2018. jan. 2.

7. rész - Kosár


   Talán a légkondiból érkező meleg az oka, hogy az arcom vörös, pedig nincsen melegem. Elkerülve a kínos pillantásokat, inkább a mellettem elsuhanó város képét kezdem tanulmányozni. Jó lenne feltérképezni legalább a közelebbi helyeket, hogy ne kelljen mástól függenem, amikor valahová el szeretnék menni. Szöul nagyobb, mint gondoltam, és ha továbbra sem számíthatok Eunbi segítségére, akkor azt hiszem, hamar el fogok vesztődni. Persze fordított esetben ő már haragudna rám, de érdemes lenne részemről neheztelni rá? Meg kell beszélnünk pár dolgot, még ezen az estén, persze ha a drága barátnőm nem fog NamJoonnál éjszakázni.
Miért álltunk meg? – nézek a mellettem levő szőkére, amint ráeszmélek, hogy az autó egy ideje nem mozog.
Mondjuk mert itt van a terem – adja meg a valójában eléggé kézenfekvő választ. Tényleg szükségem lesz egy kiadós alvásra, vagy valami gyógyszerre, mert nem csak a hallásom ment el, de már reagálni sem tudok időben. Talán az agyamra ment a sok nyugtató...
Kiszállok a járműből, és annak ellenére, hogy semmilyen fény nem szűrődik ki az ablakokon, elindulok a bejárat felé. Mögöttem ajtó csapásának zaja hallatszik, és hiába remélem, hogy ismételten rosszul hallok, és a jármű nemsokára el fog indulni, ez nem következik be. Helyette Taehyung léptei kezdenek kísérni.
Miért követsz? – torpanok meg az ajtó előtt.
Csak – állít félre, és kitárva az ajtót, előre megy.
Sötét van, nem ismerem a helyet és van bennem egy cseppnyi félelem, ezért nem túl feltűnően, a nyomában maradok. Nem tudom, hogy hol lehet Eunbi, de van egy halvány sejtésem arról, hogy nemsokára az a négy jómadár előugrik egy sötét sarokból én meg szívrohamot fogok kapni. Aztán magyarázkodhatok arról, hogy miért késtem, és mit keres itt Taehyung.
Átvertek téged – kapcsolja fel a terem villanyát. A helyiség kisebb mint képzeltem, de jól felszerelt. Az ajtó melletti fal mentén hosszú szekrénysor húzódik, tele labdákkal és mindenféle felszereléssel. Szemben három hosszú pad áll.
Furcsállva nézek Taehyungra. Az lehet, hogy itt nincsen senki, de kétlem, hogy Eunbi vagy Jungkook átverne, kivéve ha a lányban ismét előjött a rivalizálás, a srác pedig bosszút akar állni, amiért a múltkor ott hagytam a klubban. Végül is jobban belegondolva, ez tényleg megtörténhet, azok ketten talán szövetkeznek mögöttem, én meg mindvégig meg voltam vezetve. Nem tudom eldönteni, hogy az agyamban lejátszódó összeesküvés elméletek, vagy őnagyképűsége jelenléte zavar jobban. De egy biztos, elkezdtem becsavarodni.
Felhívom Eunbit  – jelentem ki, bár szinte biztos vagyok abban, hogy a lány nem fog reagálni. Idegesen járkálok fel-alá a padlóra festett vonalak mentén, és végül feladva a próblkozásaimat, Taehyung mellett állapodok meg, az egyik padon. Egy kosárlabdát pörget a kezével.
Na? – kérdezi, erősen a labdára koncentrálva. Elcsodálkozom azon, hogy képes egyensúlyban tartani a labdát, pláne annyi gyűrűvel az ujján.
Nem válaszolt – dőlök tanácstalanul hátra, az épület falának.
Az egyetem első szivatása – hajítja el a labdát, egészen messzire, úgy hogy a terem másik falát elérve, visszapattanjon. – Lesz még ilyenben részed – áll fel, elsétálva a helyiség közepéig, és kezébe véve a labdát, bármilyen erőfeszítés nélkül dob egy két pontos kosarat. Szóval a kosárlabdához is ért...
Szerintem valami más lehet a dolgok mögött. Ők az egyetlen ismerőseim itt.
Hát – iramodik meg a labda után. – Szép haverjeid vannak – dob ismét kosarat.
Azok – ismerem el, lehunyva a szemem, de abban a pillanatban egy kemény valami találja el a homlokomat, fájdalmas kiáltást idézve elő belőlem. Taehyung nevetve néz a szenvedő alakomra, ahogy az egyik kezemben az általa hajított labdát tartom, a másikkal pedig a fejemet súrolom.
Minden erőmet bevetve dobom felé a labdát, de olyan könnyedén hárítja el, mintha egy kis pillangó repült volna az irányába.
Játssz velem – lendül ismét irányomba a labda, ám ezúttal lassabban, az utolsó pár métert már csupán gurulva.
Nem – kapom a kezembe, s az ellenkező irányba hajítom, a lehető legmesszebb.
És még én vagyok az undok – ered a guruló tárgy irányába. – Csak félsz, hogy elverlek.
Nem vagyok ennyire gyerekes – sétálok a pálya közepére.
Dobj – adja a kezembe a labdát, amint mellém ér.
Figyelmeztetlek, ha nevetni mersz rajtam – hajítom a labdát a kosár felé. – Megöllek.
A labda ugyan eléri a kosarat, de a palánkról visszapattan. Meglepődöm és magamhoz képest elégedetten mosolyodom el. Velem szemben azonban Taehyung az intelmem ellenére is kuncogni kezd, ezért megjátszott haraggal ütöm vállon.
Béna vagy – nyújtja a nyelvét.
Kösz – indulok meg a pálya szélére. – Megszokhattam volna már a határtalan kedvességedet.
Szóval feladod – szalad utánam, és felgyorsítva a lépéseit, elém kerülve folytatja tovább. – Azt hittem ennél jobb vagy.
Miért fárasszam magam, miattad?
Mert meg akarsz verni – vigyorodik el. Való igaz, jól esne végre letörölni azt a bosszantó mosolyt az arcáról, de hogy pont kosárban verjem meg, amit utoljára általános iskolában játszodtam, és akkor is a legtöbb időt kispadon töltöttem, szinte lehetetlen.
Nincs értelme, előnnyel indulsz – próbálom kikerülni.
Évekkel ezelőtt dobáltam utoljára – nyúl utánam, megragadva a kezemet, kissé visszarántva. – Ilyen könnyen hagysz nyerni?
Na jó – vonom fel a szemöldököm beleegyezően. – Dobáljunk – emelem a fejem az előttem álló fiú szemébe nézve. – De előbb taníts meg.
Közösen sétálunk vissza a pályára, közel az egyik kosárpalánkhoz. Taehyung előbb dob párat, szemléltetve, hogy is kellene elrugaszkodnom a talajról és mennyire hajlítsam a csuklómat, de amikor én következek, egy sor bénázás után sem sikerül találatot szereznem. A fiú végül úgy dönt, hogy mögém állva próbál a helyes testtartás és technika felé terelgetni.
   Közel van hozzám, talán túl közel. Koncentrálás közben szinte a fülembe lélegzik, én pedig képtelen vagyok a szavaira vagy a labdára figyelni, ebben a zavarbaejtő helyzetben. Úgy érzem, mintha fulladoznék a jelenlététől, vagy ez csak a parfüme lenne...? Olyan nehéz így szabályosan lélegezni.
És akkor eldobod – lendíti a kezét, de az enyém túl későn mozdul, így a labda alig pár métert tesz meg a levegőben, a palánk közelébe sem érve. Taehyung értetlenül áll mögöttem. – Nem is figyeltél rám.
De figyeltem, csak... – hallom meg a távolban csengő telefonom hangját. Azonnal a pad felé veszem az irányt. – Ez Eunbi lesz – jelentem ki.
Mielőtt felvenném, gyorsan átfuttatok néhány lehetséges kifogást vagy mentést, hogy éppen hol vagyok és mit csiálok, hogy ne kelljen beszámolnom Eunbinek erről a rendkívüli kosarazási leckéről, Taehyunggal.
Te meg hol v...
A kórháznál – vág kisvártatva a szavamba a lány. – A sürgősségin.
Atyaúristen! – ál meg egy pillanatra a szívverésem. – Mit keresel ott? – indulok meg azonnal a kijárat felé, intve Taehyungnak, hogy kövessen.
Most nem tudok beszélni, de gyere ide – mondja, szabálytalan lélegzettel, mintha sietne valahová. – Jungkook nincs jól. – És ezzel a vonal megszakad.
Az aggodalom tengerében kapálózva szinte rángatom magam után a fiút, ki a teremből, egészen az épület mellett parkoló autójáig. Ezernyi ijesztő gondolat áraszt el, de próbálom nyugtatni magam, hogy semmi komoly nem történt azzal a szeleburdi Jungkookkal és senki mással sem.
A korházhoz kell mennem – nézek a fiúra kétségbeesetten. A szívem egyre hevesebben ver az idegességtől.
Mi történt? – tekint rám az illetődöttségtől nagy szemekkel.
Nem tudom – ragadom meg a két karját, hogy valami szilárdba kapaszkodva visszanyerjem az egyensúlyomat. – De ott vannak a többiek. Az előbb telefonált a barátnőm.
Csak az átverés következő része.
Nem, ez komoly! – szólok rá a kelleténél hangosabban. – Kérlek, vigyél a korházhoz – jelennek meg az első könnycseppek a szememben.
Rendben. Szállj be – sóhajt fel.
A szememet törölgetve ülök be az autóba, most különösen barátságtalannak tűnő ülésére. Becsatolom az övet és próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, de hiába, most a legkevésbé sem megy. Nem értem miért könnyezem... Hiszen Jungkookot csak két napja ismerem, ráadásul még el sem döntöttem, hogy kedvelem-e vagy sem. Talán maga a kórház emléke vált ki belőlem ilyesféle érzéseket? Pedig az már olyan régen történt...

Sora, maradj kint – csukja be előttem édesanyám a szoba törtfehér ajtaját. A váróterem egyik kopott padján, összekucorodva várakozom arra, hogy a nővérem kijön majd a szobából, és azt mondja, nem történt semmi, teljesen jól van.
A saját vérében fekvő képe jelenik meg előttem újra meg újra, ahogy szólítgatom SoHyét, de nem válaszol. Kint várok órákon át, sírok és alig kapok levegőt, de egyetlen ember, még egy orvos sem vet rám egy szánó, sajnáló pillantást sem. Ismét hátra vagyok hagyva, mégis az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudok, az az, hogy a nővérem jól legyen. Ez a legfontosabb. Én mindigis sokkal jobban szerettem őt, mint ő engem, de valahogy soha nem foglalkoztatott, csak örültem annak, hogy van egy nővérem, akit szerethetek teljes szívemből. Most azonban mit tegyek... Hiszen feladta a harcot, nem akar tovább ezen a világon lenni. Hogyan hitessem el vele pont én, akire szinte sosem hallgat, hogy az élet jó? Egyáltalán hiszek én ebben, vagy lassan az én időm is lejár...
Az órára pillantok, csak húsz perc telt el, de mitha minden kis másodperc végtelen lenne... Megőrülök.
Bemehetek hozzá? – támadom le a szobából kilépő édesanyám alakját. Karikás szemeit mereszti rám, és látom, hogy próbál valamiféle melegséget varázsolni az arcára, de az utóbbi napok annyira megviselték, hogy semmi mást nem tud közvetíteni, csupán a jéghideg fájdalmat.
Majd holnap – simogatja meg hűvös kezével az arcomat.
Tegnap is ezt mondtad – hajtom le szomorúan a fejem.

A hideg ráz, ahogy végigsétálok a kórház klór áztatta, kietlen folyosóján. Próbálok nem a várakozó emberek kétségbeesett, reményvesztett arcára pillantani. A mellkasomban megbúvó feszültség egyre csak növekedni látszik, és jól tudom, ha nem találok rá perceken belül a barátaimra, kénytelen leszek elhagyni ezt a helyet. Utálom a kórházakat.
Na végre – indul meg felém Eunbi, amit kiszúr a lézengő emberek között. – Veled meg mi van? Falfehér vagy.
Semmi, jól vagyok – ülök le az egyik padra, hogy kissé összeszedjem magam. – Jungkook hol van? Mi történt?
A kosár edzésen, az egyik srác durvább volt a kelleténél és fellökte Kookot. Megsérült, de nincsen nagy baj – meséli, helyet foglalva mellettem. Az édeskés kölnije mindkettőnket körülölel, ezzel elnyomva az olyannyira utált klór szagát. – De te biztosan jól vagy? Ijesztően festesz.
Csak nem szeretem a kórházakat – állok fel, megfogva Eunbi meleget árasztó kezét. – Keressük meg Jungkookot.
A közelben van, éppen egy nővér vette kezelésbe. Yoongi meg NamJoon vele vannak – indulunk el a sürgősségi osztály irányába. Így, Eunbi mellett valamivel jobban érzem magam, bár a mellkasom még mindig feszít, már nem vagyok annyira elveszett, kiszolgáltatott ezen a helyen.
Befordulva a sarkon, feltűnik a két említett srác, ahogy egy fehér függöny mögött levő személlyel beszélgetnek. Egyikőjük sem tűnik túl idegesnek vagy rémültnek. Valami itt biztosan nincsen rendben.
Készen van? – kérdezi Eunbi, amint megérkezünk a srácok mellé. Nem merek belesni a függöny mögé, pedig a fiúkat látva nem lehet semmi komoly.
Még egy perc – szólal meg egy kellemes, női hang.
Menő leszel – nevet fel YoonGi. – Bár egy ideig a másik kezedet kell használnod.
Az a gondolat fut át az agyamon, hogy a nőcsbász Jungkook eltörhette játék közben a kezét, de egy ekkora sérülést mégsem egy ilyen helyen kezelnének.
   Körbetekintve, észreveszek egy vízautomatát, és magammal húzva Eunbit, egymás után nyelek be több pohár vizet is. Most már tényleg nincsen okom az aggodalomra, mégsem vagyok képes lecsillapodni.
Ez kurvajó – hallom meg Jungkook hangját. Félve fordulok az irányába, de sem a kezén, sem a lábán nem vélek felfedezni gipszet, vagy kötést.
Majd a másik kezeddel ujjazod a csajokat – mutatja a két ujját YoonGi a társának.
Mi lett veled? – sétálok a sérült fiú mellé. – Minden rendben?
Persze – vigyorog rám Jungkook. Miért ilyen nyugodt körülöttem mindenki, amíg én éppen szívrohamok sorozatát élem meg? – Csak egy kicsit fáj – emeli fel a kezét. A középső ujja van vastagon bekötve. – Megpuszilod?
Ti most vicceltek velem? – nézek körbe felháborodva, Eunbi haját igazító lényén megállapodva. – Azt mondtad, hogy baj van, én meg halálra idegeskedtem magam – fordulok vissza Jungkook felé –, egy eltörött ujj miatt?
Csak azt mondtam, hogy gyere ide, mert itt vagyunk – próbál mentegetőzni Eunbi.
Meg azt, hogy Jungkook nincs jól.
Hát tíz perce még itt nyöszörgött, hogy fáj az ujja – rántja meg a vállát a lány.
Hé! Tényleg nagyon fájt – szól közbe az érintett.
Morcosan, trappolva vonulok ki a korházból, nem várva meg a csapat további négy tagját. Nem hiszem el, hogy egy nyomorult törött ujj miatt jöttem be a korházba, ezzel előidézve azokat a rohadt emlékeket, amiket már réges régen ki kellett volna törölnöm az elmémből.


Az ágyamon elterülve hallgatom, amint Eunbi a még mindig rejtélyes szobatársam ágyán rágcsál egy adag pattogatott kukoricát. Miután a háromszori kínálatára folyton nemleges választ kapott, többször nem próbálkozik. Nincsen kedvem enni.
   Úgy téve, mintha keresnék valamit, előhalászok a táskám rejtett zsebéből néhány szem nyugtatót, majd pár percig eltűnve a fürdőben veszem be azokat. Nem akarok újra rászokni, de egyes estéket nem bírnék ki a bogyók nélkül.
Tetszem NamJoonnak – mondja a barátnőm, amint belépek a szobába.
Meg még vagy húsz másik srácnak is a kampuszon – foglalok helyet ezúttal a földön, az ágyamnak dőlve. – Neked tetszik? – kérdezem a lányt figyelve.
Nem tudom – huppan le mellém, a földre. – Cuki, de nem az esetem.
Korábban még oda voltál érte.
Már nem – válaszol egy egyszerű válrántással. Érdekes ez a lány...
Akkor valaki más tetszik? – nyújtom ki a lábamat, egy kényelmesebb pozíciót felvéve. Ilyen lenne egy beszélgetés két barátnő között? Nem mintha nem lettek volna korábban barátaim, csupán velük nem pasikról dumáltam... Igazából nem vitattunk meg soha semmilyen személyes dolgot. Fura.
Lehet. Még én sem tudom – jelenik meg egy indokolatlanul nagy mosoly az arcán. Hosszan bámul rám ezzel a zavarbahozó ábrázattal.
Mi van?
Milyen sráccal voltál ma? – kérdezi váratlanul.
Miről beszélsz? – kerekednek ki a szemeim és meghökkenve csúszok kicsit távolabb a lánytól.
Amikor hívtalak, pasival voltál. Vagy tévedek? – követi a mozdulatomat, az aurámba mászva.
Tévedsz – vágom rá. Csak nem olvas a gondolataimban? Netalán ennyire nyilvánvaló lenne, hogy egy fiú társaságában töltöttem a délutánom egy kevés részét... Lehet, hogy érződik rajtam Taehyung kölnije? Észrevétlenül szagolom meg a pólómat, de semmit sem érzek.
Nem kell elmondanod, hogy ki az – veti át a lábait az enyémen, már-már rajtam ül. Miért ilyen levakarhatatlan ez a lány? Én meg miért türöm ezt el? – Csak annyit, hogy milyen volt?
Nem tudom miről beszélsz – állok fel, nem törődve azzal, hogy Eunbi ennek hatására kiterül a földön.
Helyes a srác? Lefeküdtetek?
Nem vagy normális – kapom a kezembe a párnámat, majd egyenesen a lányra hajítva igyekszem véget vetni a beszélegtésnek.
Jó, ne mondd el – öleli át a párnát. – Nekem úgysem tudsz hazudni, tudom, hogy egy sráccal voltál.

A fejemet bólogatva nyitom ki a szoba egyetlen ablakát, hogy a kinti, csípős levegő kissé felébresszen a kába létemből, és kiűzze a fejemből az Eunbi által sikeresen előidézett Mr.Öntelt képét. Mégis miért füllentek állandóan, ha Taehyung jön szóba?  





8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt. Köszönöm, hogy még ilyenkor is kirakod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazán nincs mit, örülök, hogy tetszett!

      Törlés
  2. Ez a rész is nagyon jó volt! Már én is megijedtem, hogy valami nagyobb baja van Jungkook-nak, és mindenre gondoltam, de erre nem számítottam :D Kíváncsi vagyok hogyan fog alakulni, illetve kibontakozni Sora és Taehyung kapcsolata. Várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett ez a rész. :) Hát Eunbi meg Kook kissé túlreagálták azt az aprócska törést...
      Sora és Taehyung között pedig... bonyodalooooom :D

      Törlés
  3. Kb mikorra várható a folytatás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom még pontosan. 2-3 nap talán.

      Törlés