1. rész - Üdv a koleszban

   Történjen bármi, kerüld a drogokat, és lehetőleg ne csináltasd fel magad egy esztelen buli alkalmával. Ezekkel a szavakkal engedett útnak az édesanyám, a koleszba költözésem előtt. Csak bután mosolyogtam, és vártam hogy becsukódjon a vonat ajtaja, hogy végre elmerülhessek a gondolataim végtelen veremében. A három órás útból szinte semmire sem emlékszem, sikeresen végigaludtam, aminek a hatása az lett, hogy még kómás fejjel vágódtam be egy taxiba és a csomagjaim felét majdnem az úton felejtettem. Az egyetlen szerencsém, hogy egy halálrendes taxisofőrt fogtam ki...

   A húsz perces kocsikázás alatt is elkoppant a szemem, így arra eszméltem, hogy a nyugalmi állapotban levő autó hátsó ülésén, nem éppen a legszebb pozícióban vagyok elterülve, az összes csomagom a járdán sorakozik, és a sofőr az ablak kopogtatásával próbál felébreszteni. Így érkeztem meg a Kim Ji Seok Egyetemre.

   Most pedig csak bámulok mint aki még soha nem járt nagyvárosban, és várom, hogy valami csoda történjen velem. Persze nem történik, és kénytelen vagyok elindulni, magammal cipelve vagy negyven kiló csomagot, egészen az egyetem főépületének halljáig. Itt úgy döntök, hogy jobb valamiféle segítséget és eligazítást kérni, úgyhogy a legtöbb diákot követve, beállok egy kilóméteres sor végére. Nincs ínyemre a várakozás de kénytelen vagyok kibírni egy ennyit. A telefonomat kezdem el bütykölni, amikor valaki szabályosan letámad.

– Park Sora ?! – kiáltja egy lány a nevem, és nem tudom eldönteni, hogy ez kérdés vagy inkább felkiáltás. Egy szőke, göndör fűrtös lány borul a nyakamba. – El sem hiszem, hogy pont itt találkozunk. Ekkora meglepetést!

– Elnézést – próbálom minél illedelmesebben eltolni magamtól ezt a nem komplett személyt. – Valakivel biztosan összetévesztesz – mosolygok rá kínosan.

– Nem – ellenkezik. – Emlékszem rád, legjobb barátnők voltunk még alsós korunkban. Nekem adtad a kedvenc pónidat.

   És ekkor leesik, hogy az előttem álló lány, Kim Eunbi, kiskorom legfőbb ellensége. Azt a pónilovat nem adtam neki, ő lopta el tőlem, és soha nem adta vissza. Aztán ötödikben elköltöztek, és más iskolába iratkozott ezzel megváltva a hátramaradt általános iskolás éveimet.

– Mekkora szerencse, hogy összefutottunk – ölel meg újra. Mi történt ezzel a lánnyal?

– Igen, persze – nyögöm az utolsó levegővel, amit Eunbi kiszorít belőlem.

– Ide fogsz járni? – kérdezi csillogó szemekkel.

– Úgy tűnik – rántom meg a vállam, s már fordulnék is vissza a sorba, de a lány szorosan a nyomomban marad, és vigyorogva folytatja a mondanivalóját.

– Én is ide járok, de nehezen jutottam be, apám egy vagyont fizetett, hogy felvegyenek. Televízió karon vagyok, és megtudtam, hogy egy cukorfalat tanár is fog órákat tartani nekem, szóval tökre fel vagyok pörögve. Veled mi van? Milyen szakos vagy? Hogy megváltoztál, jól áll a hosszú haj.

   Érzem, hogy az agyam felrobbanni készül, de igyekszem a feszültséget elfolytani magamban és a lehető legrövidebben, tőmondatokban válaszolni.

– Ösztöndíjas vagyok. Földrajz szakos. Fél órája érkeztem és fogalmam sincs, hogy itt mi hogy működik.

– Nyugi csajszi, én már itt vagyok egy pár napja, úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet. Ha akarod, bemutatlak pár embernek – karol át, és kezdetét veszi a végtelen fecsegés. Ha nagyon bunkó lennék, csak elővenném a fülhallgatómat és mit sem törődve Eunbi csacsogásával, elkezdenék zenét hallgatni. De az otthoni nevelésem arra ösztökél, hogy hallgassam végig a lány beszédének minden érdektelen részletét. Végülis, így legalább gyorsabban halad a sor.

   Tévedtem. A sor egyetlen perccel sem halad gyorsabban, az agyam viszont már tele van mindenféle zagyvasággal, kezdve a közeli olcsó étterem kínálatával, egészen az Eunbi szobájában levő törött vízvezetékig. Mire kezdünk közeledni a pulthoz, a lány néhány itteni haláldögös srácról beszél, akik minden buliban ott vannak, és úgy váltják az éjszakai partnereiket, mint én a fehérneműt. A nevüket is megemlíti, de ahogy az egyik fülemen be, úgy a másikon ki is száll mindegyik.

– Vigyáznod kell velük – magyarázza teljes átéléssel. – Minden női szívet összetörnek.

– Szuper. Pont nem érdekel egyikőjük sem – lépek oda a pulthoz, hogy végre eligazítást kapjak. – Park Sora – mondom a nevem az előttem levő szakállas srácnak.

– Elsőéves, földrajz kar? – kérdez vissza.

– Igen.

– Rendben. 410-es szoba, B épület, Nogsaeg – nyújtja át a kulcsomat. Még egy sort ecsetel nekem a bentlakás szabályairól és a fontosabb tudnivalókról, de az agyam már valahol a 410-es szobám ágyában jár, és felét sem hallom meg. Végül biccentek egyet és már állnék is tovább, a csomagjaimért sietve, lehetőleg egyedül, de Eunbi továbbra sem kopik le rólam.

– Segítek – ragadja meg az egyik bőröndömet.

– Semmi szükség rá – próbálom visszautasítani, de meg sem hallva engem, a lány elindul a Nogsaeg épület felé. Kaptam egy piócát, már az első napon. Ez szuper lesz...

   Eunbi útközben természetesen ismét mesélni kezd, de már nicsen erőm figyelni rá, az agyam felmondta a szolgálatot. Csak abban reménykedem, hogy az ágyam extrakényelmes lesz, a szobatársam pedig csendes.

   A Nogsaeg épület előtt egy nagy diáktömeg állja el az utat, s Eunbi kíváncsiságának hála, kénytelen vagyok közelebbről is megszemlélni, a gyülekezés okát.

– Az ott Jimin – visít fel, és megragadva a kezemet, az említett fiú irányába kezd húzni.

– Ki a halál az a Jimin?

– Az előbb meséltem róla, isteni pasi. Hát semmire sem figyelsz?

– És nem pont azt mondtad, hogy tartózkodnunk kell a hozzá hasonlóktól? – torpanok meg.

– De, de akkor kimaradnánk az összes jó buliból – kacsint rám, és magával ránt be a tömeg közepébe, Jimin mellé.

   Kényelmetlenül érzem magam a nagy tömegben, mintha a mellkasom összeszorulna, és a tenyerem is izzadni kezd. Hiába, nem vagyok egy társasági ember. Igyekszem elkerülni a szemkontaktusokat és a kínos, pár mondatos beszélgetéseket. Eunbi nyilvános enyelgésbe kezd a nem túl magas, világos hajú, Jimin névre hallgató sráccal. Kacéran mosolyog rá, és egy-egy alkalommal véletlenszerűen megérinti  a karját vagy a vállát. Azonnal feltűnik, hogy nem először csinál ilyent. Pár perc elteltével azonban felém fordul, és átkarolva a nyakamat, már ki is ráncigál a tömegből.

– Téged is felírtalak – szólal meg, miközben a kezébe veszi az egyik táskámat.

– Hová írtál fel? – kérdezek vissza döbbenten.

– Hát az összerázóba.

– Az meg mi?

– Olyasmi mint egy gólyatábor. Játékok, pia, buli és jó pasik. Jövő hétvégén lesz.

– Te megőrültél, ha azt hiszed, hogy én elmegyek egy ilyen helyre – engedem el a Nogsaeg épület üvegajtaját, ami kis híján arcon találja a kedves Eunbit. Sietősen beszállok az éppen akkor érkező liftbe, majd elvéve a lánytól a maradék csomagomat, igyekszem begyömöszölni a kis férőhelyű kabinba. – Köszi a segítséget. Itt jó lesz – nyomom meg a négyes gombot, mielőtt a lány is beszállhatna.

– Holnap egy kávé? – kérdezi az utolsó pillanatban, de válaszra már nincs idő. A lift bezáródik, én pedig elindulok a negyedik emelet felé.

   Eszem ágában sincs kávézni ezzel a lánnyal, és hülye lennék, ha a hétvégémet egy értelmetlen, alkoholtól és hormonoktól fűtött helyen tölteném, olyan emberekkel, akik maximum a bugyimba akarnak eljutni. Az ösztöndíj nem repült a kezembe, keményen megdolgoztam érte és nem akarom elfecséreni a lehetőségemet.

   A negyedik emeleti folyosó kellemesen egyszerű hatású. Krémszínű fapadló és halvány, már-már fehér falak fogadnak, néhol egy festménnyel. Senkivel sem találkozom, bár néhány ajtó mögül halk beszélgetés vagy zene szűrödik ki, a folyosón csupán én tartózkodom. Elérve a szobámig, sietősen lépek be az ajtón, és a legnagyobb meglepetésemre, kellemesen csalódok. Az elképzelésemmel ellentétben, a szoba tágas, a kilátás pedig egészen szép. Két meglehetősen nagy ágy húzódik a falak mentén, ezek mellett egy-egy íróasztal szekrénnyel, a sarokban pedig egy kis hűtő áll. Azonban a szobatársamnak nyoma sincs, biztosan csak később érkezik.

   Lecuccolok az egyik ágyra, majd pakolgatni kezdem a holmijaimat, hogy otthonosabbá tegyem az elkövetkezendő négy évi lakhelyemet. Félúton tartok egy kis pihenőt, és egy otthonról hozott szendviccsel kiülök az ablakba. Délután hat óra van, az udvar hemzseg az újonnan érkezett diákoktól. Még új ez a szituáció, és hiába ülök a Kim Ji Seok Egyetem egyik koleszában, nehéz felfogni, hogy ez tényleg megtörténik.

   Kopogtatás zavar meg a kis pihenőmben. Lustán vánszorgok el egészen az ajtóig. Csak ekkor kezdem érezni, hogy menyire kifárasztott az utazás és a beköltözés, fizikailag és szellemileg egyaránt.

   A résnyire nyitott ajtón pillantok ki, egy kint várakozó, magas fiúra.

– Park Sora, földrajz szak? – kérdezi a srác, mély, rekedtes hangján.

– Igen – tárom szélesebbre az ajtót.

– Remek. Kim NamJoon vagyok, és ezért az épületért felelek. Holnap kilenckor eligazítás. Nem muszáj eljönnöd, de később nem fogok újra elmagyarázni és megmutatni mindent.

– Oké – válaszolok megszeppenve. Kicsit megrémít a srác.

– A szobával minden rendben van? – érkezik a következő kérdés.

– Aha.

– Egyéb kérdés? – vesz elő egy lapokkal teli mappát. Valószínűleg az épületben tartózkodó személyek névsora.

– A szobatársamról tudsz valamit?

– Nézzük csak – kezd el lapozni. – 410-es szoba, Park Sora, földrajz és Kang Hyemi, pszichológia. Jelezte, hogy jönni fog, és azt is, hogy késik.

   Biccentek, ő is biccent, majd egy halk szia-viszlát után becsukom magam előtt az ajtót. Szóval ő felel az épületért. Megteszek pár lépést az ágyamig, de a rendezkedés folytatása helyett, inkább kiterülök, és úgy döntök, hogy rámfér egy fél órás szundítás. Az ágy még nics megvetve, a párna valahol az egyik szekrényben lehet, és a farmerem is szorít, mindezek ellenére pillanatok alatt álomba szenderülök. Sokkal mélyebbe, mint szerettem volna.

   Hosszú órákkal később arra ébredek, hogy valaki majdhogynem betörve az ajtót, a szobámban köt ki. Már tíz is elmúhatott, korom sötét van, ezért csupán az illető körvonalait tudom kivenni, de arra azonnal rájövök, hogy ezúttal nem Eunbi játszadozik velem. Ijedten szökök fel, egyenesen a villanykapcsoló irányába, s amint a szobát ellepi a fény, a kezembe kapom az első védekezésre használható tárgyat - egy széket - és a betolakodóra szegezem.

– Mi a francot keresel itt? – kiáltok rá a ziháló, vörös hajú alakra.

– Rejts el valahová – esik előttem térdre. – Kérlek! Ha nem bújhatok el valahová, kicsinálnak – kérlel kétségbeesetten.

– Mégis ki vagy, és miért pont ide jöttél?

– Mindent elmagyarázok később, csak engedd meg, hogy elrejtőzzek itt –esedezik, az egyik kezemet a markába véve.

– Én nem... – de mire a mondatom végére érnék, a srác már magra is zárja a szekrényem ajtaját.

– Ha jön valaki, ne áruld el, hogy itt vagyok.

– Csodás – motyogom az orrom alatt egy sóhaj közepette, majd ötlet híján az ágyamra ülök, és a szekrény falát kezdem nézni, mintha képes lennék hosszú bámulás után átlátni azon.

   Nem kell sokáig várakoznom, valaki kopogtatni kezd az ajtómon. Tettetett meglepettséggel nyitok ajtót, s bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elárulom a srácot, végül mégis úgy döntök, hogy falazok neki. Felpillantva azonban a valódi döbbenet ül ki az arcomra, amint meglátom a fölém tornyosuló fiú, hosszú, szőke fűrtjei alatt megbúvó arcát. Nem számítottam arra, hogy egy félisten fog kopogtatni az ajtómon. A sötét, mandulaszemeit az arcomra szegezi, s bár még meg sem szólaltam, érzem, hogy nehéz lesz így egy értelmes mondatot kinyögni.

– Láttál itt egy vörös srácot? – kérdezi meglepően mély hangján. Meg kell kapaszkodnom az ajtó kilincsében, nehogy hírtelen elhagyjon az erőm.

– Ne-nem – bököm ki kínosan.

– Bemehetek? – néz át a fejem fölött a szobába.

– Ig.. vagyis nem – köszörülöm meg a hangom. Nem lehet igaz, hogy egy aranyos, ismeretlen pasi jelenléte ezt teszi velem. A fiú azonban nem zavartatva magát, kinyitja az ajtót és besétál mellettem. Körbetekint, de alaposabban nem kezdi keresni a másik srácot. Végül az ablakhoz sétál, kinyitja, majd meggyújt egy szál cigit.

– Kérsz? – tartja felém, miután meggyújtja.

– Nem, és a kolesz szobáiban tilos a dohányzás – teszem feszülten karba a kezem. Hogy tudja egy ilyen helyes fiú egyetlen másodperc alatt elrontani a megjelenését egy cigarettával?

– Nem érdekelnek a szabályok – hajol ki az ablakon, beleszívva a cigibe.

   Nem tudom mit kellene mondanom, vagy reagálnom, ezért csak csendesen helyet foglalok a szekrény mellett levő íróasztalon és várni kezdek. Gondolom elszívja a cigit és távozik. Végtére is tőlem igazán nem akarhat semmit, még csak nem is ismer. Nekidőlök a szekrénynek, de annak az ajtaja váratlanul kinyílik, és kiszáll belőle a vörös hajú fiú.

– Taehyung, azt hiszem megvan amit kerestem – mondja vigyorogva az ablaknál állónak, a kezében lengetve egy fekete anyagot.

– Remélem a legszexibbet nyúltad le – nyomja el a cigijét Taehyung, és a vörös irányába indul.

– Abban biztos lehetsz. Fekete, csipke.

   Ekkor jövök rá, hogy ami a fiú kezében van, az nem más, mint az egyik fehérneműm. Már szaladnék is az irányába, de amilyen gyorsan érkezett a szobámba, olyan hamar tűnik el a srác. Taehyung is siet utána, de mielőtt elhagyná a helyiséget, felém fordul.

– Máskor ne engedj be idegeneket. Ja és igazad van, nem szabad a szobákban cigizni – túr bele pimasz mosollyal a hajába, majd sietősen távozik, becsapva maga mögött az ajtót. Mire feleszmélek és kinézek a folyosóra, csak a fiú távoli alakját vélem felfedezni, a tolvaj társa pedig már valahol messze büszkélkedik a szerzeményében.

   Idegesen fordulok vissza, végigrontva a szobán egyenesen a szekrényemhez, átnézve a holmijaimat, hogy megbizonyosodjak, egy fekete csipketangán kívül semmi más nem tűnt el. De ismét kopogtatást hallok, és ezúttal képtelen vagyok elnyomni a feszültséget, szinte felszakítom az ajtót.

– Úgy hallottam megszegte a szabályzat egyik pontját – lép be a szobába egy idősebb, szemüveges férfi, egy notesszel a kezében.

– Semmit sem szegtem meg – vágom rá ingerülten.

– Nos, a füst és ez a csomag cigaretta nem arról árulkodik – mutat rá az íróasztalomon levő cigire. Az meg hogy a francba került oda?

– Az nem az enyém – próbálok mentegetőzni.

– Nekem nem úgy tűnik, mintha magácskán kívül más is tartózkodna ebben a szobában – nyitja ki a noteszét, majd írni kezd. – Feljegyzem a szobaszámot, és a nevét is, ha elárulná.

– Park Sora – sóhajtok fel. Ennél jobb már nem is lehetne ez a nap.

– Öt szabálysértés után repül a bentlakásból. Legyen erre figyelemmel – sétál az ajtóhoz, alaposan szemrevéve a szoba minden sarkát, valami kifogásolhatót keresve. – További szép estét – köszön el.

– Magának is – csapom be mögötte az ajtót.

   Azonnal kinyitom az ablakot, hogy a füst távozzon, majd helyet foglalok, a párkányra könyökölve. Az udvar kihalt, csak pár kisebb csapat gyülekezik lent. Hűvös a levegő, de jól esik, kissé lenyugtat a történtek után. A szőke srác arcára gondolok, a tincsei alól kikandikáló sötét szempárra, a szemtelen mosolyára.

   Ezt még visszakapod, Taehyung.