28. rész - Bűnbeesés

   Hátrébb lépek, a padlóra sütve a tekintetemet. Nem akarom látni, sem a szemébe nézni. Félek, hogy ismét a rabjává válok.

– Ez a női vécé – mondom szemrehányóan.

– Nekem teljesen megfelel – rúgja be az egyik mellékhelyiség ajtaját.

– Mit keresel itt?

– Téged – rúgja be a második és a harmadik ajtót is, majd amint megbizonyosodik, hogy rajtunk kívül senki sincsen a helyiségben, hozzám sétál.

– Nem vagyok kíváncsi rád – tartom ki a kezemet, hogy ne tudjon megközelíteni. – Keress magadnak más lányt ma estére.

– Pedig nekem te kellesz – kulcsoljá rá az ujjait a csuklómra, szokatlanul erősen megszorítva a bőrömet.

– Jobban teszed, ha visszamész Mimihez – húzódok hátrébb, amíg el nem érem a kagyló vastag gránitlapját. – Már biztosan vár rád.

– Szóval erről van szó – neveti el magát. – Féltékeny vagy – jelenti ki.

– Féltékeny a halál – teszem karba a kezem.

– Aranyos – lép közelebb –, ahogy az arcod kipirul a dühtől. – Még mielőtt ismét kinyújthatnám a kezem, hogy ne férjen a közelembe, elkapja a karomat. Tétlenül tekintek Taehyung arcára. – Többször kellene féltékennyé tegyelek – hajol közelebb, én viszont azonnal elfordulok.

– Menj a francba – morgom. – És engedj el. Nem vágyom rád – próbálom kikerülni Taehyung magas alakját, a fiú azonban két kezét a testem mellett erőteljesen a kagylónak szegezi, elvágva az utamat.

– Hazudsz – dönti a homlokát az enyémnek. – Hiszen látom rajtad, ahogyan lélegzel, vagy ahogy a szemembe nézel. A szíved most is sokkal gyorsabban ver. Akarsz engem, és én is téged.

– Ez nem igaz – lehelem, szinte némán.

– Bebizonyítom – emeli meg az államtól fogva az arcomat, majd néhány pillanat erejéig a tekintetemet fürkészi, és végül megcsókol. Ennyi volt. Idáig bírtam.

Az ingatag tervem, másodpercek alatt dől le, egy Taehyung által generált lágy szellő révén, csupán a por létrehozta ködöt hagyva maga után. Nem vagyok én erős, soha nem is voltam az, és az egyetlen személy, aki ezt tudja, éppen itt van előttem, arra törekedve, hogy kihasználja a védtelen énemet. Taehyung ismeri ezt a végtelenül gyenge oldalamat, többet tud rólam, mint a legtöbb ember, és mégis kellek neki.

   Ahogy a spagettipánt észrevétlenül lecsúszik a vállamról, Taehyung pedig a kezébe veszi a keblemet, már tudom, hogy nem menekülhetek. Hiába szeretném, hogy vége legyen, mintha nem én döntenék, a testem nem mozdul, a kezem egyre csak a hideg kagylót markolja, a szívem pedig olyan őrülten dobog, hogy félek, bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről. Ennyire a rabja lennék? Elég egy szép szó, egy lágy érintés, és máris behódolok.

   Benyúlva a szoknyám alá, várakozás nélkül a legérzékenyebb pontomhoz ér, mire a testem összerezzen, s szemérmesen próbálom leállítani.

– Bárki ránk nyithat – mondom, azon küszködve, hogy ellökjem Taehyung buja kezét.

– Már elintéztem. Senki sem fog zavarni minket – tolja fére a karomat. – Gyorsak leszünk – súgja, majd egy egyszerű mozdulattal a fenekemhez ér, és a tükör előtti gránitlapra ültet.

   Széttárva a lábaimat, gondolkodás nélkül szakítja el a rajtam levő harisnyát, kezét ismét a féltett részemhez irányítva. Mohó módon, azonnal kikerüli az alsóneműm anyagát, és az ujjaival lecsap a hüvelyemre. Olyan iramot diktál, hogy szinte felsóhajtani sincsen időm, s nem tudom, hogy a vállába, vagy a kagylóba, esetleg a kézszárítóba kapaszkodjak, megelőzve a leesést.

   Önerővel, már már nevetve a saját szerencsétlenségemen, messzire hajítom a korábbi elhatározásomat, és mintha az utóbbi fél óra nem is létezne, könnyedén sétálok vissza Taehyung ölelő karjaiba. A testem szinte perzsel, és ahogy hozzáérek a hideg tükörhoz, végigfut a hátamon a bizsergés. Erkölcstelen módon egyre jobban vágyakozom Taehyung után, kívánom az érintését, a simogatását, a csókját, és beleremegek minden alkalommal, amikor végre megkaphatom. A könnyű vérem arra hajt, hogy többet követeljek belőle, elfelejtve mindent, ami tisztességes és emberi, és amint Taehyung végigcsókolja a kulcscsontom vonalát, az alsómban munkálkodó ujjait egyre csak felgyorsítva, egy hangos, sokáig elfolytott nyögés tör fel belőlem. Mintha eksztázisban lennék, az egész testem bizsereg.

   Taehyung pimaszul rám mosolyog, majd vadító csókot lehel a számra, és ezzel teljesen elkábít. Minden felgyorsul, a simogatása, a csókjai, a lélegzete, s végül egy zacskó szakadása, majd az ezt követő intenzív behatolás térit észhez. Képtelen vagyok visszafogni a hangomat, önkénytelen nyögések srozata szakad ki belőlem, amint igyekszem a srác nyakába kapaszkodva a legtöbbet megkapni belőle. Kiéhezett vadakként marcangoljuk egymást, én a haját tépem, ő a nyakamat jutalmazza sötét foltokkal, és nem tudunk betelni. Az a bizonyos bíbor színű fátyol körülölel minket, elüldözve minden kétes gondolatot, mintha amit tennénk természetes lenne, itt ebben az elítélendő szituációban is.

   Rászorít a csípőmre, szinte belemar a húsomba, és közelebb húz magához, pedig már nincsen semmi, ami elválasztana, egyetlen miliméter sem. A tekintetem elsötétül, és nem látom már a fehér ajtókat, a halvány sárga világítást, nem hallom a zenét, csupán én létezem és Taehyung, ahogy két külön emberként lassan eggyé válunk. Most csak a mi létezik.

   Beleharapok az alsó ajkába, mire ő hangosan felmorog, és erősebben döf belém. A mozgásunk nyers, állatias, és gyors tempójú, annyira, hogy valójában fel sem tudom fogni, mi történik. Az alkohol, és az érzések keverte viharban, csupán az iramosan növekvő feszülő érzetre figyelek fel, amely egyre csak kitörni készül. Az idő felpörög, a másodpercek lerövidülnek, s végül a beteljesedés kegyetlen pillanatában teljesen elveszítem a fejemet, csupán a testemen átvonuló, tűzforró hullámokat érzem. A mellkasom fel-le emelkedik, levegő után kapkodok, és nem tudok szólalni, mintha elment volna a hangom.

   Minden a maga rendjében történik. Taehyung egy utolsó csókot nyom a számra, majd megigazítja a nadrágját, visszatűri az ingét, és a tükörbe pillantva, az ujjaival kifésüli az összeborzolódott haját. Én visszahúzom a vállamra a ruhám pántjait, majd leveszem a szakadt harisnyámat, és bizonytalan léptekkel elsétálva az első szemetesig, eldobom az anyagot. Ezután némi félelemmel belenézek a tükörbe, és helyrehozom zilált külsőmet, majd visszaülök a gránitlapra, és várok. Fogalmam sincs mire…

   Taehyung leguggolva a fal mellett, rágyújt egy szál cigarettára. Mélyen letüdőzi a füstöt, majd a felesleget kifújja. Tekintetével a padlót fürkészi, miközben az egyik kezével beletúr a hajába. A szőke tincsek aranyló szálakkénk hullanak vissza a fiú arcába.

   Miért vagyok még mindig itt? Miért adtam neki ismét a testemet? Miért rohanok folyton meggondolatlanul a kajrába? Szerelmes lennék? Lehetetlen. Okosabb vagyok annál, mint hogy engedjek egy ilyen kicsinyes érzést győzni fölöttem. De akkor mégis mi ez? A jelenlétében szinte megőrülök, tartok magamtól, és tőle is, senkiben sem bízok, magamban pláne nem, elveszítem a józan ítélőképességemet, egyszerre vagyok kétségbeesett, boldog és nyomorult. Mintha nem is a valódi Sora lennék. Vagy már ez lenne a valódi énem? Ennyit változtam volna? Képes voltam megalázni magam, és itt, ebben a vécében csinálni, csak hogy magam mellett tudhassam egy kevés ideig Taehyungot. Vesztesnek érzem magam, megalázottnak. Ez mindig így lesz. A pár percnyi boldogság ellenében hosszú órák szenvedését adom cserébe. Miért kell folyton annak gyötrődnie, aki odaadóbb, aki jobban vágyakozik a másik után? Miért nem tudom én is magamra festeni ugyanazt a közönyös arcot, mint Taehyung?

– Mennünk kellene – áll fel, felém sétálva. 

Megfogom a kezét, majd az ujjaimat a sajátjaiba kulcsolva, közelebb húzom magamhoz.

– Maradj még – döntöm a fejemet a vállának. – Csak pár percet. Nem tudlak elengedni – súgom az utolsó mondatot csaknem némán.

– Akkor gyere velem – puszil a hajamba. – Ha nem zavarnak a rámtapadó szempárok, akkor maradj mellettem ma este.

A mondat hallatán képes lennék elsírni magam, mégis igyekszem nyugodtnak tűnni.

– Pletykálni fognak rólunk – mondom. 

– Nem érdekel. Már így is számtalan dolgot összehordanak a hátam mögött. 

– Az egyetemen legalább tíz csaj fog nekem esni. Félek a nőidtől.

– Nincsenek nőim.

– Hazudsz.

– Nem elég ahhoz egy csinos test, vagy helyes arc, hogy valaki a nőmnek mondhassa magát. Nekem értékek kellenek – emeli fel az arcomat. A szemébe nézek, és meg szeretném kérdezni, hogy talán én értékes vagyok a számára, de nem merem. Félek a választól. – Úgyhogy nincs mitől tartanod – lép távolabb, maga után húzva engem is.

– Ha mégis megtámadna egy lány, azt megkeserülöd – válaszolok nevetve, ahogy kilépünk a mellékhelyiségből.

Két ismeretlen srác áll az ajtó mellett.

– Sokkal jössz még, Taehyung – szólal meg az egyik. – Vagy tíz csajt küldtem el innen.

– Volt az húsz is – kontrázik a másik.

– Jól van srácok – pacsizik le velük Tae. – Hálás vagyok.

Szóval ezért nem tört ránk senki váratlanul, Taehyung tényleg gondoskodott róla. Azért kíváncsi lennék, hogy mit ígért ennek a két srácnak, cserébe az őrködésért. Milyen kínos… hiszen egyértelmű, hogy tudják, mit műveltünk odabent, és mintha ez Taehyungot egyáltalán nem zavarná. 
Átkarolja a derekamat, és egészen a VIP részlegig vezet.

– Talán mégsem jó ötlet ez – torpanok meg.

– Félsz attól, hogy az emberek velem látnak?

– Nem. Én csak… nem tudom – sóhajtok fel.

– Megvédelek az elmebeteg nőcskéimtől – mondja kacagva Taehyung, mire én is elnevetem magam. – Ne parázz – fog szorosabban magához, majd az ajtóhoz sétálunk. Egy őr áll a VIP bejárata előtt, ám miután Taehyung lazán odaveti a mondatot, hogy “velem van a lány”, azonnal beenged.

Egy szűkös lépcsőn felérve, a bejératot egy sötét színű anyag takarja el. Taehyung udvariasan maga elé enged. A vöröses fényt itt inkább kékes világítás váltja fel. Mindenhol bőrkanapék és italos asztalok állnak, és mintha az alkohol is valamivel drágább, meg persze puccosabb lenne. Hosszú korlát húzódik a helyiség egyik oldalán, ahonnan le lehet pillantani a bulizó tömegre. Innen az ember tényleg felsőbbrendűnek érezheti magát. Nem is csodálkozom, hogy Mimi és a flancos bandája miért éppen itt bulizik.

   A szóbanforgó személy éppen ekkor pillant rám. A fekete haja olyannyira tökéletes, hogy felém fordulva, az apró libbenés is teljesen filmbeillő.

– Kívülállóknak itt nincs helyük – áll meg előttem karbatett kézzel.

– Velem van itt – siet a segítségemre Taehyung. Mimi szeme hatalmasra kerekedik, de igyekszik elrejteni a meglepettségét.

– Ismét idáig süllyedtél?

– Úgy látszik – ránt vállat. – Rátaláltam arra, akit régóta keresek – ölel át váratlanul hátulról.

– Térj észhez, Tae. Tudod, hogy hülyeséget csinálsz – emeli fel a hangját a lány.

– Majd valaki jön, és helyre tesz mindent, amit én elbaszok. Addig meg élvezem az életemet – nyom egy puszit az arcomra, majd kézen fog, és elsétálunk Mimitől.

– Ne legyél hülye – kiáltja utánunk Mimi. – Hiszen csak magadat teszed tönkre. – Erre azonban már nem kap választ.

   Elsétálunk az egyik italos pultig, ahol Taehyung egy koktélt kever nekem. Magának vörösbort tölt, és felém emeli a poharát. A szemébe nézek, koccintunk, majd belekortyolok az édes italba. Ízlik, talán túlságosan is.

– Sokat ittál, igaz? – kérdezem, leülve az egyik kanapé szélére. 

– Eleget – foglal helyet mellettem.

Tudtam. Másképp biztosan nem viselkedne így, nem hozott volna magával egy olyan helyre, ahol rengetegen láthatnak minket együtt. Ráadásul amit Miminek mondott, hogy rátalált arra, akit régóta keres, nem vall Taehyungra.

   Ismét kortyolok az italomból, majd a telefonomra pillantok. Legalább száz nem fogadott hívásom van, és ugyanennyi üzenetem, Eunbitől és Jungkooktól egyaránt.

Eunbi: Hol a francban vagy?

     Sora

     Soraaaa

     Hol vaagy?

     …

     Gyre ki

     Légyszi

     Itt van Yoongh

     YoonGi

     nemtdom mit tegyk

     Asszem tetszik a srááéc..

     a picsába

Jungkook: Hol vagy?

     Kerestelek bent. Elmentél valahova?

     Jó lenne, ha beszélnénk.

    Hazafuvaroztam a két jómadarat. Eunbi ötpercenként sírt és panaszkodott, hogy látni akar téged és neki nem kell egyetlen pasi sem, csak te. Tök para a csaj. Aztán YoonGi felment hozzá, de mindketten olyan állapotban vannak, hogy ha fel is áll annak a hülyének, lefogadom, hogy nem találja meg a lyukat.

     Utánad menjek?

     Sora! Válaszolj!

     Visszajöttem a koleszhez. Ha valami baj van, írj!

Azonnal felszökkenek, majd elnézést kérve Taehyungtól, tárcsázom Eunbi számát. Megtámaszkodom az egyik félreeső asztalban, és várni kezdek, számolva a telefon csengését. Mindhiába, Eunbi nem reagál. Még háromszor próbálkozom, de a lány nem veszi fel a telefont. Csak remélni tudom, hogy jól van…

   Fel kellene hívnom Jungkookot, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Arról csak nem számolhatok be, hogy Kim Taehyunggal voltam a női vécében. Biztosan elítélne miatta. Jobb lesz, ha nem hívom fel, majd holnap azt mondom neki, hogy taxival mentem haza, és lemerült a telefonom. Egyszerű. Nem kell tudnia rólam és Taehyungról. Nem akarom, hogy más szemmel tekintsen rám. Nem kell tudnia, hogymilyen vagyok valójában.

– Taehyung –

   Ahogy bámulom Sora rövid ruhájából kivillanó, formás lábait, nagyot kortyolok a boromból és arra gondolok, hogy milyen hihetetlenül észvesztően néz ki ez a lány. Nem csak most, bármikor máskor. 

   Bárcsak vele tölthetném az időm minden egyes percét. Csak szeretkeznénk, és élvezném minden porcikáját, aztán órák hosszat simogatnám a hátát, és ágyba vinnék neki reggelit, hogy utána újra egymásnak essünk. Ennyire egyszerű lenne. Kár, hogy a kibaszott valóság közel nem ilyen. Utálom az életemet.

– Mondd meg a lánynak, hogy menjen vissza a barátaihoz – ül le mellém SeokJin. Nem válaszolok, helyette töltök egy pohárba némi bort, és átnyújtom a srácnak, de nem veszi el. Vállat vonok, majd én kortyolom be. Jó ez a bor, bár nem valami drága, milliókkal különbözik attól, amit az anyám szokott szürcsölgetni a nagynevű barátaival. De a hatása hamar utolér. Már érzem, hogy kezd elnehezedni a fejem.

– Taehyung, hozzád beszélek. A csajnak nem kellene itt lennie.

– Mégis itt van – rántom meg unottan a vállam.

– Mert idehoztad.

– Ja. Tök jó. Szexi abban a ruhában.

– Az persze, csak nem idevaló. Nem kellene hitegetned – hajol előre, a térdére könyökölve. Az álla alatt fogja össze a kezét, mintha gondolkodna. – És magadat sem. Tudod, hogy neked nem lehet.

– Tudom és nem érdekel.

– Megígérted az anyádnak.

– A határidő télen van, addig csinálhatok amit akarok – dőlök hátra, kényelmesen kinyújtva a lámbamat.

– Nem fog jót tenni, ha beleszeretsz.

– Nem kell aggódnod miattam.

– Persze – sóhajt fel. – Már most teljelen másképp viselkedsz.

– Csak élem az életemet – emelem a poharamat a számhoz, de rá kell jönnöm, hogy elfogyott a borom.

– Ez nem élet.

– Persze, hogy nem az – töltöm meg ismét a poharat.

– Ha rajtad múlna, napokig fel sem kelnél. Így sem jársz be az óráidra. Szedd már össze magad, nem csinálhatod ezt az életed végéig.

– Hiszen éppen azt teszem. Végre van valaki, akinek a gondolata arra késztet, hogy kezdjek valamit magammal, és ne azon járjon folyton az eszem, hogy talán jobb lenne leugrani a kollégium tetejéről.

– Télen, amikor majd el kell köszönnöd tőle, fájni fog. Olyan lesz, mintha belehalnál, és nem lesz más választásod.

– Inkább meghalok egy ilyen lány miatt, ha előtte egy rövid ideig boldog lehetek.

– Taehyung, nem fogod fel, hogy mit beszélsz. Én csak segíteni akarok!

– Nem vagy sikeres – gyújtok rá egy szál cigire.

– Ígéretet tettél az anyádnak, ezt ne felejtsd!

– Miért áll mindenki annak a nőszemélynek az oldalán? Miért van ez Jin, hiszen a legjobb barátom vagy, a testvérem már mióta az eszemet tudom! Miért hagysz cserben?

– Nem hagylak cserben, csak jót akarok neked. Ha most beleszeretsz abba a lányba, később bele fogsz rokkanni a fájdalomba. Nem éri meg ez az egész.

– Pedig vágyom rá, jobban mint bármi másra. Nem érdekel, hogy mi lesz később.

– Ismerlek, és tudom, hogy pár nap múlva mindent kurvára meg fogsz bánni. Ha kitisztul az agyad…

– Az agyam már most is kurvára tiszta – váltok át egy haragosabb hangsúlyra. – Örülök, hogy mindenki annyira jól ismer… hiszen még én sem vagyok tisztában azzal, hogy ki vagyok, a kurva életbe – állok fel, a félig elszívott cigarettát belehajítva az egyik üres üvegbe. 

– Taehyung, ne csinálj hülyeséget.

– Nem fogok – válaszolok, visszapillantva a vállam fölött. – Bízhatsz bennem.

– Bízom. – Tudom, hogy hazudik. Senki sem bízik bennem. Senki olyan, aki ismer.

Sora felé indulok, majd megragadva a karját, magam után kezdem húzni. Megszeppenve tekint rám, de nem ellenkezik.

   El kell tűnnöm innen, valahová messzire, egy nyugodt, csendes helyre, ahol senki sem zavarhat, és senki nem mondja meg, hogy mit tegyek. Időre van szükségem, és Sora társaságára. Azt akarom, hogy az izzadt testünk az egymáséhoz tapadjon, a szívünk hevesen verjen, és pár órára elmeneküljek a vékony karjaiba. Ha magához ölel, elfelejtek létezni, és minden eltűnik. Nincsen családom, nincsen életem, nincsen kibaszott sorsom sem. Semmi sincsen, csak az a nyugtató melegség, amit a lány áraszt magából.

   El kell mennem. Fogalmam sincs hová, vagy milyen messze, csak távol akarok lenni mindenkitől. Semmi más nem kell, csak Sora.