség belseje azonban meglepően nagy és hangulatos. Kopott asztalok, hatalmas poszterek, és középen egy jókora akvárium, varázsolja különlegessé A Bárt. Percekig állok az üveg előtt, a parányi, színes halakat vizslatva.

– Olyan vagy, mint egy gyerek – érinti meg a vállamat Jungkook. – Gyere, üljünk le.

Egy távolabbi asztalhoz sétálunk, ahol egy csapat ismeretlen srác ül. Mindegyik fiú megjelenésében van valami különleges, a ruházatuk, a hajuk, vagy egyszerűen az arcuk.

– Srácok, ez itt Sora – mutat be a fiúknak YoonGi. A legtöbben kedvesen intenek nekem. – Ők pedig a művészetis évfolyamtársaim. Kicsit hülyék, de rendesek.

– Ne beszélj más nevében – szólal meg az egyik raszta hajú srác nevetve.

Helyet foglalunk, a fiúk pedig mindenféle nevetséges témáról kezdenek el beszélgetni. YoonGi teljesen feloldódik, még a lenyegtelen dolgokról is úgy fecseg, mint maga Eunbi. De leginkább Jungkookon lepődök meg. Itt az összes srác művészetis, Jungkook mégis úgy viselkedik, mintha ezer éve ismerné őket.

– Na és mostanában rajzoltál valamit? – kérdezi az egyik fiú Jungkooktól.

– Csak karaktereket, de egyik sem az igazi.

– Szoktál rajzolni? – pillogtatok meglepetten.

– Néha – válaszol.

– Ne szerénykedj tökfej – szól rá a vele szemben ülő srác. – Jungkook  még álmában is rajzolna – magyarázza ezúttal már nekem. – Elképesztő, hogy milyen kézügyessége van.

– Művészetire is jöhetett volna – mondja YoonGi, megveregetve Jungkook vállát. – De ez a barom inkább az infót választotta.

– Videójáték karaktereket szeretek rajzolni – szólal meg végül Jungkook. – De nem vagyok olyan jó, mint ahogy a többiek mondják – mosolyodik el szégyenlősen.

Elcsodálkozom a fiú rejtett tehetségén. Ha valaki Jungkookra tekint először biztosan az izomzatára és a helyes arcára lesz figyelmes, talán azt gondolhatja, hogy focizik vagy kosarazik, és menő a lányok körében, de kétlem hogy bárkinek eszébe jutna, hogy tehetséges a rajz terén.

   Az idő meglepően kellemesen telik a dilis művészetisek társaságában. Próbálnak rávenni arra, hogy megigyak velük egy sört, de minden ajánlatot igyekszem hárítani. Még az előttem levő palack vizet sem akartam elfogadni Jungkooktól. Tudom, hogy nem sok, de nem szeretnék tartozni neki.

– Kijössz velem cigizni? – szólít meg Jungkook.

– Persze – válaszolok illedelmesen.

– YoonGi, ezt lenyúlom tőled – tesz zsebre egy gyújtót, amit az előbb említett fiú különösebben nem díjaz.

Kikerülgetve a padokat és embereket, előbb a bárpulthoz lépünk. Itt egy pillanatra elszakadok Jungkooktól, hogy ismét megcsodáljam a kis halakat. Elképesztő, hogy milyen sokféle úszkál egymás mellett, a szivárvány összes színét felsorakoztatva. Biztos egy vagyon lehet karbantartani egy ekkora akváriumot.

– Mi olyan érdekes bennük? – érkezik mellém Jungkook.

– Nem is tudom... különlegesek.

– Te is az vagy.

– Jungkook! – szólok rá. Mik ezek a mai beszólások?

– Mi van? – kezd el nevetni. – Inkább gyere ki – ad a kezembe egy poharat.

Megindulok a fiú után, egészen a kijáratig.

– Mi van benne? – kérdezem a poharat vizsgálva.

– Narancslé.

Felcsillan a szemem, és azonnal belekóstolok.

– Narancslé és vodka – állapítom meg kissé csalódva. – Nem akarok alkoholt inni, mondtam, hogy holnap korán kelek.

– Ettől nem halsz meg – ül le a járda szegélyére. Helyet foglalok mellette, és csendesen kezdem iszogatni a narancsos vodkát. Való igaz, hogy finom, de a tudat, hogy a hét közepén iszom, és holnap óráim lesznek, halványan bűntudatot ébresztenek bennem. Ha belegondolok, hogy Hyemi a koliban ül és valószínűleg készül a holnapi napra, én meg idekint iszogatok, ráadásul a szobatársnőm pasijával... nem helyes ez.

– Fázol? – kérdezi a fiú.

– Kicsit.

Jungkook közelebb húzódik hozzám és átkarolja a hátamat. Ebben a pozícióban még kényelmetlenebbül érzem magam, de nem szólok egy szót sem. Hiába mondanám, hogy ezt Hyemi miatt nem lehet, úgysem értené meg.

– Valami baj van?

– Nincsen – mondom halkan. A cipőm orrát vizslatom.

– Cigit? – tartja felém a dobozt.

Megrázom a fejem majd felhúzom a térdemet, és nekidöntöm a homlokomat. Bárcsak minden olyan lenne Jungkookkal mint évkezdéskor. Nem tudnám, hogy ki a barátnője, ő sem tudná, hogy én kibe zúgtam bele. Csak szimplán jóban lennénk, és nem ítélkeznénk egymás felett.

– Elárulnád, hogy mi a problémád velem? – töri meg a fiú a csendet.

– Semmi.

– Látom rajtad, hogy valami nincsen rendben, de ha nem beszélsz velem, nem tudok segíteni.

– Furán érzem magam melletted – mondom, az arcomat kissé a fiú irányába fordítva. Nem nézek a szemébe, inkább az állát bámulom. – Biztosan azt hiszed rólam, hogy egy ostoba liba vagyok, mert Taehyunggal voltam.

– Ez nevetséges! – csattan fel. – Semmi ilyesmit nem gondolok. Az tény hogy gyűlölöm a srácot, de te ugyanúgy a barátom vagy, mint korábban. Meglepődtem, amikor láttalak kiszállni az autójából, sőt féltékeny is voltam, hogy az a rohadék képes megszerezni egy ilyen csodás lányt, de ez semmin sem változtat – ér hozzá gyengéden az arcomhoz, majd az ujjával félresöpri a szemembe lógó tincseket. – Te még mindig Sora vagy, a kedves, sokszor morcos lány, aki a hajléktalan stílust követi, és én ezzel együtt kedvellek – ölel meg szorosabban. Hozzábújok, és a felsője alatt átvezetve a kezemet, magamhoz ölelem a fiút. A szemem akaratlanul is könnyel telik meg, ezért próbálom takarni az arcomat. Biztosan ő is tudja, hiszen szipogok, de egy szót sem szól, csak szorosan tart, és némán szívja a cigarettát.

   Kedvelem ezt a fiút, a nőcsábász, sokszor nagyképű személyisége ellenére is. Talán túlságosan is kedvelem. Nem kellene ennyire közel engednem magamhoz.

– Emlékszel a csókra az összerázón? – kérdezi majdhogynem suttogva.

– Igen.

– Hazudtam akkor.

– Hogy érted?

– Nem volt béna – válaszol elhaló hangon. A két keze közé veszi az arcomat, és a szemembe néz. – Egyáltalán nem volt béna.

Nem tudom mit tegyek, hogy mit válaszoljak, hová nézzek. Látom magam előtt ezt az elveszett srácot, ahogy ő is szavak után kutat, olyan mondatokat keresve, amik talán nem is léteznek. Összeszorul a szívem. Nem akarom, hogy szerelmet valljon nekem, nem veszíthetem el.

– Csak össze vagy zavarodva.

– Bárcsak úgy lenne – hajtja le a fejét csüggedten. – Bárcsak korábban megismertelek volna. Bárcsak nem szerettél volna bele abba a kreténbe...

– Kook – sóhajtom a nevét az éjszakába.

– Sajnálom.

– Ne kérj bocsánatot – emelem az arcát az enyémmel egy szintbe. – Az érzéseid miatt sosem kell mentegetőznöd. Semmiben sem vagy hibás.

– Hülyének érzem magam, amiért elmondtam ezt. Nem kellett volna. Nem akarom, hogy a barátságunk megromoljon.

– Nem fog, ígérem – ragadom meg a kezét. Mindkét tenyeremmel rászorítok Jungkook puha bőrére, és egy halvány, kissé félénk mosolyt húzok az arcomra. Tényleg nem akarom elveszíteni ezt a fiút.

– Mégis... egy dolgot árulj el nekem – változik meg a tekintete. A szeme elsötétül, az arcvonalai megfeszülnek, és egy aprót nyel. – Ha mindez másképp alakult volna... igent mondanál, ha arra kérnélek, hogy legyél velem?