Gyerekként minden olyan egyszerű: sírunk ha éhesek vagy fáradtak vagyunk, és nevetünk ha megcsiklandoznak vagy jó kedvünk van. Felnőttként ez már egészen más. A nevetés talán megmarad, ám a szomorúságunkat mélyen elrejtjük, hogy mások számára a bennünk levő érzés észrevétlen maradjon. És így, minden csepp lehangoltság, csüggedtség, ugyanarra az útra vezet, a sötétség napról-napra egyre jobban felőröl, mígnem megtanulunk ezzel együtt élni. És mi történik? Az emberek képmutatóak lesznek, álarcot vesznek fel és megjátszák magukat, hogy úgy tűnjön, minden rendben.
Jó,
ha van egy személy, akinek kiönthetjük a lelkünket, aki meghallgat és megért.
De mi van, ha túl gyávák vagyunk megszólalni, vagy a vállunkon cipelt teher
kimondva csak elcsépelt önsajnálatnak tűnik?
Ezért szeretem az ilyen pillanatokat, a végtelen eget bámulni, számolni
a csillagokat és pár percre elfelejteni mindent. Az ábránd mindig szebb, mint a
valóság, és most, ezek az aprócska, fénylő pontok, mintha valamiféle reményt
sugároznának, engedem, hogy elszálljon a múlt, csak most, erre a rövid időre.
– Úgy
nézed az eget, mintha még életedben nem láttál volna ilyesmit – szólal meg
Taehyung. – Bár, való igaz, mintha most
erősebben ragyognának. A nagymamám azt mesélte, hogy a csillagokat egy emberi
érzés élteti. Minél erősebb az érzés, annál fényesebben ragyognak.
– Melyik
ez az érzés?
– Hát
– rántja meg a vállát –, a nagyi
szerintem összekevert valamit, mert egy olyan értelmetlen, semmitmondó dolog,
mint a szerelem, nem valószínű, hogy manapság ilyen ragyogóvá varázsolná a
csillagokat. Mindenkit az érdek vezényel – fordít hátat nekem, majd
lépésről lépésre eltűnik a sötétben.
Így
lenne, eljutottunk volna arra a pontra, ahol az érdek többet ér mint a valódi
érzések? Nem létezne igaz szerelem? Taehyung meg miért beszél ilyenekről? Pont
ő, a tökéletes, mesébeillő élettel... Vagy neki is nyomhatja valami a vállát?
– Mire
vársz? – hallom meg Taehuyng mély hangját a távolból. – Talán lefagytál?
– Nem,
csak éppen nem foglak mindenhová követni – kiáltom, hogy biztosan
meghallja.
– Tudod,
egyedül több az esély, hogy elkap egy szörny, vagy szellem, vagy a jeti.
– A
jeti, persze – kezdek el sétálni egy meghatározatlan irányba. A lábaim
visznek előre, és mivel túl sokat nem látok, kénytelen vagyok az
érzékszerveimre hagyatkozni. Na ja, pont én fogok kelleni a szellemeknek, vagy
szörnyszülötteknek... semmit sem tudnának kezdeni velem.
Ekkor a semmiből egy kar nyúl ki, magához rántva, én pedig annak
ellenére, hogy tisztában vagyok vele, Taehyung az, aki a saját örömére
sokadszorra is megszivat, mégis felsikítok. És persze még jóízűen nevet is a
tettén, mintha büszke lenne magára, amiért ráijesztett egy védtelen lányra a
sötétben. Elviselhetetlen egy személy.
– Akkora
seggfej vagy – lököm el magam tőle.
– Ezt
már hallottam egy párszor, a szemétláda, barom, utálatos, pokolra való és többi
mellett. Előszeretettel aggatnak rám kedvesebbnél kedvesebb jelzőket az
emberek.
– Okkal
– forgatom a szememet.
– Ja.
Szerintem is – ragadja meg a pizsamám ujját, maga után húzva. – Biztos mindenki annyira jól ismer, hogy
elítélhessen.
– A
tetteink határoznak meg, és személy szerint velem szemben nem volt túl sok
kedves tetted, úgyhogy ne csodálkozz, ha éppen seggfejnek nevezlek.
– Csak
azt látod belőlem, amennyit én engedek.
– Azt
hiszem, ezek után engem különösebben nem érdekel a kedves oldalad, ha
egyáltalán rendelkezel olyannal – válaszolok, elrántva a kezemet tőle.
Ebből a közelségből már tisztán látom, hogy hol van, nincsen szükségem az
irányítgatására.
Váratlanul néhány halvány villany gyúl fel a közelben, mire kissé
ijedten ugrok a fiú mögé. Taehyung kuncogni kezd a megrémült képemen, ezért
gyorsan összeszedem magam, és igyekszem úgy tenni, mintha az égvilágon semmi
sem történt volna. Nem, én biztosan nem ijedtem meg néhány lámpa váratlan
felgyúlásától.
Alaposabban szemrevéve a helyet, hamar rájövök, hogy éppen a páratlan
kinti zuhanyzó előtt állunk. Nos... nem egy leányálom, de lehetne rosszabb is.
Öt kabinból áll, mindegyik kellően takarva, de a tudat, hogy kint van, a szabad
ég alatt, túlzottan nem vonz. Kényelmetlenül érezném magam, ha itt kellene
levetkőznöm. Nem is értem, miért vagyunk itt.
Velem ellenben azonban Taehyung könnyedén veti le a pulóverét és az alatta
levő fehér pólót is, majd a nadrágövéhez nyúl. Magas, és bár nem túl nagydarab
srác, szálkás felsőteste van és... És te jó ég, ez tényleg előttem vetkőzik?
Amint sikerül felfogni, hogy egy félmeztelen Taehyung áll előttem, azonnal
elfordulok. Érzem, ahogy másodpercek alatt vörösesre vált az arcom színe.
– Mi-mit
művelsz? – dadogom a srácnak, még mielőtt minden rajta levő ruhadarabtól
megszabadulna.
– Lezuhanyzok.
Most úgysem zavar senki, és meleg víz is van – engedi meg az egyik kopottas
zuhanyrózsát.
– És
az nem zavar, hogy éppen előtted állok?
– Egyáltalán
– nevet fel. – Már annyi csaj látott
ruha nélkül, hogy ez a legkisebb aggodalmam – válaszol magabiztosan. – Mi van, talán szégyenlős vagy?
– Nem,
de ami azt illeti, most nem szívesen fordulnék meg.
– Félsz,
hogy csúnyát látsz? – kérdezi csipkelődve.
– Hülye
– teszem karba a kezem.
– Félős
– érkezik a válasz.
Vissza kellene mennem a szállásra. Egyáltalán
mi a francért állok itt, arra várva, hogy őnagyképűsége lezuhanyozzon? Mintha
egyedül nem lenne képes rá... És mégis mi ez az érzés, esni kezdett az eső? Ám
a víz túl meleg ahhoz, hogy eső legyen, és ekkor rájövök, hogy a mögöttem álló
szőke szórakozik velem ismételten.
– Nem
vagy normális – fordulok meg abban a reményben, hogy nem ment el teljesen a
srác esze és legalább a boxerét magán hagyta. Hatalmas szerencsémre, még mindig
a korábbi állapotában, nadrágot viselve áll mögöttem. Azonban ahogy sikerül
szembenéznem vele, az arcomat ismét egy jókora adag víz éri.
– Mégis
felém fordultál – vigyorog rám szemtelenül Taehyung, megvillantva a
kifogástalan fogsorát.
– Annyira
bunkó, utálatos... – szaladok el a következő vízsugár elől. – Idióta – húzódok be az
egyik zuhanykabin csekély védelmet nyújtó függönye mögé. Letörlöm az arcomat
borító vizet, majd kissé kifújom magam, de ekkor az égből ismét megérzem a
vízcseppeket, és már nincsen elég időm félreállni, Taehyung sikeresen
lepriccol. – Hülye majom vagy! –
kiáltom, amit elszökkenve a fiú önelégült képére nézek.
– Folytasd
csak a szapulásomat, és kapsz még ebből – lengeti meg a kezében levő
zuhanyfejet.
– Nehogy
azt hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki szórakozhat – kapom a kezembe a
mellettem levő zuhanyfejet, majd megengedve a vizet, azonnal a srác irányába
tartom. Bár nem telitalálat, mégis kap valamennyit a kiáramló vízből.
– Ez
jéghideg! – kiált fel. – Én legalább
meleg vízzel locsoltalak. Őrült nőszemély!
– Mindenki
azt kapja, amit érdemel – szabadulok meg Taehyung dzsekijétől, hogy
könnyebben tudjak mozogni, majd a fiú felé kezdek szaladni. Ha vizi csatát
akar, akkor megkapja!
Sikerül beszorítanom az egyik kabinba, és mivel a zuhanyfej átér a
szomszédos kabinig, ezért nagy örömmel engedem rá a leghidegebb fokozatra állított vizet. De ő sem hagyja magát, így nemsokára már én is részesülök a
kelletlen ruhás fürdésben. Az éjszaka a nevetéssel fűszerezett kiáltásainktól
hangos, amíg mindketten csöpögünk a víztől. A hajam az arcomra tapad, a vékony
pizsamám pedig egyre nehezebb lesz a felszívódó nedűtől. Úgy érzem magam, mint
egy felelőtlen óvodás, aki nem törődve a következményekkel szalad bele az
elképzelhető legnagyobb őrültségbe. Hogy miért játszom az éjszaka kellős
közepén vizi csatát Taehyunggal? Fogalmam sincs. De most nem foglalkoztatnak az
indokok és magyarázatok, csak ez a felszabadult érzet, amit már nem is
emlékszem, mikor éreztem utoljára igazán. Őrültség, jól tudom, és talán lassan
én is belesétálok ebbe a zavarodott állapotba.
– Úgy
tűnik társamra találtam – bújik ki a fiú egy másodpercre az eddig őt takaró
függöny mögül. – Zakkantabb vagy, mint
gondoltam.
– Nem
hagyhatlak folyton nyerni. Néha rádfér a földbedöngölés – engedem meg a
vizet, lemosva Taehyung képéről a vigyort.
– Ebből
elég – lép ki a saját zuhanykabinja védelméből. Hiába priccolom rá a vizet,
nem hátrál meg. – Itt csak egyetlen
személy lehet győztes.
– Pontosan
– húzom ki magam bátran. – Én
– jelentem ki, egyenesen az arcára tartva a zuhanyfejet.
Taehyung kisvártatva kapja ki a kezemből a
vizet sugárzó fegyvert, majd a földre hajítva, megragadja mindkét csuklómat, és
a fejem mellé nyomva, a kabin lécekből álló falához szorít. Visszakúszik az
arcára a levakarhatatlan mosolya, ahogy a vesztésre ítélt énemet méregeti.
Nem
egészen tudom, hogy a srác pillantásától, vagy az engem érő hűvös széltől, de
kiráz a hideg, és mivel nőből vagyok, a hidegre a testem is reagál, egy nem
éppen előnyös módon.
– Szexi
pizsama – jegyzi meg kajánul Taehyung, ahogy a szeme kelletlenül téved
lejjebb a testemre tapadó ruházaton.
Sürgősen szakítom ki a kezem a szorításából,
majd elfordulva, szégyenlősen kezdem takargatni magam.
– Kéjenc
– morgom, elsétálva a srác mellett. Felkapom a korábban elhajított dzsekit,
majd gyorsan belebújva, egészen a nyakamig húzom a cipzárt, hogy a lehető
legtöbbet takarjon belőlem.
– Szűz
lány – lép mellém, kezében a még száraz ruhadarabjaival. Kettőnk közül
legalább ő nem szégyenlős... már ha ez jó dolognak mondható.
– Miről
beszélsz? – ráncolom a homlokom, próbálva elkerülni a szemkontaktust.
– Az
vagy, nem? – kérdezi szemérmetlenül.
– Nem
vagyok hajlandó ezt megosztani veled – túrok bele a hajamba, kissé megrázva
azt, hogy megszabaduljak a lehető legtöbb víztől.
– Ne
is próbáld tagadni, árulkodnak helyetted a jelek – veszi magára mindkét
pólóját. Beletúr a nedves hajába és kifésüli a homlokára tapadó tincseket.
Hihetetlen, hogy még csöpögő hajjal is jól néz ki. A kiváltságosak tényleg
mindenből a legjobbat kapják, még a génekből is... – Ahogy megrándulsz, ha hozzád érek – irányítja a kezét kissé a
derekam alá. Reflexszerűen húzódóm félre. – Vagy ez a pír az arcodon – érinti meg a bőrömet. Elrántom a fejem,
és lecsapom a kezét.
– Ne
játszd a mindentudót.
– Nem
játszom. Csak értek a lányokhoz – válaszol öntelt módon, kezét a tarkójánál
összekulcsolva. Felfuvalkodott gyökér. – Nem
olyan nehéz megfejteni titeket – jelenti ki. – Te például kívánsz engem.
Megtorpanok, és felvont szemöldökkel tekintek
Taehyungra.
– Azt
hiszem, már egy párszor említettem, nem tartozom az utánad rohanó lányok után
– mondom a lehető legmegvetőbb hangnememmel. – Úgyhogy nem talált.
Tovább lépdelek, a szállás felé, majd
rájövök, hogy a szőke dzsekijét viselem, és hiába melegít, most nem vagyok
képes ezt magamon tartani. Egy szempillantás alatt szabadulok meg tőle, majd
megvárva a mögöttem ballagó gazdáját, a kezébe adom a felsőt.
– Kösz,
de nem kérek egy hozzád hasonló kedvességéből.
Felvont orral fordulok el, hátra sem tekintve.
Talán tényleg igaz a sztereotípia, miszerint minden pasi ugyanolyan, és a
gazdagok egytől egyig elkényeztetett, bunkó személyek.
Képtelen vagyok megérteni ezt a srácot, az egyik percben még jól érzem
magam mellette, a másikban pedig képes tönkretenni a hangulatot egyetlen jól
irányzott mondatával. Nem kellene értelmetlen reményeket fűznöm ahhoz, hogy
talán van benne valami kedvelhető személyiségjegy is. Amint sikerül valamiféle
pozitív képet festenem róla, azonnal, nevetve dönti le, bizonyítva, hogy ő sem
különb, csupán egy nagyképű srác.
– Nem
tetszik ez a megsértődött hercegnő színjáték – nyúl utánam, mielőtt
bemehetnék az épületbe.
– Nem
törekszem arra, hogy a kedvedre tegyek.
– Nem
igazán érdekel, hogy kinek akarsz a kedvében járni – vonja fel az egyik
szemöldökét. – De ha már eddig ébren
voltál, erről nem maradhatsz le.
– Miről?
– simítom ki az arcomba lógó, kósza tincseimet.
– Még
pár perc, és meglátod – válaszol, majd ismét rámadja a dzsekijét, ezúttal
valamivel kedvesebben.
– Nem
bízom meglepetéseidben – próbálok ellenkezni.
– Butaság
lenne bennem megbíznod. De ez tetszeni fog, hidd el. Csak pár perc az egész.
– Áldozzak
pár percet rád az értékes időmből? – pillogtatok plázacicákat megszégyenítő
módon, továbbra sem mozdulva.
– Ne
rám áldozd, hanem magadra – sétál végig a verandán. Egy megviselt szófán
foglal helyet, egyik lábát átvetve a másikon.
Egy
ideig tétlenül toporgok egy helyben, de végül egy indokolatlan okból,
lehuppanok a srác mellé. Kész. Valaki kínozzon meg, vezessen belém áramot, vagy
lőjön lábon, hogy keljek fel ebből a bódulatból és térjen vissza az igazi énem.
A valódi Sora nem ülne hajnalban idekint, Kim Taehyunggal, a személlyel aki
jelenleg az élete szomorítója. Napról-napra egyre nagyobb meglepetéseket okozok
saját magamnak.
– Csökönyös
egy lány vagy – borzolja össze, a már így is borzalmas hajamat.
– Kösz
a bókot – villantok felé egy mesterkélt mosolyt. – Örülök, hogy te tökéletes vagy.
– Nem
vagyok az – dönti hátra a fejét, egy pillanatra lehunyva a szemét. – Messze nem. Csak kibaszott jó színész.
– Megérdemelnéd
az Oscart, mert mindenki számára egy nagyképű, pénzes pöcsnek tűnsz.
– Ez a
cél – húzza félmosolyra a száját.
Most kezdem igazán érezni, hogy mennyire hideg
van. Nem mozgok, és a hajam valamint a ruhám is csöpög a víztől. Nem is értem,
hogy Taehyung mellettem hogy nem fagy meg, abban a vékony pólóban. Persze,
értékelem, hogy nem kéri vissza a felsőjét, de az úriember jelzőt ezek után ha
kényszerítenének sem mondanám rá, csak szimplán hülye.
Az
ég lassanként válik egyre világosabbá, a csillagok elhalványulnak, majd
teljesen eltűnnek. A távoli hegyek mögül először halvány sárga fény tör fel,
majd fokozatosan vált át naranccsá. Megjelennek a nap első, vékonyka sugarai,
átszelve az egész égboltot. A fák által alkotott horizont sötét kontrasztot
alkot az előbújó színáradattal. Az ég rózsaszínre vált, beszínezve a halványan
úszkáló felhőket. A kilátás olyannyira földöntúlinak tűnik, hogy teljesen
elveszek benne. Felállok, és elsétálva a korlátig, tovább bámulom az égre
vetülő felfoghatatlan festményt. A még mindig rejtőző nap játéka ez, hogy
megmutassa az embereknek, mégis mire képes ez az égitest. Észre sem veszem,
ahogy egy öntudatlan mosoly ül az arcomra. Bárcsak minden egyes reggel ebben a
kilátásban lehetne részem. Akkor biztosan nem aludnék délig. Hiszen ezért
megéri korán kelni, sőt... megéri egész éjszaka fenn maradni.
Taehyung halkan lépdel felém, közvetlenül mellettem megállva.
Megigazítja a vállamról lecsúszni készülő dzsekijét, majd a korlátnak
támaszkodik. Ahogy az égre tekint, a hatalmas, kikerekedett íriszében
tükröződnek a színek. Rá sem ismerek...
– Nem
hittem volna, hogy értékeled az ilyesféle dolgokat – szólalok meg.
– Nem
ismersz, de nem is baj. Ez – emeli a kezét az égre –, az egyik boldogságom.
– Akkor
– fordulok kissé felé. – Kösz... hogy
megosztottad velem a boldogságodat – mondom félénken, már-már suttogva.
A fiú rám néz, majd egy széles mosoly
kíséretében, a saját, magabiztos stílusával válaszol:
– Ne
szokd meg. Általában nem vagyok ennyire adakozó.
– Valahogy
ez nem lep meg – lököm meg a vállát.
Váratlanul rámtör az ásítás, így elfordulva
adok eleget az ingernek. Ez minden bizonnyal egy jel, hogy a testem az
energiatartaléka végén jár, és jobb lenne minél előbb feltöltődni, ezért
nyújtózkodva indulok el az épület bejárati ajtajához.
Az
arcomat súrolgatom, hogy a hírtelen rámtelepedő álmosság ne győzzön le idő előtt,
és képes legyek eljutni az ágyamig. Remélem Eunbi nincsen annyira kiterülve,
hogy elfoglaja az egész matracot.
Belépek az ajtón, majd utoljára hátrapillantok, hogy intsek Taehyungnak,
ám ekkor a semmiből hatalmasat tüsszentek. Majd mégegyet. Hármat egymás után.
A
srác kacagva tekint felém, amit bosszús pillantással jutalmazok.
– Ha
megfáztam miattad, megöllek – fenyegetem.
– Ne
fogd rám a felelőtlenségedet – próbálja kihúzni magát. – Én semmiről sem tehetek.
– Nem
vizeztem össze saját magamat – mutatok a még mindig nedves hajamra.
– Te
kezdted a csatát.
– Nem
igaz.
– De.
– Jó
ég, egy óvodással veszekedek – forgatom a szemem.
– Látom
rájöttél. Sohasem veszítek.
– Fordulj
fel – mondom végül.
– Csak
utánad – kacsint rám.
A lehető legnőiesebb mozdulattal mutatom be
neki a középső ujjamat, majd sarkon fordulva indulok be a szobába. Bármit
megadnék most pár óra zavartalan alvásért. Örülnék, ha esténként is,
lefekvéskor ennyire fáradt lennék, legalább nem kellene altatókkal szenvednem.
Elérek a lányok szobájának ajtajáig, azonban mielőtt kinyithatnám,
mintha magátol tárulna ki előttem. Egy nagy csapat hangosan ásítozó lány lép ki
rajta. Úgy sétálnak el mellettem, mintha egy láthatatlan szellem lennék,
miközben mindenféle buta dologról fecsegnek. Szuper, legalább nem fognak
zavarni, amíg én odabent alszom. A következő pillanatban vizont Eunbi jelenik
meg előttem, aki természetesen azonnal észrevesz. Meglepetten dörzsölgeti a
szemét, miközben újra és újra tetőtől talpig végigmér. Jelenlegi állapotomban
nem vagyok egy mindennapi látvány, ez holtbiztos.
– Hol
voltál és mi a csoda történt veled? – kérdezi, miközben az álla valahol a
földet verdesi. Vajon mennyie festhetek szörnyen?
– Korábban
keltem, és elmentem tusolni – bököm ki a rögtönzött választ.
– És
ruhában áztattad magad? – ragadja meg a vállamat, ide-oda forgatva, hogy
jobban szemrevehessen. – Ez meg kié?
– húzza meg a rajtam levő felső gallérját. A francba! Hogy felejthettem el ezt
visszaadni Taehyungnak? – Csak azt ne
mondd, hogy nem tudod, vagy hogy a zuhanyzónál találtad.
– Én
öhhm... – vigyorgok rá kínosan.
– Most
nagy bajban vagy, Sora. Mindenről be kell számolnod – bújik elő Eunbi
komolytalan énje.
– Mesélek
majd, ígérem. De most aludnom kell – próbálom kikerülni a lányt.
– Viccelsz?
Kezdődnek a programok, és minden gólyának ott kell lennie – ejti ki utolsó
tőrdöfésként a mondatot. Ez egy vicc. Egy förtelmes favicc.
Nem. Fogom. Túlélni. A. Mai. Napot. Ebben
biztos vagyok.
Ez nagyon tetszett . Bocsi ,hogy zaklattalak.
VálaszTörlésJaj egyáltalán nem zaklattál, jól esik hogy ennyire varod a részeket!
TörlésNagyon vártam már a részt és nagyon tetszett természetesen :) <3 Rám fért már egy kis boldogság a dark egyetemi napok után :D
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök hogy ezzel kissé feldobhattam a napodat! 💕
TörlésSzia bocsi hogy megint piszkállak de mikorra várható a folytatás ?
VálaszTörlésSzia! Ezen a hétvégén érkezik. (és talán most kicsit belehúzok, és többet is posztolok, de ez még nem biztos!)
Törlés