41. rész - Szél és parfüm illat

Amikor reggel el kezdett hullani a hó, senki sem számított arra, hogy már az első napon ilyen vastag réteg telepszik a földre. Ez pedig oda vezetett, hogy a főutakon hosszú autósorok állnak, az utcákon az emberek szinte átvergődik magukat a havon, és a város a feje tetejére állt. Mire az állomásra érek, megfagynak a végtagjaim, és olyan fáradt vagyok a bőröndöm cipelésétől, hogy úgy érzem a legelső padon el tudnék aludni, még ebben a hidegben is.

            Belépek a helyiségbe, ami ugyan beltéri, de itt sincsen túl meleg, és káosszal szembesülök: késnek a vonatok. Ha a kijelzők késést jeleznek, az legfeljebb egy-két perc szokott lenni, most azonban hatalmas számokkal virít a járatom mellett, hogy legalább két órát fog késni. Hát ez remek, alhattam volna még két órát a kollégiumban, vagy legalábbis foroghattam volna az ágyban ide-oda, de legalább a melegben, nem a fagyban, az állomáson. Nem hiszem el, hogy még mindig bűntet az élet.

            Végül úgy döntök, hogy keresek egy szabad helyet, és leülve várakozom, amíg a vonatom végre megjelenik. A sok felháborodott ember között nehéz közlekedni, ráádasul egy hatalmas kabát van rajtam, és útközben a bőröndöm egyik kerekével is történhetett valami, mert nem hajlandő rendesen forogni. Kínkeservesen átverekedem magam néhány utamat álló személyen, és meglátok egy üresen álló padot. Felcsillan a szemem, és már-már szaladva indulok meg a prédám irányába, mielőtt bárki más elfoglalná. Csakhogy a tényezők mind ellenem szólnak: a kabát és a bőrönd akadályoznak, a  hideg miatt alig érzem a lábamat, és ebben az ügyetlen állapotomban belecsapódok egy hatalmas barnakabátos alakba, majd a földön kötök ki.

            A hideg idő miatt a vártnál jobban fáj a csapódás. Partravetett halnak érzem magam, amit a kürölötte járó sirályok bármelyik pillanatban eltaposhatnak. Még a fülem is cseng az eséstől, ezért csak többszöri alkalom után hallom meg az előttem álló személy hangját.

– Nem esett bajod? – jelenik meg előttem egy kar, felhúzásra invitálva. Biztosan ő volt az, akinek sikerült nekimennem.

Felnéznék, hogy lássam az arcát, de a sapkám az arcomba tolódott, így csak egy egészen vékony sávot látok. Megragadom a kezet, és feltápászkodva elkezdem igazgatni magam.

– Jól vagyok, kösz – porolom a kabátomat, majd a helyére téve a sapkámat a segítőmre pillantok. – És te... – akad el a szavam, amint megpillantom a szőke tincseket. Ez csak egy vicc lehet, semmilyen esetben sem a valóság. Ám amint a fiú felemeli az arcát, lassan kirajzolódnak a vonásai, és rájövök, hogy a legszörnyűbb rémálmom valóra vált.

Taehyung is megszeppen, a szeme hatalmasra kerekedik, amint rámpillant, majd a tekintetét azonnal a földre szegezi. Közelebb mennék, egy lépést meg is teszek, majd megtorpanok, és nagy levegőt veszek. Érzések ezrei kavarognak bennem, de egyiket sem tudom tisztán megnevezni. Szédülni kezdek.

– Mit keresel itt? – bököm ki végül, de továbbra sem nézek a fiúra.

– Késik a vonatom. Nagyjából fél óra múlva indulok – válaszol a vártnál semlegesebb hangon. Egy légtérben lenni Taehyunggal harminc percen keresztül... semmi másra nem vágyom.

– Akkor én... mennék – indulok el hátat fordítva.

– Nem erre tartottál? – szól utánam. Szégyenkezve fordulok vissza, amikor rájövök, hogy a pad a másik irányban van.

– De, köszi – húzom össze magam, amint elhaladok Taehyung előtt. Valósággal megrémít a magassága, és ezzel a hatalmas barna kabáttal, akár el is tudna rabolni.

            Lehuppanok a valami csoda folytán még mindig szabad padra, és imádkozni kezdek, hogy a szőkeség néhány másodpercen belül eltűnik a tömegben, de úgy látszik, hogy az élet tényleg szivatni akar, mivel a srác pár lépést megtéve felém, leül mellém a padra. Most mi van? Honnan fog előszaladni a kamerás stáb, és mikor hangzik fel a kész átverés zenéje? Mert mindez nem történhet meg, nincsen benne semmi logika, Taehyung csak úgy nem ülhet le mellém. A francba. Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

– Tudod – köszörülöm a torkomat – , máshol is van szabad hely – mondom, hátha meggondolja magát, és elmegy.

– Ez volt a legközelebb – ránt vállat.

– Csodás – szűröm ki a fogam között, de a fiúig már nem jut el a hangom.

            Az egyik lábamat a padra húzva, a fejemet a térdemre döntöm, és lehunyt pillákkal próbálom magam egy kellemesebb helyre képzelni. De akármennyire is jár Hawaii az elmémben, a rettentő hideg folyton visszazökkent. Remélem, hogy a vonaton meleg lesz, és a három órás utam valamivel kellemesebben fog telni, mint ez a várakozás, a sátán kisfiával.

            A kezemet kezdem súrolgatni, mert természetesen elfelejtettem kesztyűt húzni, majd a kabátom cipzárját húznám fel, egészen a fejem búbjáig, csakhogy nem ér el odáig. Ekkor egy hatalmas méretű anyag repül a fejemre, teljesen eltakarva az arcomat. Tényleg el leszek rabolva? A mellettem ülő fiú elrendezgeti a parfümével átitatott sálat, szorosan becsavarva engem az anyagba.

– Még mindig nem tanultál meg rendesen felöltözni – ingatja a fejét.

– Nincsen szükségem erre – próbálom levenni a túlméretezett sálat, de Taehyung félretolja a kezemet, és tovább igazgat.

– A szád teljesen elkékült, és remegsz a hidegtől. Mire megérkezik a vonatod, már csak a hullád fog ülni a padon.

– És az miért zavarna téged? – vágok vissza.

– Még a végén engem gyanúsítanak meg a haláloddal – vonja fel a szemöldökét, csakhogy még mindig nem néz a szemembe, csupán a nyakamba akasztott sálat figyeli.

– Nem vagy vicces – fordulok el, az arcomat beletemetve a puha, finom illatú sálba. Rég nem éreztem ezt a parfümöt, és most, hogy ismét körülölel ez az illat, eszembe jutnak az apró pillanatok melyeket próbáltam mélyen elzárni. Az első csókunk az éjszakán, amikor teljesen megnyíltam előtte, az ez után következő szenvedés, a titkos találkozók, a kunyhóban töltött éjszaka az erdő közepén. Taehyunggal mindig a felhők fölött éreztem magam, mintha ő lenne az én személyre szabott drogom, elkábít, feldob, és eksztázisba kerülök tőle. Csakhogy a hiánya felér a legszörnyűbb elvonási tünetekkel. Talán senki más nincs a világon, aki ilyen érzéseket képes előhozni belőlem, csak is ő.

            Hatalmasat tüsszentve ébredek fel a gondolataimból. Megrémülök a saját hangomtól, és szétnézve az emberek között, abban reménykedem, hogy senki sem hallott meg.

– Már meg is fáztál – szólal meg mellettem a szőke. Persze... hogy is felejthettem el, hogy ő még mindig itt ül? – Hozok teát, addig várj itt – áll fel, sietős léptekkel elsétálva. Hová is mehetnék, hiszen ez az agyalágyult bárhol rámtalálna.

            Jó lenne megérteni, hogy mit szeretne a sors ezzel az utolsó találkozással, miért sodort minket össze az élet, ebben a lehetetlen szituációban. Arra már rájöttem, hogy véletlenek nem léteznek, és ok nélkül biztosan nem lennénk mindketten itt, de akkor mégis, mi a francot kellene gondolnom, mi értelme van ennek az egésznek. Az életünket irányító erőnek még nem elég egyértelmű, hogy és és Taehyung teljesen más utakon járunk, amik ugyan egy rövid ideig keresztezték egymást, de mára már ellentétes irányba haladnak.

            Adjak utolsó esélyt? De mire? Hogy végül szégyen szemre ismét vissza legyek utasítva... Már mindketten jól tudjuk, hogy mi lesz ennek a vége. Hiszen már régen lezártuk. Elköszöntem tőle, és kitöröltem az életemből, vagy legalábbis megpróbáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy felejtsek, hogy többé ne ő járjon a fejemben, és ha lefekszem ne az ő képe jelenjen meg előttem az álmaimban is, mégis mindvégig ott volt az elmém legmélyén. Valójában nem zártuk le. A veszekedésünk után elrohantam, és hatalmas, tátongó lyuk keletkezett bennem. Talán ezért vagyunk itt mindketten, hogy kimondjuk a végszót.

– Tessék – nyújt felém a fiú egy fehér műanyagpoharat. – Csak óvatosan, még forró.

– Kösz – emelem a kezemet, elvéve a teát.

Igen, le kell zárnom, hogy az ünnepeket nyugodtan tölthessem a családommal.

            Összeszedve minden erőmet, a fejemet a fiú irányába emelem, végignézve a rég nem látott arcon. A vastag ruházata takarja az alkatát, de az arcán jól látszik, hogy még mindig milyen vékony. A szeme alól nem tűntek az alváshiány okozta sötét karikák, és a bőre is sápadtnak tűnik. Még mindig nem vigyáz magára. A haja egészen hosszúra nőtt, szinte teljesen takarja a szemét, ezért nem is tudom megállapítani, hogy merre néz. A gőzölgő teával teli műanyagpoharat szorongatja, ami egészen kicsinek tűnik, a hatalmas kezeiben. Nincsen nála sok csomag, csak egy hátizsák, a többit biztosan postázta. Fura őt így látni, egy ennyire természetes, emberi környezetben. A drága ruháival és előkelő megjelenésével egyáltalán nem illik ide. Nem az én világomba való.

– Nagyon utálsz? – hangzik el a kérdés, amit csak pillanatok elteltével fogok fel. Taehyung mintha a földdel beszélne, egyenesen a padlóra mered, de jól tudom, hogy hozzám szegezte a szavait. Mégis mi erre a helyes válasz, hiszen magam sem tudom.

– Igen... – mondom végül, kissé elgondolkodva. – És nem... Nem tudom – sóhajtok fel. – Néha nagyon utállak, máskor meg nem érzek semmit, csak... – hallgatok el.

– Csak mit? – emeli meg a fejét, de még mindig nem tekint rám.

– Hiányt, azthiszem.

– Francba.

– Pontosan, francba – ismételem a fiú szavait, egy indokolatlan mosoly kiséretében.

– Most meg min nevetsz? – néz rám, mire erősebben előtör belőlem a kuncogás.

– Fogalmam sincs. Talán ezen az abszurd helyzeten. Gondoltad volna, hogy még valaha találkozunk?

– Mindvégig ebben reménykedtem – fordul felém a testével is. A levegő egy pillanatra még a mostaninál is jobban lehül, és mintha az idő is megállna. Nem gondolhatta komolyan, biztosan csak viccel, meg akar szivatni a legutolsó találkozásunk alkamával is.

– Inkább a jegyeseden gondolkodj – mondom kissé unott hangnemen.

– Anyám foglalkozik az egész szarral helyettem is – sóhajt, ismét leejtve a fejét. A haja teljesen takarja az arcát.

– De azért... jól vagy? – töri meg egy másodpercre a magabiztos álcámat az aggodalom hangja.

– Voltam már jobban is.

– Ez ismerős – dőlök hátra a padon, belekortyolva a teába. Még mindig forró, de már iható. Kellemesen melengeti a testemet, de nem elég ahhoz, hogy elmossa ezt a maró érzést, amit a beszélgetésünk vált elő. Rövid kérdések, tőmondatok, érték nélküli szavak... Olyan mintha ismeretlenek lennénk egymás szemében. Néhány hét, és máris úgy viselkedünk, mintha korábban sosem találkoztunk volna.

– Mondd csak, megbántad az együtt töltött időt? – kérdezi kis idő elteltével.

– Nem – mondom halkan. – Csak azt bánom, hogy nem volt választásom.

– Végig hazugságban éltél.

– Ezt én is jól tudom.

– Játszadoztam veled, eldobtalak aztán visszaszereztelek, eltaszítottalak, de később hagytam hogy ápolj. Kihasználtalak, Sora – ragadja meg a karomat, maga felé rántva. – Utálnod kellene! – förmed rám haragosan.

Ahogy elhangzanak a szavak, úgy ömlik ki a tea a kezemből, egyenesen a kabátomra. A gőzölgő, ragacsos ital befedi a vastag anyagot, és bár citrom illatot áraszt, messze nem kellemes érzés.

– Most tényleg utállak – pattanok fel a padról, a legközelebbi mosdóba rohanva.

A kagylóba támaszkodok, és a tükörbe bámulva végignézek a szánalmas kinézetemen. A kabátomról csöpög a tea a csempére, de nicsen erőm felemelni a kezemet a papírtörlőig. Ledöntöm a fejemet, és engedem, hogy az eddig összegyűlt feszültség halk könnycseppek formájábal törjön elő a testemből. Mély lélegzeteket veszek, és azzal győzködöm magam, hogy nemsokára vége, mindketten hazamegyünk és nem szenvedek tovább.

– Beleestél a vécébe? – hallok kopogtatást az ajtón. Nem hiszem el, hogy még ide is képes volt követni. – Bejövök – nyit be.

– Ne! – kiáltom, de már késő. Taehyung az irányomba sétál. Ilyekszem ledöntve tartani a fejemet, hogy legalább a könnyeimet takarni tudjam. A fiú megragad néhány papírtörlőt, és titszítani kezdi a kabátomat. Mindketten jól tudjuk, hogy a tea foltja nem fog kijönni az anyagból.

– Hogy lehetsz ennyire ügyetlen?

– És te? – lököm el magamtól. – Hiszen a te hibádból történt az egész. Ha nem jelensz meg az életemben, most nem tartanék itt – emelem meg a hangom dühösen.

– Miért sírsz? – szeppen meg, amint az arcomra néz.

– Miattad te barom – lépek közelebb, a mellkasának szegezve a kezem. – Mert bármennyire is vágyom rá, nem tudlak utálni.

– Sora... – emeli a kezét az arcomhoz, letörölve a könnyeimet.

Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Daeguba tartó járat tíz perc múlva indul.

Taehyung szemébe nézek, abban reménykedve, hogy a korábbi bejelentést nem hallotta meg. Nem tudom mire vágyom igazán, de azt igen, hogy nem elég hozzá tíz perc.

– Mennem kell – enged el, hátrébb lépve. – Vigyázz magadra – sétál az ajtó felé, majd egy utolsó pillantást követve elhagyja a mosdót. A szívem hatalmasat dobban, majd fájdalmas hullám vonul végig a testemen. Mintha egy részem kiszakadt volna belőlem, ismét itt van ez a hatalmas űr.

            Ökölbe szorított kézzel utoljára vetek magamra egy pillantást a tükörben, majd eldobva magamatól az utolsó csepp önbecsülésemet is, a remény leghalványabb morzsáját szorongatva szaladok a fiú után. A bőröndömet úgy vonszolom magammal, mint egy sétát megtagadó kutyát, miközben az emberek között szlalomozva, tekintetemmel a szőke fiút keresem. Nincsen sok időm, és ahogy telnek a másodpercek, úgy válok egyre idegesebbé. Hiába keresem, sehol sem találom azt a hosszú, barna kabátot, sem a szőke tincseket. Felszállt volna a vonatra?

            Kétségbeesetten kezdem kérlelni magamban a világ minden irányító erejét, hogy most az egyszer áljanak mellém, és segítsenek megtlálni azt az agyalágyult szőke alakot, miközben a várakozó térből kilépek a vágányokhoz. Rettentő hideg van, és túl sok az ember az állomáson, ezért úgy érzem, hogy teljesen elvesztem. Ez lenne a vége? A szemem ekkor váratlanul megakad a fiún, aki a járat nyitott ajtaja előtt áll, és azonnal rohanni kezdek.

– Taehyung! – kiáltom a nevét. – Várj – ragadom meg a kezét, magamhoz rántva a fiút. Gondolkodás nélkül ölelem át a vékony testét, a fejemet a mellkasába fúrva. – Ne menj. Ne szállj fel a vonatra.

– Tudod, hogy nem tehetem ezt – von közelebb magához, beletúrva a hajamba.

– De megteheted. Ne szállj fel, maradj velem – szorítom meg a kabátját. – Ne jegyezd el azt a lányt, kérlek – vékonyodik el a hangom. – Felejtsünk el mindent, és kezdjük elölről – ajánlom, utolsó elkeseredésemben. Eddig azt gondoltam, hogy már nem számít a múlt, nem érdekel, hogy Taehyung mit tett velem, hogy milyen kínokon mentem keresztül a fiú miatt. Azt hittem, hogy a fájdalom elmosott iránta minden érzést, most mégis majd kiugrik a szívem a helyéről, ahogy arra gondolok, hogy ismét elveszíthetem a fiút. Szeretem őt, és ő is engem. Ha nem így lenne, nem tartana ennyire védelmezően a karjaiban. Csakhogy a szeretet sokszor nem elég. Arra vágytam, hogy a mi szerelmünk különleges legyen, hogy Taehyung megmutassa, ő más, mint a többi férfi, és képes harcolni, áldozatokat hozni értem. A kettőnk kapcsolata tökéletes lehetett volna, hiszen itt ez a hatalmas kémia, ami körbefon minket. Különbözünk egymástól, a részletekben mégis ott a hasonlóság. Megértem őt, és ő is engem, ha beteg, utánam vágyakozik, mást nem enged maga mellé, én pedig örömmel ápolom bármilyen helyzetben.

            Nem akartam mindezt elfogadni, de már erőtlen vagyok védekezni ellene. Be kell látnom, hogy még ennyi idő után is ugyanazt érzem iránta, mint a legelső alkalommal. Utálom és szeretem is egyszerre.

– Képes lennél erre? – nyúl az állam alá, megemelve a fejemet. Könnyektől csillogó szemmel tekintek a fiúra. – Elfelejteni minden szörnyűséget, amit műveltem veled.

– Csak az számít, hogy velem maradj – emelem a kezemet az arcához . Egészen idáig a szívem ellen harcoltam, a bánattól és a csalódástól rettegve, pedig valahol mélyen tudtam, hogy ezzel csupán magamnak ártok. Sosem megfelelő az időpont az igaz szerelemre, hiszen erről nem mi döntünk, csak úgy jön magától, és pillanatok alatt magávalragad. Pontosan úgy, ahogy Taehyung lassan közelebb hajol, egészen amíg az ajka az enyémre tapad, én pedig érzem, hogy újra a varázslata alatt állok.

     A sok idő után tőrténő első csókunk olyan, mintha visszarepültem volna az éjszakára, ahol igazán Taehyungba szerettem. Gyengéd, talán ártatlan érintésében megannyi érzés lapul. Már akkor tudtam, hogy nem lehet, és mégis akartam. Tudtam, hogy fájni fog, mégis önszántan sétáltam bele a csapdába.

– Sora – válik el tőlem a fiú, a homlokát az enyémnek döntve. – Az elmúlt időben csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora idióta vagyok, amiért elengedtelek. Nem ismerlek hosszú évek óta, de érzem, hogy soha nem találnék hozzád foghatót. Makacs vagy, forró fejű, és sokszor úgy öltözködsz, mintha kukáztad volna a ruháidat, de mégis elképesztően kedves, gondoskodó és önzetlen lány vagy, aki a ronda ruhákban is csodaszép – sóhajt fel halkan. Lehunyom a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. – Ha kívánhatnék, az lenne az egyetlen vágyam, hogy boldoggá tehesselek. Amikor mosolyogni látlak, én is sokkal jobban érzem magam. És azt hiszem, hogy az lesz a helyes döntés, ha végleg elengedlek. Mellettem nem tudnál boldog lenni, a folytonos stressz és megfelelni vágyás tönkretenne. Az én világom nem neked való.

– Hagyd azt a világot, és tarts velem – csúsztatom le a  kezem a mellkasára, megszorítva a kabátját. Nem merem elengedni, hiszen bármikor eltűnhet. – Vagy megtanulok beilleszkedni én.

– Még ezek után is képes lennél áldozni értem... Túl jó vagy – egyenesedik ki. Kezét a sajátomra emeli, majd gyöngéden rászorít, arra késztetve, hogy elengedjem a kabátját.

     A vonat időközben megtelik. Egy ellenőr jár a vágányok mentén, beterelve a vagonokba az utolsó személyeket is. Kifutok az időből.

– Szereted őt? – kérdezem. – A lányt, akit eljegyzel.

– Jóformán nem is ismerem.

– De szereted? – kiáltom ingerülten.

– Nem szeretem, Sora. És talán egész életemben sem fogom.

– És engem? – remeg meg a hangom. – Szeretsz engem? Szerettél valaha?

– Mindennél jobban – mondja, mélyen a szemembe tekintve.

– Bizonyítsd.

Ismét hullani kezd a hó. Hatalmas pihék szállingóznak a levegőben, a hajamon és a kabátomon megpihenve. Taehyung szemében megcsillannak az apró fehér foltok. Közelebb lép, és a derekamtól fogva magához húz. A kezem a nyakán állapodik meg, az újjaim átnyúlnak egészen az arcáig. A sápadt bőre a kinti hideg miatt egészen piros. Visszaadnám a nyakamban lógó sálat, de tudom, hogy nem engedné. A haját rendezgetem. A hosszú tincsei borzosan állnak a fején, takarva a homlokát, itt-ott a szemébe lógva.

   Kezét az arcomra csúsztatva, megvárja amíg lehunyom a szememet, és ezt követően gyengéd csókra invitál. Úgy érzem, hogy az egész életem ettől a csóktól függ, mintha kiszaladna belőlem minden erőm, csupán ez az érintés éltet. Velem marad, minden kis jel erre utal. Erősen markolja a derakamat, és szenvedélyesen csókol. A szívem hatalmasat dobban, és ráharapok az ajkára. Együtt maradunk, elölről kezdünk mindent, és egymásé leszünk. Senki más mellett nem érezhetem magam így, csakis Taehyung mellett. Ő az, aki igazán boldoggá tehet. És talán én vagyok ez egyetlen ember a világon, aki némi boldogságot csempészhet Taehyung napjaiba, még a legrosszabb pillanataiban is. Képes lennék rá, csak az lenne a fontos, hogy a beesett szemek, és lekonyuló ajkak helyett, mosoly jelenjen meg az arcán.

– Szeretlek – súgom kissé távolabb húzódva tőle. Tekintetemet az övére szegezem.

– Sajnálom – mondja, elsötétülő szemekkel, majd ellépve tőlem, belép a vonatba, éppen az ajtó csukódása előtt.

Másodpercekig mozdulatlanul állok, sem a testem, sem az elmém nem reagál. Egyszerűen nem tudom felfogni a történteket. A vonat lassú mozgására eszmélek fel, ahogy a vágányon elkezdenek forogni a kerekek, és Taehyung alakja távolodni kezd.

   Utána lépdelek, de a sétából váratlanul kell szaladásba váltanom, ahogy a mellettem levő jármű hirtelen felgyorsul. Átgázolok a havon és az embereken, amíg el nem érem az ajtót, amin belépett Taehyung. Kapkodva veszem a levegőt, a lábam alig bírja tartani a tempót. Ráteszem a kezem az ajtó átlátszó üvegére, majd egy pillanatra elfordítva a fejemet, belesve az üvegen, a fiú könnytől elázott arcát veszem észre.

   A lábam megtorpan, a vonat felgyorsul. A peronon állva, bámulom a vagonokat, próbálva keresni azt az egyet, amelyikbe beszállt Taehyung, de nem találom. Csak a szél jelzi, a távolban eltűnő vonat nyomait, és a sálból áradó parfüm illat, amit maga után hagyott a fiú. Végleg elvesztettem.

Sziasztok! Ide is elértünk! Hosszú, és rögös út volt, de itt a történet vége. A tervezett folytonos részekkel ellenben volt több kisebb-nagyobb kimaradás. Volt egy időszak, amikor úgy gondoltam, hogy nem leszek képes befejezni ezt a történetet, aztán erőt vettem magamon, és belegondolva, hogy mennyire szeretem ezt a blogot, a szereplőket, és a benne levő drámát, tovább írtam a részeket, egészen idáig. Most viszont pontot kell tennem a mondat végére, ugyanis itt a vége.

   Sora és Taehyung történetét tudatosan nem zártam le teljesen. A nyitott véggel bármikor folytatni tudom. Terveztem is második évadot, de nem tudom, hogy mikor lesz időm a megírására. Utálom magam azért, hogy folyton több hetes, akár hónapos kihagyások voltak a blogon, én pedig ígérgettem, hogy nemsokára hozom az új részt, aztán mégsem sikerült betartanom a szavamat. Úgyhogy ha lesz is második évad, azt csak és kizárólag akkor posztolom, ha előre megírtam a részeket (legalább az évad felét), így nektek sem kell éveket várnotok az egyik fejezettől a másikig.

   Szeretném megköszönni minden egyes olvasónak, hogy végigkövette a részeket, és időről időre visszatért a blogra. A kommentelőknek pedig külön hála, amiért minden egyes alkalommal boldogítottatok, sőt sokszor még meg is sirattatok a kedves szavaitokkal. Nagyon nagyon sokra értékellek titeket. Persze egy író elsősorban magának írjon, mégis a hozzászólások hajtanak, és ihletet adnak, hiszen mi írók érezzük, hogy bizony vannak emberek, akik ugyanolyan izgatottak a történet miatt, mint mi magunk.

   Szóval... nem is tudom mit írhatnék még, mostmár csak húzom ezt az egész elköszönést, de egyszerűen nem tudom befejezni, nehéz elköszönni egy történettől, ami ilyen hosszú időn keresztül volt jelen az életemben. Köszönöm mindenkinek, aki ellátogatott a blogra. Remélem, hogy nem okoztam csalódást!

   Amíg vissza nem térek... viszlát!