Talán a légkondiból érkező meleg az oka, hogy az arcom vörös, pedig nincsen melegem. Elkerülve a kínos pillantásokat, inkább a mellettem elsuhanó város képét kezdem tanulmányozni. Jó lenne feltérképezni legalább a közelebbi helyeket, hogy ne kelljen mástól függenem, amikor valahová el szeretnék menni. Szöul nagyobb, mint gondoltam, és ha továbbra sem számíthatok Eunbi segítségére, akkor azt hiszem, hamar el fogok vesztődni. Persze fordított esetben ő már haragudna rám, de érdemes lenne részemről neheztelni rá? Meg kell beszélnünk pár dolgot, még ezen az estén, persze ha a drága barátnőm nem fog NamJoonnál éjszakázni.
– Miért
álltunk meg? – nézek a mellettem levő szőkére, amint ráeszmélek, hogy az
autó egy ideje nem mozog.
– Mondjuk
mert itt van a terem – adja meg a valójában eléggé kézenfekvő választ.
Tényleg szükségem lesz egy kiadós alvásra, vagy valami gyógyszerre, mert nem
csak a hallásom ment el, de már reagálni sem tudok időben. Talán az agyamra
ment a sok nyugtató...
Kiszállok a járműből, és annak ellenére, hogy
semmilyen fény nem szűrődik ki az ablakokon, elindulok a bejárat felé. Mögöttem
ajtó csapásának zaja hallatszik, és hiába remélem, hogy ismételten rosszul
hallok, és a jármű nemsokára el fog indulni, ez nem következik be. Helyette
Taehyung léptei kezdenek kísérni.
– Miért
követsz? – torpanok meg az ajtó előtt.
– Csak
– állít félre, és kitárva az ajtót, előre megy.
Sötét van, nem ismerem a helyet és van bennem
egy cseppnyi félelem, ezért nem túl feltűnően, a nyomában maradok. Nem tudom,
hogy hol lehet Eunbi, de van egy halvány sejtésem arról, hogy nemsokára az a
négy jómadár előugrik egy sötét sarokból én meg szívrohamot fogok kapni. Aztán
magyarázkodhatok arról, hogy miért késtem, és mit keres itt Taehyung.
– Átvertek
téged – kapcsolja fel a terem villanyát. A helyiség kisebb mint képzeltem,
de jól felszerelt. Az ajtó melletti fal mentén hosszú szekrénysor húzódik, tele
labdákkal és mindenféle felszereléssel. Szemben három hosszú pad áll.
Furcsállva nézek Taehyungra. Az lehet, hogy
itt nincsen senki, de kétlem, hogy Eunbi vagy Jungkook átverne, kivéve ha a
lányban ismét előjött a rivalizálás, a srác pedig bosszút akar állni, amiért a
múltkor ott hagytam a klubban. Végül is jobban belegondolva, ez tényleg
megtörténhet, azok ketten talán szövetkeznek mögöttem, én meg mindvégig meg
voltam vezetve. Nem tudom eldönteni, hogy az agyamban lejátszódó összeesküvés
elméletek, vagy őnagyképűsége jelenléte zavar jobban. De egy biztos, elkezdtem
becsavarodni.
– Felhívom
Eunbit – jelentem ki, bár szinte
biztos vagyok abban, hogy a lány nem fog reagálni. Idegesen járkálok fel-alá a
padlóra festett vonalak mentén, és végül feladva a próblkozásaimat, Taehyung
mellett állapodok meg, az egyik padon. Egy kosárlabdát pörget a kezével.
– Na?
– kérdezi, erősen a labdára koncentrálva. Elcsodálkozom azon, hogy képes
egyensúlyban tartani a labdát, pláne annyi gyűrűvel az ujján.
– Nem
válaszolt – dőlök tanácstalanul hátra, az épület falának.
– Az
egyetem első szivatása – hajítja el a labdát, egészen messzire, úgy hogy a
terem másik falát elérve, visszapattanjon. – Lesz még ilyenben részed – áll fel, elsétálva a helyiség közepéig,
és kezébe véve a labdát, bármilyen erőfeszítés nélkül dob egy két pontos
kosarat. Szóval a kosárlabdához is ért...
– Szerintem
valami más lehet a dolgok mögött. Ők az egyetlen ismerőseim itt.
– Hát
– iramodik meg a labda után. – Szép
haverjeid vannak – dob ismét kosarat.
– Azok
– ismerem el, lehunyva a szemem, de abban a pillanatban egy kemény valami
találja el a homlokomat, fájdalmas kiáltást idézve elő belőlem. Taehyung
nevetve néz a szenvedő alakomra, ahogy az egyik kezemben az általa hajított
labdát tartom, a másikkal pedig a fejemet súrolom.
Minden erőmet bevetve dobom felé a labdát, de
olyan könnyedén hárítja el, mintha egy kis pillangó repült volna az irányába.
– Játssz
velem – lendül ismét irányomba a labda, ám ezúttal lassabban, az utolsó pár
métert már csupán gurulva.
– Nem
– kapom a kezembe, s az ellenkező irányba hajítom, a lehető legmesszebb.
– És
még én vagyok az undok – ered a guruló tárgy irányába. – Csak félsz, hogy elverlek.
– Nem
vagyok ennyire gyerekes – sétálok a pálya közepére.
– Dobj
– adja a kezembe a labdát, amint mellém ér.
– Figyelmeztetlek,
ha nevetni mersz rajtam – hajítom a labdát a kosár felé. – Megöllek.
A labda ugyan eléri a kosarat, de a palánkról
visszapattan. Meglepődöm és magamhoz képest elégedetten mosolyodom el. Velem
szemben azonban Taehyung az intelmem ellenére is kuncogni kezd, ezért
megjátszott haraggal ütöm vállon.
– Béna
vagy – nyújtja a nyelvét.
– Kösz
– indulok meg a pálya szélére. – Megszokhattam
volna már a határtalan kedvességedet.
– Szóval
feladod – szalad utánam, és felgyorsítva a lépéseit, elém kerülve folytatja
tovább. – Azt hittem ennél jobb vagy.
– Miért
fárasszam magam, miattad?
– Mert
meg akarsz verni – vigyorodik el. Való igaz, jól esne végre letörölni azt a
bosszantó mosolyt az arcáról, de hogy pont kosárban verjem meg, amit utoljára
általános iskolában játszodtam, és akkor is a legtöbb időt kispadon töltöttem,
szinte lehetetlen.
– Nincs
értelme, előnnyel indulsz – próbálom kikerülni.
– Évekkel
ezelőtt dobáltam utoljára – nyúl utánam, megragadva a kezemet, kissé
visszarántva. – Ilyen könnyen hagysz
nyerni?
– Na
jó – vonom fel a szemöldököm beleegyezően. – Dobáljunk – emelem a fejem az előttem álló fiú szemébe nézve. – De előbb taníts meg.
Közösen sétálunk vissza a pályára, közel az
egyik kosárpalánkhoz. Taehyung előbb dob párat, szemléltetve, hogy is kellene
elrugaszkodnom a talajról és mennyire hajlítsam a csuklómat, de amikor én
következek, egy sor bénázás után sem sikerül találatot szereznem. A fiú végül
úgy dönt, hogy mögém állva próbál a helyes testtartás és technika felé
terelgetni.
Közel van hozzám, talán túl közel. Koncentrálás közben szinte a fülembe
lélegzik, én pedig képtelen vagyok a szavaira vagy a labdára figyelni, ebben a
zavarbaejtő helyzetben. Úgy érzem, mintha fulladoznék a jelenlététől, vagy ez
csak a parfüme lenne...? Olyan nehéz így szabályosan lélegezni.
– És
akkor eldobod – lendíti a kezét, de az enyém túl későn mozdul, így a labda
alig pár métert tesz meg a levegőben, a palánk közelébe sem érve. Taehyung
értetlenül áll mögöttem. – Nem is
figyeltél rám.
– De
figyeltem, csak... – hallom meg a távolban csengő telefonom hangját.
Azonnal a pad felé veszem az irányt. – Ez
Eunbi lesz – jelentem ki.
Mielőtt felvenném, gyorsan átfuttatok néhány
lehetséges kifogást vagy mentést, hogy éppen hol vagyok és mit csiálok, hogy ne
kelljen beszámolnom Eunbinek erről a rendkívüli kosarazási leckéről,
Taehyunggal.
– Te
meg hol v...
– A
kórháznál – vág kisvártatva a szavamba a lány. – A sürgősségin.
– Atyaúristen!
– ál meg egy pillanatra a szívverésem. – Mit
keresel ott? – indulok meg azonnal a kijárat felé, intve Taehyungnak, hogy
kövessen.
– Most
nem tudok beszélni, de gyere ide – mondja, szabálytalan lélegzettel, mintha
sietne valahová. – Jungkook nincs jól.
– És ezzel a vonal megszakad.
Az aggodalom tengerében kapálózva szinte
rángatom magam után a fiút, ki a teremből, egészen az épület mellett parkoló
autójáig. Ezernyi ijesztő gondolat áraszt el, de próbálom nyugtatni magam, hogy
semmi komoly nem történt azzal a szeleburdi Jungkookkal és senki mással sem.
– A
korházhoz kell mennem – nézek a fiúra kétségbeesetten. A szívem egyre
hevesebben ver az idegességtől.
– Mi
történt? – tekint rám az illetődöttségtől nagy szemekkel.
– Nem
tudom – ragadom meg a két karját, hogy valami szilárdba kapaszkodva
visszanyerjem az egyensúlyomat. – De ott
vannak a többiek. Az előbb telefonált a barátnőm.
– Csak
az átverés következő része.
– Nem,
ez komoly! – szólok rá a kelleténél hangosabban. – Kérlek, vigyél a korházhoz – jelennek meg az első könnycseppek a
szememben.
– Rendben. Szállj be – sóhajt fel.
A szememet törölgetve ülök be az autóba,
most különösen barátságtalannak tűnő ülésére. Becsatolom az övet és próbálok
nyugodtságot erőltetni magamra, de hiába, most a legkevésbé sem megy. Nem értem
miért könnyezem... Hiszen Jungkookot csak két napja ismerem, ráadásul még el
sem döntöttem, hogy kedvelem-e vagy sem. Talán maga a kórház emléke vált ki
belőlem ilyesféle érzéseket? Pedig az már olyan régen történt...
– Sora, maradj kint – csukja be előttem
édesanyám a szoba törtfehér ajtaját. A váróterem egyik kopott padján,
összekucorodva várakozom arra, hogy a nővérem kijön majd a szobából, és azt
mondja, nem történt semmi, teljesen jól van.
A saját
vérében fekvő képe jelenik meg előttem újra meg újra, ahogy szólítgatom SoHyét,
de nem válaszol. Kint várok órákon át, sírok és alig kapok levegőt, de egyetlen
ember, még egy orvos sem vet rám egy szánó, sajnáló pillantást sem. Ismét hátra
vagyok hagyva, mégis az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudok, az az, hogy a
nővérem jól legyen. Ez a legfontosabb. Én mindigis sokkal jobban szerettem őt,
mint ő engem, de valahogy soha nem foglalkoztatott, csak örültem annak, hogy
van egy nővérem, akit szerethetek teljes szívemből. Most azonban mit tegyek...
Hiszen feladta a harcot, nem akar tovább ezen a világon lenni. Hogyan hitessem
el vele pont én, akire szinte sosem hallgat, hogy az élet jó? Egyáltalán hiszek
én ebben, vagy lassan az én időm is lejár...
Az
órára pillantok, csak húsz perc telt el, de mitha minden kis másodperc végtelen
lenne... Megőrülök.
– Bemehetek hozzá? – támadom le a szobából
kilépő édesanyám alakját. Karikás szemeit mereszti rám, és látom, hogy próbál
valamiféle melegséget varázsolni az arcára, de az utóbbi napok annyira
megviselték, hogy semmi mást nem tud közvetíteni, csupán a jéghideg fájdalmat.
– Majd holnap – simogatja meg hűvös
kezével az arcomat.
– Tegnap is ezt mondtad – hajtom le
szomorúan a fejem.
A hideg ráz, ahogy végigsétálok a kórház klór
áztatta, kietlen folyosóján. Próbálok nem a várakozó emberek kétségbeesett,
reményvesztett arcára pillantani. A mellkasomban megbúvó feszültség egyre csak
növekedni látszik, és jól tudom, ha nem találok rá perceken belül a barátaimra,
kénytelen leszek elhagyni ezt a helyet. Utálom a kórházakat.
– Na
végre – indul meg felém Eunbi, amit kiszúr a lézengő emberek között. – Veled meg mi van? Falfehér vagy.
– Semmi,
jól vagyok – ülök le az egyik padra, hogy kissé összeszedjem magam. – Jungkook hol van? Mi történt?
– A
kosár edzésen, az egyik srác durvább volt a kelleténél és fellökte Kookot.
Megsérült, de nincsen nagy baj – meséli, helyet foglalva mellettem. Az
édeskés kölnije mindkettőnket körülölel, ezzel elnyomva az olyannyira utált
klór szagát. – De te biztosan jól vagy?
Ijesztően festesz.
– Csak
nem szeretem a kórházakat – állok fel, megfogva Eunbi meleget árasztó
kezét. – Keressük meg Jungkookot.
– A
közelben van, éppen egy nővér vette kezelésbe. Yoongi meg NamJoon vele vannak
– indulunk el a sürgősségi osztály irányába. Így, Eunbi mellett valamivel
jobban érzem magam, bár a mellkasom még mindig feszít, már nem vagyok annyira
elveszett, kiszolgáltatott ezen a helyen.
Befordulva a sarkon, feltűnik a két említett
srác, ahogy egy fehér függöny mögött levő személlyel beszélgetnek. Egyikőjük
sem tűnik túl idegesnek vagy rémültnek. Valami itt biztosan nincsen rendben.
– Készen
van? – kérdezi Eunbi, amint megérkezünk a srácok mellé. Nem merek belesni a
függöny mögé, pedig a fiúkat látva nem lehet semmi komoly.
– Még
egy perc – szólal meg egy kellemes, női hang.
– Menő
leszel – nevet fel YoonGi. – Bár egy
ideig a másik kezedet kell használnod.
Az a gondolat fut át az agyamon, hogy a
nőcsbász Jungkook eltörhette játék közben a kezét, de egy ekkora sérülést
mégsem egy ilyen helyen kezelnének.
Körbetekintve, észreveszek egy vízautomatát, és magammal húzva Eunbit,
egymás után nyelek be több pohár vizet is. Most már tényleg nincsen okom az
aggodalomra, mégsem vagyok képes lecsillapodni.
– Ez
kurvajó – hallom meg Jungkook hangját. Félve fordulok az irányába, de sem a
kezén, sem a lábán nem vélek felfedezni gipszet, vagy kötést.
– Majd
a másik kezeddel ujjazod a csajokat – mutatja a két ujját YoonGi a
társának.
– Mi
lett veled? – sétálok a sérült fiú mellé. – Minden rendben?
– Persze
– vigyorog rám Jungkook. Miért ilyen nyugodt körülöttem mindenki, amíg én éppen
szívrohamok sorozatát élem meg? – Csak
egy kicsit fáj – emeli fel a kezét. A középső ujja van vastagon bekötve. – Megpuszilod?
– Ti
most vicceltek velem? – nézek körbe felháborodva, Eunbi haját igazító
lényén megállapodva. – Azt mondtad, hogy
baj van, én meg halálra idegeskedtem magam – fordulok vissza Jungkook felé
–, egy eltörött ujj miatt?
– Csak
azt mondtam, hogy gyere ide, mert itt vagyunk – próbál mentegetőzni Eunbi.
– Meg
azt, hogy Jungkook nincs jól.
– Hát
tíz perce még itt nyöszörgött, hogy fáj az ujja – rántja meg a vállát a
lány.
– Hé!
Tényleg nagyon fájt – szól közbe az érintett.
Morcosan, trappolva vonulok ki a korházból,
nem várva meg a csapat további négy tagját. Nem hiszem el, hogy egy nyomorult
törött ujj miatt jöttem be a korházba, ezzel előidézve azokat a rohadt
emlékeket, amiket már réges régen ki kellett volna törölnöm az elmémből.
Az ágyamon elterülve hallgatom, amint Eunbi a
még mindig rejtélyes szobatársam ágyán rágcsál egy adag pattogatott kukoricát.
Miután a háromszori kínálatára folyton nemleges választ kapott, többször nem próbálkozik.
Nincsen kedvem enni.
Úgy
téve, mintha keresnék valamit, előhalászok a táskám rejtett zsebéből néhány
szem nyugtatót, majd pár percig eltűnve a fürdőben veszem be azokat. Nem akarok
újra rászokni, de egyes estéket nem bírnék ki a bogyók nélkül.
– Tetszem
NamJoonnak – mondja a barátnőm, amint belépek a szobába.
– Meg
még vagy húsz másik srácnak is a kampuszon – foglalok helyet ezúttal a
földön, az ágyamnak dőlve. – Neked
tetszik? – kérdezem a lányt figyelve.
– Nem
tudom – huppan le mellém, a földre. – Cuki,
de nem az esetem.
– Korábban
még oda voltál érte.
– Már nem
– válaszol egy egyszerű válrántással. Érdekes ez a lány...
– Akkor
valaki más tetszik? – nyújtom ki a lábamat, egy kényelmesebb pozíciót
felvéve. Ilyen lenne egy beszélgetés két barátnő között? Nem mintha nem lettek
volna korábban barátaim, csupán velük nem pasikról dumáltam... Igazából nem
vitattunk meg soha semmilyen személyes dolgot. Fura.
– Lehet.
Még én sem tudom – jelenik meg egy indokolatlanul nagy mosoly az arcán.
Hosszan bámul rám ezzel a zavarbahozó ábrázattal.
– Mi
van?
– Milyen
sráccal voltál ma? – kérdezi váratlanul.
– Miről
beszélsz? – kerekednek ki a szemeim és meghökkenve csúszok kicsit távolabb
a lánytól.
– Amikor
hívtalak, pasival voltál. Vagy tévedek? – követi a mozdulatomat, az aurámba
mászva.
– Tévedsz
– vágom rá. Csak nem olvas a gondolataimban? Netalán ennyire nyilvánvaló lenne,
hogy egy fiú társaságában töltöttem a délutánom egy kevés részét... Lehet, hogy
érződik rajtam Taehyung kölnije? Észrevétlenül szagolom meg a pólómat, de
semmit sem érzek.
– Nem
kell elmondanod, hogy ki az – veti át a lábait az enyémen, már-már rajtam
ül. Miért ilyen levakarhatatlan ez a lány? Én meg miért türöm ezt el? – Csak annyit, hogy milyen volt?
– Nem
tudom miről beszélsz – állok fel, nem törődve azzal, hogy Eunbi ennek
hatására kiterül a földön.
– Helyes
a srác? Lefeküdtetek?
– Nem
vagy normális – kapom a kezembe a párnámat, majd egyenesen a lányra hajítva
igyekszem véget vetni a beszélegtésnek.
– Jó,
ne mondd el – öleli át a párnát. – Nekem
úgysem tudsz hazudni, tudom, hogy egy sráccal voltál.
Nagyon jó volt. Köszönöm, hogy még ilyenkor is kirakod.
VálaszTörlésIgazán nincs mit, örülök, hogy tetszett!
TörlésEz a rész is nagyon jó volt! Már én is megijedtem, hogy valami nagyobb baja van Jungkook-nak, és mindenre gondoltam, de erre nem számítottam :D Kíváncsi vagyok hogyan fog alakulni, illetve kibontakozni Sora és Taehyung kapcsolata. Várom a folytatást! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök, hogy tetszett ez a rész. :) Hát Eunbi meg Kook kissé túlreagálták azt az aprócska törést...
TörlésSora és Taehyung között pedig... bonyodalooooom :D
Nagyon jo resz lett!😍😍😍
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
TörlésKb mikorra várható a folytatás?
VálaszTörlésNem tudom még pontosan. 2-3 nap talán.
Törlés