31. rész - Kávé és a szív sebei

   Amikor belekezdtem ebbe a közel sem hétköznapi kapcsolatba Taehyunggal, senkinek sem akartam elárulni. Jól tudtam, hogy nem helyes az, amit teszek, hiszen felelőtlenül vágtam át a társadalom által elfogadott normákon. Taehyunggal lenni a mennyországot jelentette számomra, de minden egyes édes pillanatért gyötrő bűntudat volt a fizetség. Mintha a világ hírtelen a bizonytalanság útvesztőjévé változott volna, ahonnan hiába próbáltam kijutni, rá kellett jönnöm, hogy ugyanazon a helyen rohangálok oda és vissza.

   Talán a szégyenérzet lehet az oka annak, hogy a titkomat még a közeli barátaimmal sem osztottam meg. Rémes belegondolni abba, hogy elveszíthetem a számomra fontos embereket, így hát hallgattam, egészen mostanáig.

   Mintha a törvényszéken ülnék, a bírságomra várva, csakhogy egyetlen bíró helyett, most kettő ül előttem, az intézményt pedig a kollégiumi szobám jelenti.

   Hyemi bírónő és a társa, Jungkook már harminc perce boncolgatják az ügyemet, én meg csak izzadok, ahogy egyre többet és többet vagyok kénytelen elárulni. Ha rajtam múlik, nem kerülök ebbe a helyzetbe, de sajnos Jungkookot képtelenség lerázni, és amikor a fiú úgy dönt, hogy kihallgatást tart, azt véghez is viszi. Egyszerűen felkapott a hátára és behozott a szobámba, hogy Hyemivel karöltve kiszedjenek belőlem minden apró kis titkot.

– Tehát az elmondásod szerint nem vagytok együtt, csak néha találkozgattok – összegzi Hyemi a korábbi fél óra beszélgetésének lényegét.

– Esténként – teszi hozzá Jungkook.

– Említhetem ezt szex kapcsolatként, vagy ez a kifejezés túl erős számodra? – pillant rám a lány.

– Maradjunk inkább a közeli barátságnál – teszem karba a kezem. Nem gondoltam, hogy ez kimondva ennyire kellemetlen.

Hyemi feljegyez valamit a füzetébe.

– Akkor már egy ideje intenzíven barátkoztok. Remélem használtok valamilyen barátság túláradás gátlót.

– Úgy érti, hogy gumit – magyarázza Jungkook.

– Persze, hogy használunk – mondom halkan. Kezdek egyre jobban elsüllyedni a szégyenben.

– Hála az égnek. Már így is túl sok a felelőtlen anya.

Felelőtlen anya... Szerintem az már nem felelőtlenség, ha valaki megtesz minden tőle telhetőt, hogy a legjobbat nyújtsa a gyermekének, még ha ez áldozatokba is kerül. Én ilyen anya szeretnék lenni. Majd... igen, csak majd... valamikor a jövőben, nem tizenkilenc évesen. De azért az érdekel, hogy Taehyung milyen apa lenne?

– Ha jól gondolom, akkor ez a dzseki is mindvégig a Taehyungé volt – emeli le Hyemi a fogason lógó ruhadarabot. Nem hiszem el hogy még mindig nem adtam vissza neki, hiszen megannyi alkalmam lett volna rá. Néha, amikor Taehyunggal volt találkám, rápillantottam a dzsekire, de nem voltam képes visszavinni. Félek, ha visszakapja, később semmim sem marad belőle.

– Mennyibe kerülhet ez? – tanakodik Jungkook. – Lefogadom, hogy valódi bőr. Még az illata is drágának tűnik – kezdi szaglászni az anyagot. – Mi lenne ha felraknánk az e-bay-re? Egy rakás pénzt kereshetnénk vele.

– Inkább visszaviszem a tulajdonosnak – ragadom ki a kezéből, magamhoz ölelve a dzsekit.

– Ne már, tuti hogy még harminc ilyen puccos felsője van.

Nem számít, ez mindenképpen értékesebb a többinél. De ezt már nem mondom ki hangosan, csak az ágyamra dőlve szorongatom az anyagot, és próbálok arra a halvány illatra koncentrálni, ami Taehyung parfüméből megmaradt a bőrön. Bárcsak sosem tűnne el ez az illat.

   Váratlanul a kicsapódik a bejárati ajtó, majd egy egészen különös kinézetű Eunbi sétál be rajta. Olyan képet fest, mint aki legalább egy hete nem aludt egyetlen percet sem. Egy fagyasztott borsós zacskót szorít a fejéhez, és a legátlagosabb ruhát viseli, amit valaha láttam rajta: egy sima, szürke pólót és egy fekete melegítő alsót. Szó nélkül rádől az ágyamra, majd a lábamba kapaszkodik, és összegömbölyödik.

   A Hyemi-Jungkook párossal csak meglepődve pillogtatunk egymásra, mint három tini, akik szellemet láttak.

– Ugye nem halt meg? – kérdezi Jungkook.

– A halál is megváltás lenne erre a fejfájásra – nyögi keservesen Eunbi. – Máskor ne engedjétek, hogy ennyit igyak.

– Én próbáltalak lebeszélni a vodkáról, de te elküldtél a picsába – említi a fiú. Merre voltam, amikor mindez megtörtént...? Hát persze, a női vécében...

– Nehari Kook, tudod, hogy bírom a fejed – fordul a hátára Eunbi, az egész arcát eltakarva a borsós zacskóval.

– Tessék – lép közelebb Hyemi. – Fájdalomcsillapító.

– Tündér vagy – próbál felülni a lány, de olyan döcögős a mozgása, hogy kénytelen vagyok segíteni neki. – Úgy szeretlek titeket csajok.

– Elég a fecsegésből, inkább vedd be, aztán aludj egyet.

– Ne legyél ilyen kegyetlen Hyemi, inkább mondd ki, hogy te is szeretsz.

– Ez nekem már sok. Sora, kezdj vele valamit – pillant rám a szobatársnőm.

– Ööhm – nézek körbe. – Takarózz be – húzom Eunbi fejére a takarómat, de alig pár másodperc múlva már le is rúgja magáról.

– Túl meleg van – mondja. Valójában a szobában minden van, csak éppen meleg nincsen. A tegnapi naphoz képest odakint valóságos fagy van. Mintha az idő hírtelen úgy döntött volna, hogy fénysebességgel megcélozza a téli hónapokat.

   Eunbi felém emeli az arcát, majd furán kezd bámulni rám.

– Mi olyan érdekes rajtam?

– Tetszik a dzsekid.

Na ne. Ez még mindig a kezemben van?

Rémülten dobom el a ruhadarabot.

– Sosem találod ki, hogy kié – szólal meg Jungkook, a kelleténél sokkal izgatottabban. Azt hittem, hogy Eunbi érkezésével már lejárt ez a téma.

– Na? – pillant a fiúra a barátnőm hatalmas érdeklődéssel.

– Kim kibaszott Taehyungé.

Eunbi reakcióját várva, mind a lányt fürkésszük, meglepettségre esetleg hitetlenkedésre számítva, ő azonban csak elmosolyodik.

– Hiszen én erről mindvégig tudtam.

– Mi? – hangzik el a kérdés mindhármunk szájából.

– Eunbi tudott róla, de nekünk nem mondtad el? – kérdezi Jungkook, erősen vádló hangnemmel.

– Dehogy, ez ilyen Top Secret dolog volt. Senki sem tudott róla – mentegetőzöm.

– Top Secret mi? – nevet fel Hyemi – Bár így is lehet nevezni a dugópajtásokat. Szóval dalolj csak bogaram, honnan tudsz Sora titkáról?

– Megvannak a forrásaim – vigyorodik el Eunbi, majd mégis magára húzza a takarót. Mit titkol ez a lány? Milyen forrásokról beszél? Hiszen eddig a Taehyunggal való kapcsolatról csupán én, Tae és... SeokJin tudott. Hát persze, így már világos, hogy ki Eunbi titkos forrása. És az is érthető, hogy miért nem akar róla beszélni. Jungkook közel áll YoonGihoz, Eunbi pedig nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni azzal, hogy megemlíti SeokJin nevét.

– Mit szólnál egy kávéhoz? – pillantok az önjelölt legjobb barátnőmre.

– Nem is tudom – kezd el gondolkodni. Kissé oldalba bököm, hogy rájöjjön, ez csak egy trükk arra, hogy négyszemközt beszéljünk. – Na jó, legyen.

Kimászok az ágyból, majd egy kósza ásítás után megindulok a kijárati ajtó fejé.

– Öhm Sora – szólít meg Eunbi. – Biztosan így akarsz jönni? – néz végig rajtam.

Megtorpanok, hiszen nem értem, hogy mi a gond... hoppá. Még mindig a tegnap esti bulis szerelés van rajtam. Jelen pillanatban legszívesebben a falba verném a fejemet, de arra épp sem erőm, sem időm nincsen. Újratervezés, előbb egy gyors zuhany, aztán magamra kapok valami hacukát, és utána mehetünk kávézni.

Ahogy a kávé automata jellegzetes hangja jelzi, hogy készen van a mennyei italom, úgy érzem nemsokára a fellegekben fogok repülni, amint belekortyolok a sötét nedűbe.

   A hajam akárcsak egy madárfészek, a fésű sem segített rajta, a ruházatom mint egy csövesé, és ezt most én magam is elismerem, még melltartó sincs rajtam, és egy nevetséges kinézetű papucsot viselek. Egyszóval szörnyen nézek ki, de ez nem gátol abban, hogy a kávé isteni aromája körülölelje a testemet és némi életet leheljen belém. A műanyag poháron át már-már égeti a kezemet, de olyan jól esik a meleg ebben a korai órában, hogy azt sem bánnám, ha ebben a löttyben fürödhetnék.

– Valamivel puccosabb helyre gondoltam, amikor kávézni hívtál – jegyzi meg Eunbi, a forrócsokiját szürcsölgetve. Valóságos bűnnek tartom, hogy kávé helyett azt a maszlagot issza, és ezt tudattam is vele, de mintha meg sem hallotta volna, még extra cukrot is rakott az italába.

– Nekem a kolesz legközelebbi kávégépe is teljesen megfelel. Ráadásul csóró vagyok, amin lehet, azon spórolok – ülök le az automata melletti padra. – És nem hinném, hogy beengedtek volna téged bárhová is azzal a borsós zacskóval a fejeden.

– Miért? Lehet hogy nemsokára ez lesz az új divat – érinti meg a tasakot, mintha a kalapját tartaná, majd megtesz néhány cifra lépést, és egy nevetséges pózban áll meg.

– Őstehetség vagy – bólogatok büszkén, bár titokban remélem, hogy senki nem látta a drága barátnőm páratlan produkcióját.

– A véremben van a modellkedés – hajol meg előttem.

Eunbi helyet foglal mellettem, a vállát kissé az enyémnek döntve. Valamiért olyan, mintha öreg nénikékként ücsörögnénk ezen a padon. Talán a ruházat teheti, vagy az indokolatlan nevetgélés, esetleg kávé illata, de jó érzés fog el.

– A Taehyungos dolgot... SeokJintől tudod? – kérdezem halkan.

– Igen. Korábban Jungkook miatt nem akartam mondani. Nem szeretném, ha YoonGi fülébe kerülne, már így is túl sokat bántom.

– Tegnap vele mentél haza, nemde?

– Felkísért a szobámba, de megkértem, hogy hagyjon magamra.

– Gondolom kellett az egyedüllét – találgatok.

– Valójában csak nem akartam előtte rókázni – mondja Eunbi nevetve. – Nem festek valami szépen a vécé fölé hajolva.

– Lehet, hogy fogta volna a hajadat – viccelődök.

– Hála az égnek, a kezeim még funkcionáltak, és képes voltam fogni én magam is – csavarja a haját egy kontyba, szemléltetve a tudását.

Egy ideig elhallgatunk. Kortyolgatjuk az italainkat, és emésztjük a körénk tekeredő szituációt, a lehetetlen szerelmeket, az ebből adódó háromszöget, a jó és a rossz döntéseket. Nem tudom elítélni Eunbit azért, mert két fiút szeret, inkább magára az életre haragszom, a karmára, amiért így összekuszálta a barátnőm érzéseit.

– És... nem nézel le? – szólalok meg végül.

– Miért? – lepődik meg.

– Mert én és Tae... tudod. Nem a legmesésebb a kapcsolatom vele.

– Amíg nem a pénze, a hírneve, vagy egyszerűen a helyes arca miatt vagy oda érte, hanem valami mást is látsz benne, nem nézlek le – válaszol, megragadva a kezemet. A fejét a vállamra hajtja, majd halkan felsóhajt. – Nem te  döntöd el, hogy kibe szeretsz bele, az jön magától, sokszor a legváratlanabb pillanatban. Te csak annyit tudsz tenni, hogy hagysz mindent a maga rendjén történni. Hidd el, ha a végzet azt akarja, hogy te Kim Taehyung mellett legyél, akkor előbb utóbb úgyis ott végzed. Én pedig támogatlak minden apró bukásnál, csalódásnál, könnycseppnél, amíg rá nem találsz az utadra.

   Kim Taehyung. Hiszen engem sosem a pénze vagy a hírneve vonzott. Nem az érdek vezérelt, a csillogás és a luxus. Én megláttam Taehyungban valamit. Egy halvány szikrát, egy értéket, egy titkot, amit igyekszik mindenki elől elrejteni. Megmutatta az igazi énje egy kis darabját, ami teljesen magával ragadott. A rideg, vastag páncél mögött ott van az érző lélek, a gyengédség, az odaadás. A meseszép szavak, melyek noha álomnak tűntek, tudom hogy valósak voltak.

   Taehyung nem egy két lábon járó, jóképű bankszámla, nem egy nagyképű, bunkó srác, hanem egy sérült drágakő, egy vérző gyémánt. Minden apró mozdulatában, tettében ott a törődés, még akkor is ha igyekszik eltakarni egy odaillő beszólással, vagy a rideg viselkedésével. Egy fiú, aki maszkot húzva magára menekül a démonjai elől. Nem az a megjátszott személy, akinek tűnni szeretne, hanem egy igazi fiú, valós problémákkal.

   Nem látok át rajta, nem ismerem a gondolatait, de hiszek benne. Hiszem, hogy amit mondott az igaz, tényleg látni szeretne és akar engem, jelentek neki valamit, sőt fontos vagyok a számára. Éppen ezért várok rá. Várom hogy hívjon, egész nap a telefonomat figyelem, a szokottnál többet babrálok vele, megnyitom a fiú névjegyét, szivecskéket biggyesztek a neve mellé.

   Várok és várok, estig majd másnap reggelig. Reménykedem, hogy nem feledkezett meg rólam, hogy nem hazudott semmiről. Még mindig a telefonomat szorongatom, sőt bámulom, mintha ezzel ösztönözném, hogy szólaljon meg, de nem teszi.

   Várok amíg lemegy a nap, majd elalszom, bár nehezen sikerül, mert csalódott vagyok, de nem reményvesztett. Még mindig van bennem erő, de már nem csüngök a telefonomon, csak ott van mellettem a készülék, hátha véletlenül felcsendül. De lassan kezdek belefáradni, már nem várok tovább, mert úgy érzem nincs mire, nem hívott és nem is fog. Álom lett volna minden, csak egy délibáb? Mintha hideg zuhany érne, csüggedt vagyok, s főleg magamra haragszom, amiért engedtem magam átverni, elhittem a szavait, és titkon még mindig hiszem őket.