30. rész - Hogyan adjam fel?

   – Taehyung –

   Egy igencsak drága pezsgővel állítok be a SeokJinnel közös kolesz lakásba. Nem tudom letörölni a vigyort a képemről, még akkor sem, amikor a drága lakótársam láthatóan kifejezi a nemtetszését. Olyan szemmel néz rám, amelyből bármelyik pillanatban lángcsóvák törhetnek elő.

– Iszunk? – kérdezem, kinyitva a pezsgőt, majd teletöltök egy vizespoharat és belekortyolok az italba. Kibaszott jó ez a lötty, mintha angyalkák keringőznének a nyelvemen. Jinnek is töltök egy pohárral, de ő rá sem pillant.

– Hogy lehetsz ennyire tökkelütött? – kérdezi egyre idegesebb tekintettel. Ennek meg mi baja? Miért nem ünnepel velem?

– Nem szereted ezt a fajtát? – emelem meg az üveget.

– Te tényleg nem értesz semmit. Taehyung, megint azzal a lánnyal voltál.

– És? Mi a baj vele? Kedvelem, sőt talán már...

– Hallani sem akarom, hogy mit érzel iránta – vág közbe. – Térj észhez, vedd be a gyógyszereidet, aztán szeretnék normálisan beszélni veled.

– Gyógyszerek, hát persze – csapok a homlokomra. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. A pulthoz lépek, majd a megszokott helyen meg is találom a kis bogyókat, amiket SeokJin már gondosan előkészített. Egy tündér ez a gyerek, kénytelen leszek beköltöztetni magam mellé, ha később saját lakásom lesz.

   Egyszerre kapom be az összes gyógyszert, majd egy korty pezsgővel leöblítve már el is tűnnek. Széles vigyorral fordulok vissza Jinhez. Olyan jól kezdődik ez a nap, ezután talán még a konditerembe is elmegyek, meg elkérem a bepótolandó leckéket, sőt ideje lenne nagytakarítást tartani a szobámban is. Az agyam csak úgy szárnyal, amint jobbnál jobb ötletek ugranak be a mai napot illetően. Később benézek egy fodrászatba aztán este elhívom Sorát vacsorázni valami puccos helyre, vagy inkább romantikus leszek és én főzök.

– Tae – szólít meg SeokJin, kizökkentve a tevezésből. – Ülj le egy percre.

– Mi a pálya haver? – huppanok le a Jinnel szembeni székre. Milyen kényelmetlen! Új terv, a fodrászat előtt beugrom a boltba és veszek pár kényelmesebb széket.

– Előbb nyugodj le – teszi az egyik kezét a vállamra. Az arcára valamiféle aggodalom ül ki.

– Nyugodt vagyok, mint az állóvíz – veregetem meg kezét, mire egy sóhajtással válaszol.

– Egy hatalmas balfék vagy és nem veszed észre – mondja a fejét bólogatva. Különösebben nem lepődök meg, már hozzászoktam az ehhez hasonló jelzőkhöz. – Nem érted, igaz?

– Mit kellene értenem?

– Bajban vagy, Taehyung.

– Mit csináltam már megint? – vonom fel a szemöldökömet.

– Nem tartod be a szabályokat, egyre jobban belesüllyedsz a saját magad termelt szennybe – sóhajtozik egyre többet. – Most jó kedved van, nemde?

– Naná, képes lennék lenyomi száz fekvőtámaszt – pattanok fel a székről, de Jin azonnal elkapja a kezemet és visszahúz.

– Nem akarom elrontani a napodat – hajtja le a fejét –, de hívott az anyád.

– Az anyám – ismételem meg a mondat utolsó részét. A szó, amely másból megannyi szeretetet idéz fel, bennem csupán haragot és gyűlöletet generál. A szobám kitakarítás, a székek vásárlása, az edzőterem és az esti vacsora képe egyszerre sötétedik el, mígnem teljesen eltűnnek. – Miért hívott téged az anyám? – kérdezem feszültebbre vált hangnemmel.

– Mert te nem voltál képes felvenni a telefont! – mondja szinte rámkiáltva SeokJin.

Kihalászom a lenémított telefonomat a zsebemből és az asztalra hajítom, majd megnyomva a gombot, a képernyőre pillantok. Huszonöt nem fogadott hívás az Az a személy névjegytől.

– Fasza – temetem az arcomat a tenyerembe. – Mit akart?

– Itt van a Moon család.

A szemem hatalmasra kerekedik, és elveszítem a kontrollt a testem fölött. A következő dolog amire feleszmélek az a pohár csapódásának a hangja, majd az apró szilánkok szétszóródása. A pezsgő szétfolyik a padlón, kikerülve az üvegszilánkokat. Alkoholos illat száll a levegőbe. Megremeg a kezem.

– Bocs – bököm ki. – Feltakarítom.

– Hagyd, megcsinálom én – szól rám SeokJin. – Te inkább hozd rendbe magad és ülj autóba.

– Nincs kedvem odatolni a képemet.

– Pedig kénytelen leszel. Az anyád aggódik miattad, nem vagy hajlandó beszélni vele, a tél pedig egyre közeledik.

– Kibaszott decemberben van az időpont, addig azt csinálok amit akarok – hajítom a második poharat az első után.

– Próbáld visszafogni magad, és ne tedd tönkre a berendezést.

– Miért, Jin? Hiszen mindez a családom pénzéből van – mutatok körbe. – Az apám újította fel. Ez a kibaszott kollégium az enyém. Ha akarom, bemegyek az összes szobába és széttörök mindent – csapok ököllel az asztalra. – Minden egyes kurva poharat.

– Elég! – ragadja meg a kezemet. – Hagyd abba, kérlek. Ezzel semmit sem érsz el.

SeokJin a pulthoz siet, majd az egyik szekrényből elővesz egy gyógyszeres dobozt. Újabb bogyó... Mit ér ez?

– Nem veszem be.

– Akkor is lenyomom a torkodon, ha közben lerágod a kezemet.

– Szokatlanul morbid vagy, Jin.

– Ne viccelődj, inkább vedd be a gyógyszert – nyomja a kezembe a bogyót egy pohár vízzel. Tudom hogy mi ez, nyugtató, az a kurvaerős fajta amit a doki arra az esetre írt fel, ha bekattanok. Ha beveszem, fél napon keresztül annyira letompít, hogy legszívesebben csak aludnék. Még egy lovat is kiütne, sőt talán maga az ördög fejleszthette ki ezt a pirulát.

– Jól vagyok, lenyugszom – teszem le a gyógyszert a pultra, s ezután a szobám felé veszem az írányt. – Alszom egy órát, majd teszek egy pofavizitet az anyámnál – intek Jinnek, majd becsukom magam mögött az ajtót. Jó nap ez a mai... tökéletes ahhoz hogy levessem magam a kollégium tetejéről.

   Alvás helyett azoban csak ide-oda járkálok a szűkös szobában, keresve a megoldást, de nem találva az égvilágon semmit. Beleegyeztem az anyám tervébe, aláírtam a szerződést, és innen nincsen kibúvó.

   Végül jobb híján a zuhanzó alatt áztatom magam legalább fél órán keresztül, mintha a lezúduló víz hangja elmoshatná legalább egy pillanatra ennek a kelletlen találkozónak a gondolatát. Mire kilépek a fürdőszoba csempéjére, az egész helyiség gőzfelhőben úszik. Talán borotválkozni is kellene, meg egy arcmaszkot feltenni a száraz bőrömre, de nincsen erőm letöröni a kicsapódott párát a tükörröl, nem vagyok kíváncsi a reményvesztett képemre.

   Némi időhúzás után, erőt véve magamon, felkapok egy elfogadható szettet, és elindulok az otthonom felé vezető megbánásokkal teli úton. Próbálok kizárni minden gondolatot a fejemből, és arra koncentrálni, hogy magamon tartsam a jófiú álarcot. Az anyám külünösebben nem érdekel, de nem hozhatok szégyent az apám nevére.

   A három órás útat követően szinte undor határolja az érzéseimet, amikor meglátom az út széli Daegu táblát. Nem szívesen járok haza, ez tény, ráadásul most még a Moon család jelenléte is boldogít. Már előre látom az anyám nyájas viselkedését, a megjátszott kedvességet, azt a förtelmes vigyort. Hánynom kell tőle.

   A kapus biccentve nyitja ki előttem a hatalmas vasból készült bejáratot. Talán ő az egyetlen kedves ember ennek a hatalmas építménynek a területén. Csodálkozom, hogy az anyám még nem rúgta ki.

   Kiszállok az autóból, de arra sincsen időm, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, egy szobalány kosztümös, fiatal lány szalad hozzám. Még sosem láttam itt, az anyám megint lecserélhette az alkalmazottakat.

– Az édesanyja már várja önt – szólal meg egy apró meghajlás után. Mi ez a tisztelettudó stílus? – Kérem fáradjon utánam.

Csak csendesen sétálok a lány után, habár jól tudom, hogy a ház legnagyobb, legdíszesebb termébe vezet. Az anyám minden neves vendéget itt fogad, főleg ha ennyi pénzről van szó, mint a Moon család esetében.

   Meghajlok a szobalány előtt, majd belépek a terembe. Az apám jár a fejemben, és az ígéret, amit neki tettem. Nem lesz könnyű, de eljátszom a jólnevelt, előkelő úrfi szerepét.

– Taehyung! Hát megérkeztél – sikít az anyám abban a pillanatban, amint meglát. Nem... nem érkeztem meg, ez csak egy kibaszott délibáb.

– Sajnálom a késést – hajlok meg. Ökölbe szorítom a kezemet, hogy visszafolytsam a valódi indulatomat.

Kiegyenesedve ráveszem magam, hogy a vendég családra pillantsak. Csak ketten vannak, a díszes csomagolópapírba öltöztetett anya és a lány, Yebin. Szerencsére ő nem örökölte az édesanyja öltözködési stílusát, csupán egy egyszerű, világoskék ruhát visel. Sokat változott, mióta utoljára láttam.

– Gyere csak, foglalj helyet – invitál az anyám.

Elfolytott sóhajjal lépdelek közelebb, majd a lánnyal szemben, az anyám jobb oldalán ülök le. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Nehéz ezt felfogni. Itt ül előttem a lány, akiről a nevén kívül szinte semmit sem tudok, és hiába nem akarok erre gondolni, de ő lesz a jövendőbelim.

– Most, hogy mind itt vagyunk, elkezdhetjük a megbeszélést – szólal meg az anyám, a szemben levő nőre pillantva. Tehát négyesben leszünk, Yebinnek sincsen itt az apja. – Elsősorban az eljegyzésről kell beszélnünk. Úgy gondolom, hogy a decemberi hónap a legalkalmasabb erre.

– A lányommal arra gondoltunk, hogy jobb ötlet lenne januárra tolni az eljegyzést, hogy az újév szerencsét és boldogságot hozzon a párra.

– Remek meglátás.

Rühellem ezt az előre megírt hamis szöveget. Még hogy szerencse és boldogság, minek az egy olyan párnak, akik csupán érdekből házasodnak? Ha a családom elektronikai cége egyesül a Moon család hasonló cégével, olyan összegek fognak repülni ide-oda a levegőben, amit még kimondani is hosszú lenne. Ennek az egésznek semmi köze a szerencséhez, a boldogsághoz meg pláne nem. Elveszek egy lányt, mert ezt várják el tőlem a szüleim, hogy ezáltal több legyen a kapcsolatunk, nagyobb legyen a hatalmunk.

– A fiam nemsokára betölti a huszonharmadik életévét, ez azt jelenti, hogy az eljegyzést követően két éven belül meg kell történnie a házasságnak – folytatja az anyám. Úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék. – Azt javaslom, hogy a házasság a lehető leghamarabb történjen meg, hiszen ez kedvező lenne mindkét fél számára.

– A pénzügyi szempontból közelítve valóban kedvező lenne, de a fiataloknak idő kell, hogy megismerjék egymást, hagyjuk meg azt a két évet erre a célra.

Az anyám egy pillanatra megdermed ahogy a nő szavaira figyel. Legalább a Moon család tiszteli annyira a lányát, hogy próbálják a legjobbat kihozni a körülményekből. Ebből a szempontból irígylem Yebint.

   Erről a témáról a két nő hosszasan elbeszélget, mindenféle nevetséges indokot felhozva. Már nincsen erőm figyelni, és különösebben nem is érdekel az, ahogy a sorsommal dobálóznak.

   A szememet súrolgatom, a tarkómat vakarom, és próbálom elérni, hogy ne aludjak el. Ha itt kell töltenem még egy órát, abba beleőrülök.

– Ez talán egy személyes indok, de meg vagyok győződve arról, hogy ön is egyetért velem – mondja az anyám kissé felvont hangerővel. – Minél korábban szeretnék néhány kisunokát.

Az eddig álmos szemhélyam szinte kipattan a helyéről, és nem tart sok vissza, hogy azonnal kirohanjak a teremből. Unokák... Arról csak álmodozhatnak, mert nem áll szándékomban felcsinálni ezt a lányt. Nem a kölykökkel van a bajom, imádom őket, de azt képtelen vagyok elképzelni, hogy egy olyan nő szüljön nekem gyereket, aki iránt a világon semmit nem érzek.

   Hirtelen beugrik Sora képe, és a tegnap éjszaka, amikor a gyerekekről beszéltünk. Viccnek tűnhetett, javarészt az is volt, mégis titokban felcsillant bennem egy halvány remény. Ha most Sora ülne előttem, biztosan nem mondanék nemet.

– Elnézést – szólal meg vékony hangján Yebin. – Kicsit hosszúnak bizonyult számomra ez a megbeszélés. Ugye nem gond, ha teszek egy apró sétát?

– Dehogy, kedvesem, menj csak – válaszol az anyám, de érzem a szavaiból, hogy nincsen ínyére az ötlet.

– Taehyung, kérlek elkísérnél? – pillant rám a lány, mire azonnal veszem a lapot.

– Természetesen – szökkenek fel, és még mielőtt a hátramaradt két nő bármit is szólhatna, elhagyjuk a termet. – Kösz, hogy kimentettél – mondom.

– Már én sem bírtam – sétál kifelé. – Körbevezetsz? Kezdhetnénk a kerttel.

Beleegyezek bár inkább ő az aki vezet engem. Ezer éve nem jártam idekint, és mintha már nem is a saját otthonom lenne, nem ismerek a helyre. Régen itt szaladgáltam a Seok testvérekkel, lyukakat ástunk a földbe, fára másztunk és felforgattunk mindent. Most a pázsit tökéletes, a helyet körben virágok határolják és ahol egykor még egy jókora homokozó volt, most egy ízléstelen szökőkút áll. Gyönyörű a kert, de jéghideg, szinte már taszít.

   Yebin egy fehér padon foglal helyet. A ruháját igazgatja és körbetekint.

– Hasonlít a miénkre. Arisztrokrata kert, kifinomult, tele drága növényekkel... Az ember nem meri megérinteni, nehogy tönkretegyen valamit.

– Csalódottnak tűnsz – foglalok helyet mellette.

– Persze hogy az vagyok.

– Sajnálom.

– Taehyung – pillant rám. – Te csalódottabb vagy nálam.

– Ennyire látszik rajtam?

– Az édesanyámnak biztosan nem tűnt fel, de én látom.

– Ez úgysem változtat a dolgokon. Minden a szerződés szerint fog menni – jelentem ki, és ezután hosszú csend következik. Érezhető a feszültség közöttünk. Egyikőnk sem önszántából ment bele a házasságkötésbe. A szülők általi kényszer, a megfelelési vágy, az ígéretek és az elvárások rabjai vagyunk.

   Nevetnem kell minden alkalommal, amikor valaki a gazdagság után sóvárog. Én a pénz által épített várba vagyok börtönözve, úgy ugrálok, mint egy üres marionett bábu, feláldozva az életemet a vagyon érdekében. Nem vágyom másra, csak a nyugalomra, egy átlagos életre. Biztosan túl sokat kérek.

– Van valakid? – hangzik el a váratlan kérdés Yebin szájából. Megszeppenek, s csak pár másodperc után válaszolok.

– Nincsen – mondom röviden. Kettős érzelmek kavarognak bennem. – Neked?

– Volt egy srác – hallgat el egy pillanatra. – Magas, erős testfelépítésű, építészmérnök szakos. Gyakran jártunk ugyanabba a klubba... De nem történt semmi különös.

– Csak nem azt mondod, hogy nem vagy az esete?

– Nem ez a gond – mosolyog rám szelíden. Kedves ez a lány és szép is, az a fajta akiből csak úgy árad a tisztaság. – Valójában én mondtam neki nemet. Nem akartam megbántani. Hiszen én tudok a szerződésről, a téli eljegyzésről és... a házasságról is. Képtelen lettem volna ezt tenni vele. – Az ég felé tekintve kissé elgondolkodik. –  A szíven ejtett sebek a legmélyebbek, a felépülés lassú, és sosem múlik el teljesen. Nem bánthatom valaki más szívét a saját boldogságom érdekében.

   A lány szavai a fülemben csengenek. A szívemet mintha háló ölelné körbe, minden egyes dobbanással egyre jobban sajog. Mit művelek? Miért vagyok ennyire ostoba? Elhitetem magammal, hogy nincsenek következmények, hogy a jövő nem létezik és csak a mának élhetek, de most itt vagyok a tetteim küszöbén és látom, hogy a folytatás a mélybe vezet. A sorsom már meg van írva, de nem nyomhatom rá a pecsétemet más életére is. Nem akarom, hogy Sora tovább szenvedjen miattam.

   Mégis... lehetséges ez? Hogyan adjak fel egy érzést? Csak eldöntöm, hogy nem létezik, s ha elég erősen koncentrálok, végül felszívódik? Mondjak ellent az érzéseimnek, és hagyjam, hogy az élet által kiszabott út egyre távolabb sodorjon tőle? Képes leszek elfelejteni? Egyáltalán el akarom felejteni?