29. rész - Az erdő mélyén

  – Sora – 

   Taehyung ittas, és hiába magyarázom fél órán keresztül, hogy veszélyes így vezetnie, mert nem csak a jogosítványával, de a saját életével is játszadozik, azt állítja, hogy teljesen rendben van, józan és nem ivott sokat. Próbálok valamiféle kifogást keresni, hogy mégse üljön autóba, de a srác hajthatatlan. 

   Nem akarok vele tartani, hiszen fogalmam sincs, hogy hová akar menni, ráadásul  ivott, és késő is van, de nem hagyhatom magára. Valamiért rossz érzésem van, és félek egyedül elengedni őt. Végül beülök az autóba, és annak fényében, hogy lassan fog vezetni, beleegyezek, hogy vele tartok.

   Ötletem sincs, hogy hová mehetünk. Hamar elhagyjuk a várost, és a táj kihalltá válik. A fények minden kilóméterrel egyre apadnak, mígnem teljesen eltűnnek, s az autót csupán a hold és a csillagok elhaló fénye kíséri.

   Taehyung azt tanácsolja, hogy aludjak amíg megérkezünk, én viszont próbálok ellenállni, és ébren maradni. A szemhélyam azonban egyre jobban elnehezül, és eleinte ugyan csak pár másodpercre csukom le a szememet, de végül észrevétlenül mégis sikerül az álomnak rámtelepednie.

    Nem tudom, hogy mennyit alhattam, de amikor felébredek, egy vékony takarót találok magamon, és már a hátsó ülésen fekszem. Az autó még mindig mozgásban van. A rádióból halk zene szól, melyet Taehyung magában dúdolgat. Meglepően kellemes a hangja, képes lennék órák hosszat hallgatni.

   A szememet súrolgatva ülök fel, a tájat fürkészve, de sötétségen kívül szinte semmit sem látok. Mintha fák sokasága övezné az út mindkét felét.

– Hol vagyunk? – kérdezem előrehajolva a két ülés között.

– Jó kérdés. Valahol egy erdőben – ránt vállat.

– Kezdek félni – nézek ki ismét az ablakon. – Bár elég érdekes… Aszfaltozott autóút egy erdő közepén…

– A GPS szerint a közelben van egy szállás – mutat rá a kis navigációs eszközre.

– Ami nyitva van – pillantok rá a telefonom képernyőjére – , éjjel háromkor?

– Ha mázlink van, akkor igen.

– Akkor hatalmas szerencsénk kell legyen – dőlök vissza az ülésre.

Magamra húzom a takarót, majd a lábamat az ablaknak támasztom, és elfordítva a fejemet, Taehyung arcát kezdem bámulni. Nagyon késő van, és legalább három órája vezet. Különös, hogy nem fáradt, még csak ásítani sem hallottam.

– Éreztél már olyant, hogy egyszer nagyon boldog vagy, máskor meg rettentően szomorú? – kérdezi belepillantva a tükörbe. 

Elgondolkodom a kérdésén. Mostanában eléggé megoszlottak az érzéseim, bár szerencsére különösebben nem voltam szomorú. Úgy tűnik a nagyváros és az egyetem mégiscsak jót tett. Leginkább akkor éreztem ingadozást az érzéseimben, amikor Taehyunggal voltam. A vele töltött idő a fellegekbe emelt, viszont miután visszaosontam a kollégiumi szobámba, a takaróba burkolózva folyton az járt az eszemben, hogy cseppet sem jó az amit teszek.

– Mindenki érez így – válaszolok végül.

– Igen, biztosan. És mindenki utálja is, nem?

– Azt nem utálom, ha boldog vagyok – mondom miközben az egyik hajtincsemet elkezdem az ujjamra csavarni. – És néha azt sem, ha szomorú. Olyankor átértékelem a dolgokat, sokat gondolkozok. Persze a legtöbbször csak aludnék és nyálas sorozatokat néznék, de szerencsére mióta megkezdődött az egyetem, a barátaim gondoskodnak arról, hogy ne szomorkodjak.

– Kedves barátaid lehetnek – hallgat el egy időre. Érzem, hogy folytatni akarja a gondolatát, de mintha valami meggátolná. Felülök, majd az ülésnek támaszkodva, a kezemet Taehyung vállára teszem, és az egyik ujjammal a nyakát kezdem cirógatni. Nem eröltetem, hogy folytassa. Nem kell mondania, szavak nélkül is érzékelem, hogy nyomja valami a vállát. – Sokszor a boldogságot is utálom, mert olyankor mindent elhiszek – szólal meg végül. – Azt, hogy enyém lehet a világ, hogy sikeres lehetek, hogy egy kibaszott orvos lehet belőlem. Bármit. És ez dühít, mert tudom, hogy hiába vagyok kurvajól, és érzem azt, hogy az életem tökéletes, mert mindig rámtalál az a sötét felhő, és olyan gyorsan kebelez be, hogy sokszor észre sem veszem mi történik, csupán az egyik napról a másikra a padlóra kerülök.

– Depresszió? – kérdezem félénken. Nem tudom, hogy mennyire érzékeny ez a téma.

– Olyasmi, de nem teljesen.

– Rajtam Mira segített. A nővérem eltűnése után próbáltam minél többet foglalkozni vele, hogy ezzel is segítsek a szüleimnek... meg a bűntudat is vezérelt. Mira a tudta nélkül tartotta bennem a lelket, ha ő nem lenne, talán én is SoHye sorsára jutok.

– Mira a legaranyosabb kislány a világon – mosolyodik el. – Nem csodálom, hogy segített rajtad, tele van pozitív energiával. Talán nekem is kellene egy gyerek – gondolkodik. – Mit szólsz, összehozunk egyet?

– Persze, azonnal – kezdek el nevetni.

– Komolyan gondoltam – vet rám egy gyors pillantást.

– Persze, hogyne – forgatom a szemem. Minden bizonnyal komolyak a szándékai. Pont neki, Kim Taehyungnak. – Én előbb szeretném elvégezni az egyetemet, aztán munkát találni, összegyűjteni egy kis pénzt, aztán jöhet a többi, minden a maga sorrendjében. Egy gyerek rengeteg felelősséggel jár, talán nem is vagyok egy anyuka típus.

– Jó anya válna belőled, ebben biztos vagyok. A gyerekeink szerencsések lesznek.

– A gyerekeink? – kérdezek vissza megszeppenve.

– Közös gyerekeink lesznek. Öt darab.

– Maximum három – javítom ki kuncogva.

– Egy kislány, a többi fiú. Lesz egy saját játszóterük az udvaron, csúszdával, hintával, homokozóval, ugrálóvárral.

– Szép gondolat – kúszik egy halvány mosoly az arcomra, ahogy a homlokomat az ülésnek döntöm. Taehyung haja helyenként csiklandozza a bőrömet.

– Így lesz.

Bárcsak tényleg így lenne.

   Egy aprócska vendégháznál állunk meg, mélyen az erdőben. Normál esetben rettegnék ettől a gyanús helytől, most mégis kíváncsisággal tölt el, hogy miért égnek a lámpák fél négykor, és a recepciós férfi miért fogad minket. Egyáltalán miért van recepciós ebben az órában, ezen az istenhátamögötti helyen?

   Kiderül, hogy az út egy síparadicsomhoz vezet, és még számtalan ehhez hasonló szállás van errefelé, továbbá hogy mi vagyunk az egyetlen megszálló vendégek, tekintettel arra, hogy még messze nincsen tél, és ilyenkor kevesen járnak erre. Mondjuk a recepciós furcsán is nézett ránk az érkezésünkkor, bár nem csodálkozom, eléggé kétes ez a szituáció. Két fiatal az éjszaka közepén, bulis felszerelésben egy erdőmélyi szálláshoz érkezik. Én biztosan arra gyanakodnék, hogy pszichopata gyilkosok vagyunk, a recepciós mégis fogad.

   Egy emeleti szobát veszünk ki, ami meglepően tágas. Fürdő is tartozik hozzá, sőt papucsot és fürdőköpenyt is kapunk. A férfi még elmond egy annyit, hogy reggel nyolctól lehet reggelizni, bár nincsen túl nagy választék. Igazság szerint nekem teljesen mindegy, hogy mi a kaja, ha nincsen megmérgezve, örömmel megeszem. Végül kedvesen elköszön és jó éjszakát kíván, majd magunkra hagy.

– Zuhanyozol előbb te? – kérdezem.

– Mi lenne ha együtt zuhanyoznánk? – simul hozzám hátulról Taehyung, az arcát a nyakhajlatomba illesztve.

– Taehyung, ennyire türelmetlen vagy?

– Ha rólad van szó, nem szívesen várok egyetlen percet sem.

– Most viszont kénytelen leszel – fordulok vele szembe, majd egyszerűen belököm a fürdőbe. – A jó dolgokra várni kell – mondom huncut hanglejtéssel, majd becsukom az ajtót.

   Amíg Taehyung tusol, szétnézek a szobában és megvetem az ágyat, majd én következem. Egy ideig csak áztatom magam a forró víz alatt, és hagyom hogy a gondolataim messze szárnyaljanak. Különös ez az egész situáció, hogy valójában nem tudom, az ország melyik részén vagyok, csupán azzal vagyok tisztában, hogy egy erdő közepén levő szálláson éjszakázom, és mégis élvezem a helyzetet. Örülök, hogy Taehyunggal lehetek. Őrültség, de azt kívánom, hogy bárcsak sosem mennénk vissza a kollégiumba. 

   Úgy döntök, hogy a hajamat is megmosom. Hajszárítót ugyan nem találtam, de a kis tubusos samponnak annyira megtetszett az illata, hogy kénytelen vagyok elhasználni. Mintha új emberként szállnék ki a zuhanyzóból, teljesen felfrissültem. Belebújok a fürdőköpenybe, és törölközővel kissé megszárítom a hajamat, majd elrendezem, hogy a nedves tincsek ellenére elfogadhatóan nézzen ki. Utolsó simításként a táskám mélyéről előveszek egy lágy, virágos illatú parfümöt, keveset fújok magamra és kilépek a fürdőből.

   Taehyung az ágyon fekszik, és mivel nem mozdul meg, úgy gondolom, hogy alszik. Nem meglepő, több mint három órát vezetett erre, az éjszaka közepén, biztosan nagyon fáradt lehet. Rámászok az ágyra, majd közelebb bújva a fiúhoz, egy apró puszit nyomok a homlokára.

– Azt hittem, már sosem végzel – szólal meg halkan.

– Mégsem alszol.

– Bűn lenne.

– Fáradt vagy, inkább pihenj – fordulok a hátamra. – Nekem sem ártana – ásítok.

– Alszok majd – ül fel, eloldozva a fürdőköpenyét. – De előbb van egy kis dolgom – mászik fölém, megszabadítva a saját fürdőköpenyemtől.

– Nagyon kívánós vagy – súgom a fülébe, miközben végigpuszilja a nyakamat.

– Ezt rólad is el lehet mondani – vigyorodik el, amint a kezét a lábam közé vezetve, végighúzza az ajkaimon. – Már most nedves vagy. – Elpirulok a mondatán, és igyekszem takarni az arcomat a kezemmel. Taehyung nevetni kezd.

– Nem vagy vicces. Ez olyan zavarbaejtő – fordítom el a fejemet.

– Dehogy – veszi félre a kezemet, majd egy lágy csókot lehel az ajkamra. – Elképesztően szexi. Csak még jobban vágyom rád.

Most valahogy más, mint korábban. Az érintése, a sóhaja, a csókjai, sokkal mélyebbek, érzékibbek, őszintébbek. Az egész annyira lassú, és mégis kiélezett. Figyelünk egymás testbeszédére, az apró rezdülésekre, jelekre. Annyira tökéletes. A mozgásunk vontatott, hosszan elnyújtott, a nyögések, halk suttogások, elhullatott szavak teljesen őszinték, mintha már évek óta ismernénk egymást. Taehyung teste úgy simul az enyémhez, mint a kirakós, mely a párjára talált.

   Nincsen önzés, öncélú kéjérzet, ez kettőnkről szól, ahogy minden mozdulattal, csókkal egyre magasabbra juttatjuk egymást. Ahogy az elmélyült, szinte feketére váltott szemébe pillantok, érzem a törődést, a karja biztonságot nyújt, az ajka pedig reménnyel telít el. Mi van, ha ez a dolog kettőnk között mégis lehet több?

– Sora – duruzsolja a fülembe. – Bárcsak az enyém lehetnél – puszilja meg a nyakamat, közvetlenül a fülem alatt, mire kiráz a hideg.

– Hiszen a tiéd lehetek – simítok végig a vállán. – Csak akarnod kell.

– Nem hiszed el, hogy mennyire akarom – sóhajt fel halkan.

Erősebben szorít, közelebb tart magához, intenzívebb a mozgása, érzékibb a csókja, és mégis annyira gyengéd. Mi ez a bódító érzés, ez a mámor ami a szívemen ül? Nem akarok felébredni ebből a gyönyörű álomból.

***

   A nehézkes szemhélyamat egy teljesen sötétbe borult szobára nyitom. Forrónak és nyomottnak érzem a testemet. Nyöszörögve fordulok a másik felemre, Taehyungot keresve, azonban a fiú nincsen mellettem. Feltápászkodok, majd a telefonomért nyúlok. Háromnegyed hat múlt. Lelépett volna?

   Feloltom éjjeliszekrényen levő aprócska lámpát, és körülnézek a halvány fényben. Nem ment el. A ruhái és a kocsi kulcsa is az asztalon van. Talán a fürdőben lehet. Erőt veszek magamon, és elsétálok a fürdőig, majd bekopogtatok, de nem kapok választ. Benyitok azonban itt is sötétség fogad. Felszívódott volna, vagy csak álmodom?

   A telefonját is a szobában hagyta, ezért hívni sem tudom. Végül ötlet hiányában, kilépek a folyosóra. Talácstalanul járom végig a fenti, majd az alsó folyosót is, amíg egy halvány fényre leszek figyelmes. Az étkező jelzésű ajtó alól szűrödik ki a fény, ezért némi habozással ugyan, de benyitok. Csupán egyetlen sárgás fényű, lámpa ég, így a szobában félhomály uralkodik, Taehyungra azonban egyből felfigyelek. A helyiség egyik sarkában ül egy kisebb asztalnál. Közelebb sétálva észreveszem, hogy sört iszik.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem.

– Iszok. Kérsz? – tartja felém az üveget. 

– Részeg vagy? – próbálom megállapítani a tekintetéből, azonban a gyenge fényviszonyok miatt nem látom tisztán.

– Nem, csak nem tudtam aludni, és nem találtam más elfoglaltságot.

– Tae – simítok bele a hajába. – Gyere fel, még alhatnánk pár órát.

A fiú rámpillant, majd megragadja a derekamat és közelebb húzva magához, szorosan átölel. A kezemet a vállára teszem, és én is magamhoz ölelem.

– Olyan jó, hogy itt vagy, velem. – Az arcát a fürdőköpenyembe temeti, a hangja az anyag miatt kissé tompa, én mégis minden szavát tisztán hallom. Széles mosoly húzódik az arcomra. Boldog vagyok.

Kiegyenesedik, majd anélkül, hogy felpillantana, eloldozza a rajtam levő anyagot.

– Mondtam már, hogy mennyire dögös vagy? – puszilja meg a hasamat. A lehellete annyira forró, hogy szinte éget. Belenyal a köldökömbe, és megszívja mellette a bőrömet. A kezével belemar a combomba, majd felállva, lecsúsztatja rólam a fürdőköpenyt, és egyszerűen az asztalra ültet. Átkarolja a derekamat, és kissé beleharap a vállamon a bőrbe. Kiráz a hideg, mire halkan sóhajtok fel. – Egészen reggelig tudnám csinálni veled.

   És megint szeretkezünk. Taehyung teljesen elvarázsol. Mintha valamiféle bályitalt árasztana magából, már egyetlen érintése is elég, hogy megmérgezzen. A méreg pedig pillanatok alatt áramlik szét a testemben, felgyorsítva a szívverésemet, azt az érzést keltve, mintha percről percre egyre mélyebbre süllyednék. Mire észbe kapok, már az óceán legmélyén rekedtem, ahonnan képtelenség szabadulni. Talán nem is akarom, hogy ez a felemésztő, szorító érzés megszűnjön. Ha ez az ára annak, hogy Taehyunggal legyek, hát legyen, engedem, hogy a sötét, jéghideg áramlatok szétmarcagoljanak.

   Reggel a recepciós mosolyogva fogad. Az étkezőbe invitál, majd tojásrántottát, pirítóst és néhány zöldséget szolgál fel. Ezekszerint pincérkedik is, meg gondolom ő a báros is. Vajon az ételt is ő készítette? Mert ha igen, akkor minden elismerésem, ez isteni finom. Bár talán a korgó gyomrom most bármit befgadna. A tegnapi napom után szükségem van az energiára.

   A reggeli meglepően kellemesen telik, még annak ellenére is, hogy fáradt vagyok. Taehyung hatalmas, mélybarna szemekkel bámul ki az ablakon a természetre. A tekintete kissé álmos, pedig azt állítja, hogy egyáltalán nem fáradt. Kávét szürcsölget, és bármire esküdni mernék, hogy még ilyen szép látványt soha nem láttam. A két kedvenc dolgom egy helyen. Belekortyol a kávéba, miközben a nap fénye a tökéletes bőrére süt, a hosszú szempillái árnyékot tartanak a mandulaszemeknek, a hatalmas keze pedig teljesen körülöleli a pöttyös bögrét. Ahogy a Taehyungot figyelem, azon kapom magam, hogy észrevétlenül elmosolyodom.

– Szóval nagy családot akarsz? – kérdezem.

– Hm? – pillant meglepetten rám.

– Tegnap, még az autóban említetted, hogy öt gyereket szeretnél.

– Minél több annál jobb – mosolyog rám. – Szeretem, ha zajos a ház.

– Kíváncsi lennék, hogy mégis hogyan bírkózol meg öt kisgyerekkel.

– Egyedül sehogy, de a feleségem biztosan segítene – fogja meg a kezemet.

– Sok szerencsét egy olyan nőhöz, aki bevállal öt gyereket... vagyis hatot, veled együtt – mondom nevetve, mire Taehyung elengedi a kezemet. A vigyor ráfagy az arcomra, amikor megátom, hogy a gyűrűsújjamra egy vékonyka szalvéra csík van csavarva.

   Ez nem egy lánykérés, Sora verd ki a fejedből a nevetséges gondolatokat!

   Az arcom már-már éget, annyira vörös. Mi történik velem?

– Látnod kellene magad – kezd el kacagni a fiú. – Mint egy kislány, aki először lát meztelen fiút.

– Ezzel azért nem kellene viccelődnöd – veszem le az ujjamról a papír anyagot.

– Csak próbálom megtartani a nőt, aki felnevel velem együtt hat gyereket.

– Egy szóval sem mondtam, hogy én lennék az. Öt gyerek... még három is sok.

– Hidd el, nem az – könyököl az asztalra, majd arcát a kezének dönti. – Egykeként nőttem fel, és mindig arra vágytam, hogy testvérem szülessen. Persze Jin és Mimi folyton rajtam lógtak, meg én is rajtuk, de mindig féltékeny voltam, ha láttam őket verekedni. Én is nyúztam eleget Mimit, Jint már kevesebbet, mert mindig erősebb volt nálam, de vágytam egy idősebb tesóra, aki megvédett volna, ha a Seok testvérek támadásba lendülnek.

– Egy idősebb testvér – ismételem a szavait, és bármennyire is próbálom elfolytani magamban, a szemem sarkából mégis előtör egy kósza könnycsepp. Nekem volt egy szerető idősebb testvérem, majd egyik napról a másikra elnyelte a föld. Szó szerint kisétált az életemből.

– A nővéredre gondolsz?

– Az jár a fejemben, hogy miért tette. Minden más lenne, ha még most is velünk élne.

– Nem tudhatod, hogy mire gondolt.

– Öngyilkos akart lenni, aztán terhes lett – mondom, közönyt erőltetve az arcomra. – A szüleim mindig ott álltak mellette, segítették, ő mégis tönkretett mindent. Annyira... annyira önző ez az egész.

– Önzőnek tűnhet...

– Mert az is. SoHye senkire sem gondolt, amikor elszökött otthonról, Mirára és a szüleimre sem... rám sem.

– Nagyon sajnálom Sora, nem ismertem a nővéredet, nem tudhatom, hogy mi járt a fejében azon az éjszakán. Azt viszont tudom, hogy ha mélyponton vagy, semmi másra nem vágysz, csak eltűnni erről a világról.

– Tae – pillantok rá. – Ne tűnj el szó nélkül. Kérlek.

Erre azonban nem válaszol, csak mosolyra húzza az ajkát, de kezdek átlátni a maszkján. A hamis mosolya csupán egy álca. Tudni szeretném, hogy mit érez valójában.

   Kilenckor indulunk vissza a fővárosba. Taehyung ismét felajánlja, hogy aludhatok, én pedig képtelen vagyok visszautasítani, hiszen az éjszakám nagyrésze nem éppen alvással telt. Csodálkozom, hogy Tae még mindig bírja.

   Délben érkezünk a kollégiumba. Hatalmasat ásítva nyújtózkodom, miközben próbálom felfogni, hogy eltelt három óra, pedig úgy tűnik, mintha mindössze tíz percet aludtam volna. Taehyung a Nogsaeg előtt parkol le, és mielőtt kiszállnék, megfogja a kezemet. Csókra invitálva közelebb húz magához.

– Látlak még később? – kérdezi.

– Remélem – nyomok egy utolsó puszit a szájára, mielőtt kiszállnék az autóból.

– Viszlát, szépségem – dudál az autóval, majd elhajt. Csak nevetve intek vissza. Mégis mi ez a becézés?

– Szépségem? – hallom meg az újonnan kapott becenevemet. – Azt hiszem lesz miről beszélnünk – áll meg előttem Jungkook hatalmas, kérdő tekintettel.