– Sora –
Taehyung úgy néz ki, mint egy megviselt
kóbor kutya. A szája széle vöröses, valószínűleg vérzik, és ahogy lejjebb
tekintek, ijedten állapítom meg, hogy a keze is vérben úszik. Nem tudom, mihez
kezdjek, hogyan viszonyuljak hozzá, segítsek, vagy egyszerűen rakjam ki a
szobámból. Azt sem értem, hogy miért jelent meg a szobámban, a korábbi
viselkedése után. Ami közöttünk volt, már a múlté. Nem kedveljük egymást, ez
egyértelmű. De akkor mi a fenét keres itt, miért nem megy valamelyik nőjéhez,
ha szüksége van valamire?
– Mit
műveltél magaddal? – kérdezem, a fürdő irányába tartva, hogy egy tiszta
rongyot keresve, segíthessek ezen a szánalmas alakon.
– Te
mit műveltél? – ragadja meg a karomat, magával szembe rántva engem.
– Nem
értelek – rázom le magamról, belépve a mosdóba. Megnedvesítek egy anyagot,
majd visszamegyek a fiúhoz.
– A
videó – néz végig rajtam undorral a tekintetében. – Az a kurva videó! – kiált rám.
– Elegem
van belőled – dobom a rongyot egyenesen a fiú mellkasának.
– Miért
nem vigyázol magadra? – lép közelebb. – Miért vagy ennyire felelőtlen?
– Ez
nem rád tartozik – próbálom kikerülni Taehyung közeledő mivoltát, de hiába
a törekvésem, a fiú sarokba szorít.
– De,
Sora, ez rám is tartozik – emeli meg az államat. Lesütöm a tekintetemet,
hogy ne kelljen a szemébe nézzek. – A
barátnőm voltál – jelenti ki. Megremegek a szó hallatán.
– Nem
voltunk együtt – mondom hűvösen.
– Az
emberek tudják, hogy hozzám tartoztál – emeli még feljebb az arcomat, amíg
már sehova sem tudok nézni, csak a szemébe. Ijedten lehunyom a pilláimat.
– Senkihez
sem tartozom – szűröm ki a fogaim között. – Azt teszek, amit akarok.
– Jól
tudom, hogy az a videó nem önszántadból készült – enged el, kissé meghátrálva,
de még mindig csapdában tartva.
– És
ha igen? – kontrázok.
– Ismerlek
– jelenti ki egyszerűen. – Sosem tennél
ilyent.
– Nem
ismersz, Taehyung. Nem tudod, hogy milyen voltam régen, sőt azt sem, hogy ki
vagyok most – húzom ki magam, karba téve a kezemet, hogy ezzel is távolabb
tartsam a fiút.
– Ezt
rosszul hiszed – vonja fel a szemöldökét. – Lázadó voltál, vad, felelőtlen lány. Ittál, folyton buliztál, utol
akartad érni a nővéredet.
– Hogyan...
– Elakad a szavam, ahogy Taehyungot hallgatom.
– Azt
gondoltad, hogy nem figyelek rád? – ragad meg a sebes kezével. A vére
beszínezi a bőrömet. – Minden
történetedet végighallgattam, amikor betegen ágyban feküdtem. Tudom, hogy
mennyire utáltad magad, azt is tudom, hogy hiába próbálsz erősnek tűnni, egy
gyenge virág szál vagy. Minden apró titkodat ismerem. Te mondtad el nekem –
szorítja meg a karomat. Erőt veszek magamon, és félrelököm, majd felveszem a
földről a vizes rongyot, és megtörölve a saját kezemet, Taehyung sebes
kézfejéhez nyúlok.
– Még
hogy én vagyok a felelőtlen – érintem óvatosan az anyagot a fiú bőréhez,
nehogy mégjobban felsértsem. – Nézz
magadra, vérzel. Verekedtél? – Nem válaszol. Duzzogó gyerekként húzza az
orrát. – Istenem – szemlélem a
letisztított kezét. Rettentően néz ki. – Ülj
le – mutatok az ágyamra, és meglepő módon Taehyung hallgat rám. Engedelmesen
foglal helyet, megvárva az elsősegély doboz utáni kutakodásomat.,
Fertőtlenítővel átitatott gézzel érek a
sebeihez, mire a fiú hangosan felszisszen.
– Szándékosan
kínozol – rántja el a kezét.
– Eltaláltad
– húzom vissza, folytatva a korábbi tevékenységemet.
– Ez
nem vicces, Sora, tényleg fáj.
– Erre
gondolhattál volna akkor is, amikor tönkre vágtad a kezedet – fejezem be a
tisztogatást, majd elővéve a kötszert, becsavarom a felsértett részt.
– Köszönöm
– néz a kezére.
– Ne
köszönd – állok fel. – Inkább azt
áruld el, hogy hogyan szerezted a sebeket?
– Megütöttem
egy falat.
– Düh kezelési
problémáid vannak? – kérdezem ironikusan.
– Nem,
Sora – vált át az eddig mondhatni nyugodt hangja ingerültté. – Csak felbaszott az a videó rólad.
– Már
megint itt tartunk?
– Még
mindig – helyesbít, felállva az ágyamról. Felém közelítve, az
íróasztalomnak lök, és egyenesen az arcomba hajol. A szeme dühtől ég.
Megrémiszt az aurája.
– Szerinted
én annyira örülök ennek az egésznek? – fakadok ki ingerülten.
– Akkor
miért csináltad?
– Mert
részeg voltam baszki – tolom el az arcát. – Semmire sem emlékszem belőle.
– Ez
nem kifogás – emeli meg a hangját. A veszekedésünket a szomszédok is
tisztán hallhatják. – Mi van, ha
bedrogoztak? Vagy ha megerőszakoltak!
A szavai célba érnek, és hiába próbálom
visszatartani, egy kósza könnycsepp mégis utat tör magának. Én is pontosan az
ilyesfajta feltevésektől félek a legjobban.
– Miért
zavar ez téged? Miért tartozom neked magyarázattal bármiért is? – kiáltom
egyenesen az arcába.
Az ajtó váratlanul kicsapódik, és a következő
pillanatban Taehyung vállát elrántja egy kéz. Ijedten tekintek fel a zilált
külsejű Jungkookra. A két fiú úgy méregeti egymást, mint két párbajra készülő,
felbőszült bika. Szinte fújtatnak, és le sem veszik egymásról a perzselő
tekintetüket.
– Nem
kellene itt lenned, Taehyung – szólal meg mély hangon a fiatalabb.
– Öcsi,
neked ehhez semmi közöd – tesz egy lépést Taehyung a srác felé. Kezét
zsebre téve, egészen nyugodtnak tűnik, a hangjában mégis tisztán érződik a
feszültség. – Kopj le.
– Na
tudod, hogy kinek öcsizz? – feszülnek meg az erek Jungkook karján. Ijedten
lépek a fiúk közé, mindvégig imádkozva, hogy ezek ketten ne essenek egymásnak.
– Jungkook
– fogom meg a kezét, kissé távolabb húzva. – Köszönöm a segítséget, de nincsen semmi probléma – szorítom meg a
tenyerét, majd a másik sráchoz fordulok. – Te
pedig kérlek, távozz a szobámból – mondom a bejárathoz lépve, majd kinyitom
az ajtót, és kitekintve, szembenézek egy... rendőrrel.
Istenem, add, hogy ne a veszekedés miatt legyen
itt!
– Park
Sora? – kérdezi ijesztő mély hangján.
– I-igen
– bököm ki nehezen. – Én lennék az.
– Rendben,
ez esetben tartson velem. A rendőrségen tájékoztatjuk és válaszolunk minden
kérésére, ezért arra kérem, hogy különösebb vonakodás nélkül kövessen –
mutat a folyosóra.
– Várjon
csak! Tudja, az előbbi veszekedés nem volt komoly – kezdek magyarázkodni.
És ha komoly lett volna, miért éppen engem akar bevinni az őrsre ez az alak?
– Nem
tudom, hogy milyen veszekedésről beszél, de ha szeretne, tehet feljelentést a
rendőrségen – mondja, úgy darálva a szavakat, mintha egy robottal
beszélnék.
– Nem-nem
– tartom fel a kezemet idegesen, védekezés képen.
– Rendben,
akkor kövessen – szól rám azon a dermesztő, nyers, parancsoló hangnemen,
amelyet korábban csak a filmekben hallottam.
– De...
– bököm ki, olyan halkan, hogy csak én hallom. Megrémiszt ez az alak, és nem
tudom, hogy mit kezdhetnék ebben a helyzetben. Végül megadóan sétálok utána,
követve minden utasítását. A két jómadár a sarkomban marad, és egészen az
épület előtt parkoló rendőr autóig követnek. Ijedten ülök be a járműbe, tartva
ettől az őrjítő tudatlanságtól. Mit tettem? Miben vagyok bűnös? Miért nem
emlékszem semmire?
– Sora,
figyelj – zökkent ki Jungkook, betekintve az autó lehúzott ablakán. – Nem leszel egyedül. Szólok Eunbinek, és
bejövünk az őrsre.
– Ha
bármire szükséged van – löki félre Taehyung Jungkookot – pénz, vagy egy jó ügyvéd, szólj, és segítek –
mondja magabiztosan. Nem hiszem el, hogy ezek még itt is folytatják ezt az
értelmetlen erőfitoktatást.
– Nyugi,
srácok, ne aggódjatok, rendben leszek – erőltetek mosolyt az arcomra, pedig
legszívesebben elsírnám magam. A rendőr beül a kormány mögé, az ablak
felhúzódik, engem pedig elfog a hányinger, és a szédülés. Egyszerűen ötletem
sincs, hogy miért ülök itt, vagy hogy mi vár rám, és attól félek, hogy abban a
részeg állapotomban okoztam valamit, amiért most a józan énem fog vezekelni.
A magas, nagydarab rendőr végigvezet egy
hosszú folyosón, majd betérve a sarkon, idegesen rohangáló, vagy számítógépet
püfölő, esetleg hangosan telefonáló, egyenruhás emberekkel találom szemben
magam. Az engem kísérő rendőr arra kér, hogy foglaljak helyet egy padon, amíg
visszajön, én pedig illedelmesen hallgatok rá. Vagy leginkább azért, mert már a
pillantásától is meghűl bennem a vér.
A
körmeimet a pad bőr részébe vájom, és idegesen tekintek körbe, továbbra is azon
agyalva, hogy mi a fészkes fenéért lehetek itt. Több rendőr és öltönyös alak is
elsétál előttem, de egyikőjük sem néz rám, mintha teljesen megszokott lenne,
hogy egy fiatal lány késő este a rendőrségen tartózkodik. Ha ez az egész megint
Kim Taehyung piszkos húzása lesz, esküszöm, hogy lenyomom a torkán a cipőmet.
– Park
Sora? – lép elém egy barna inges férfi.
– Igen
– válaszolok félénken.
– Rendben,
jöjjön velem a kihallgató szobába, ott nyugodtabban tudunk beszélni – mutat
előre a kezével.
Kihallgató szoba? Mi ez az egész? Valaki
tényleg a halálomra pályázik.
A terem a várttal ellenben egészen szűkös.
Csak egy asztal, és két szék van odabent. A falak szürkék, a fény kissé sárgás,
és hűvös van. Leülök az egyik fém székre.
– Nem
kér egy teát? – kérdezi a férfi. Ez az alak sokkal barátságosabbnak tűnik,
mint a korábbi. Kissé ráncos az arca, de nem lehet több negyvenötnél. A haja
hátra van simítva, a kezében egy kis füzetet tart, és az ingének zsebéből kilátszik
a cigarettás doboza.
– Nem...
vagyis de – makogok. Ez már a kihallgatáshoz tartozik? Van erre egyáltalán
helyes válasz?
– Bora,
kérlek hozz két teát a kihallgatóba – kiáltja a férfi.
– Igenis
Seo nyomozó!
– Megvárjuk,
amíg elkészül – foglal helyet velem szemben a férfi. – Zavar, ha rágyújtok?
– Nem,
csak nyugodtan – mosolygok rá feszülten.
Az ajtón hatalmas betűkkel van kiírva a
dohányozni tilos szöveg, de úgy tűnik, hogy ez Seo nyomozót különösebben ne
zavarja. Egymás után többször is letüdőzi a cigarettát, majd az ezáltal
keletkezett hamut egyszerűen az asztalra veri.
Egy
csinos, kosztümöt viselő nő tipeg be a terembe, kezében két csészével, és egy
hamutartóval. Ezek szerint az itteniek már hozzászoktak ahhoz, hogy a nyomozó
megszegi a dohányzásra vonatkozó szabályt. A hölgy mindkettőnk elé leteszi a
gőzölgő teát, majd elhagyva a szobát, becsukja maga után az ajtót, elzárva
minden kintről áradó zajt. A csendet csupán a led lámpa halk zúgása töri meg.
– Seo
MuJin nyomozó vagyok – tartja felém a kezét. Viszonozom a kézfogását, majd
kissé felállva, meghajolok. – Nem
szokásom a köntörfalazás, ezért ha nem bánja, bele is vágnék a közepébe. –
Némán biccentek. – Erősítse meg a
következő állítást: Park SoHye a nővére.
– Igen,
ez így van – tágul hatalmasra a szemem, meghallva a rég eltűnt nővérem
nevét.
– Hét
éve jelentették az eltűnését, de a rendőrségi nyomozás sehova sem jutott –
pillant bele a füzetébe. – Tavaly
áprilisban zárták le az ügyet, miután meghaladta a hét éves határt – zárja
össze a füzetet, majd beletúrva a hajába, az asztalra könyököl, közelebb
hajolva hozzám. – A nővérét három napja
egy bizonyos Yoon SanHo ismét eltűnt személynek jelentette. – A név azonnal
felidéz bennem egy arcot. SanHo az a férfi, akivel együtt voltam tizenhat
évesen. – Állítása szerint Park SoHye
két éve élt vele, és a megadott információk alapján a Yoon SanHo által
bejelentett személy, és az ön nővére egy és ugyan az.
– Én...
én... – nem tudom mit mondhatnék. Teljesen sokkolnak a hallottak, és a
pillanat hevében képtelen vagyok felfogni a nyomozó által elmondottakat. Nem
hiszek a fülemnek, egyszerűen annyira abszurd mindez, hogy csupán egy rossz
viccnek tűnik.
– Kérem
azonosítsa a képen látható hölgyet – tol elém egy fényképet. Azonnal a
kezembe kapom, és könnyel telik meg a szemem, amint viszont látom SoHye mosolygó
arcát.
– Ő a
nővérem – ejtem ki a rövid mondatot. Nagyot nyelek, hogy visszatartsam a
könnyeimet.
– Remek,
nos ez esetben lenne önhöz pár kérdésem – kortyol bele a teájába. Teljesen
kiment a fejemből, hogy előttem is áll egy csésze tea, de az izgatottság miatt
most egyetlen korty sem menne le a torkomon.
– Persze,
bármire válaszolok, amivel a segítségére lehetek.
– Mikor
beszélt utoljára a nővérével? – kérdezi szinte azonnal.
– Hét
éve.
– Azóta
nem létesített önnel kapcsolatot? Esetleg üzenetben, e-mailben, levélben?
– Nem,
azóta sem én, sem a szüleim nem hallottunk róla.
– Érdekes
– dörzsöli az állát Seo nyomozó. – Biztosan
nem beszéltek?
– Nem,
utoljára az eltűnése éjszakáján láttam – idézem fel a végzetes estét. Még
most is hallom az ajtó csukódásának halk hangját.
– Ez
esetben nincsen több kérdésem. A korábbi akták megvannak az adatbázisunkban,
így a hét évvel ezelőtt megadott információkkal már rendelkezünk. Gondolom
azóta nem változott semmi ezekkel kapcsolatban.
– Nem
– ingatom a fejemet.
– Yoon
SanHo lakásában még most is tart a helyszínelés, lehetséges nyomokat keresünk,
amelyek elvezethetnek a nővére hollétéhez, esetleg gyilkolásra utaló tárgyak,
eszközök után kutatunk – vázolja a helyzetet, bennem pedig megfagy a vér,
amint Seo nyomozó kiejti a száján a gyilkolás
szót.
– Ön
szerint a nővérem halott? – kérdezem feszülten. Valahol mélyen mindig is
volt bennem egy gondolat arról, hogy a nővérem már nincsen közöttünk, ezt mégis
mindig elnyomtam. Most viszont, hogy SoHye egészen három nappal ezelőttig még
biztosan életben volt, ismét felgyullad bennem a láng, hogy talán a hosszú évek
után, újra találkozhatok vele.
– Általában
a bejelentést követő negyvennyolc óra a kritikus időszak, ha utána nem találjuk
meg az elveszett személyt, a legtöbb esetben már csak holttestet keresünk. A
nővére ügye azonban más, mivel ő már korábban is nyom nélkül eltűnt, és új
életet kezdett egy másik közegben. Ilyenkor okot keresünk a költözésre,
bankszámla kivonatok után nyomozunk, lehet hogy új autót vett, vagy lakást
bérel valahol, esetleg repülővel utazhatott, a nővére esetében azonban semmi
ilyesmit nem találtunk. Az eddigi egyetlen használható nyom, amin
elindulhatunk, az a naplója.
– Naplót
írt? – kérdezem meglepődve. – Elolvashatom?
– Mivel
az ügy nyomozás alatt van, a napló pedig a segítségünkre lehet, ezért nem
adhatom oda, viszont készíthetek másolatot a lapokról – mondja, majd egy
tollat és egy papírt tol elém. – Szeretném,
ha ezt kitöltené. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy részt vesz a nyomozásban,
és a rendőrség felkeresheti önt a nap bármelyik szakaszában, a nővére megtalálása
érdekében.
– Természetesen
kitöltöm – kapom a kezembe a tollat, majd elkezdem beírni az üres helyekre
az adataimat. – Esetleg elkérhetem SanHo
telefonszámát? Szeretnék beszélni vele, hiszen hét éve nem láttam a nővéremet.
– A
napló másolatával együtt megkapja a számot is – veszi el a papírt, a szemét
átfuttatva az adataimon. – Köszönöm az
együttműködést, és remélem, hogy minél hamarabb megtaláljuk a nővérét – áll
fel a helyéről, amit én is követek. Kivezet a szobából, vissza a zajos,
emberekkel teli terembe. Itt várakoznom kell néhány percet, amíg elkészülnek a
fénymásolatok. A fejem zsong a sok információtól, és alig állok a lábamon. Meg
kell támaszkodnom az egyik íróasztalban, hogy ne essek a földre. Nem tudom
feldolgozni a korábbi órában elhangzottakat. A nővérem mindvégig életben volt,
és most itt az esély, hogy újra találkozzunk Seo nyomozó segítségével, és SoHye
naplójával biztosan rá fogunk találni. Vajon anya mit szól ehhez az egészhez? Anya.
Fel kell hívnom a szüleimet! Azonnal a telefonom után kapok, és tárcsázom
édesanyám számát, de nem veszi fel. Apát is megpróbálom hívni, de ő sem reagál.
Biztosan őket is most hallgatja ki a rendőrség. Hét kínnal teli év után végre
itt a remény, hogy ismét boldog család legyünk.
– Park
kisasszony, itt vannak a fénymásolatok – lép hozzám az a csinos hölgy, aki
korábban a teát is hozta. – Yoon SanHo
telefonszámát pedig erre a cetlire írtam.
– Rendben,
köszönöm – veszem át a gondosan mappába fűzött lapokat.
– További
szép estét – köszön el.
– Önnek
is – mondom, szinte magamon kívül, amint ráeszmélek arra, hogy a nővérem
naplóját tartom a kezemben. A gondolatait, érzéseit, a vele történt dolgokat,
az életét szorongatom a két tenyerem között. Azt az életet, melynek én már nem
voltam a részese.
Nem
olvasok most bele, ki kell bírnom hazáig, hiszen nem tudhatom, hogy milyen
hatással lesznek rám SoHye papírra vésett szavai. Előbb visszamegyek a
kollégiumba, és majd a szobám biztonságában átolvasom az összes oldalat, az
elejétől a végéig.
Aprókat hajolgatva sétálok ki az emberektől
nyüzsgő helyiségből, elköszönve minden egyes ott dolgozótól. A hosszú, szürke
folyosóra érve fura látvány fogad. Három személy foglal helyet egy meglehetősen
szűkös padon. Eunbi középen ül, karba tett kézzel várakozva, jobb oldalán
Jungkook foglal helyet, kinyújtott lábbal, és égnek emelt fejjel, bal oldalán
pedig Taehyung ül, szétterpesztett lábaira könyökölve. A két kisördög, akik
korábban szinte egymás nyakának estek, most csendesen várakoznak. Kiváncsi
vagyok, hogy Eunbi milyen trükköt vetett be,a megszelídítésükre. Csoda, hogy
eddig nem csinálták ki egymást.
– Sora
– kiált fel a lány, elém szaladva. – Végre
kiengedtek! Annyira aggódtam, hogy előjött az összes ráncom.
– Minden
rendben? – pattan fel a helyéről Jungkook.
– Mi
történt? – lép mellém Taehyung.
– A...
a... nővérem... – bököm ki, és azonnal elönt a sírás. Eunbi siet a
segítségemre, szorosan magához ölelve. Jungkook kedvesen simogatja a hátamat,
és mindketten próbálnak szép szavakkal nyugtatni. Én mégis Taehyung kezét
szorongatom, ebből próbálva némi erőt meríteni.
Oh hogy az a...
VálaszTörlésAz a veszekedés. Mint egy rossz házaspár, de igazából tetszett. XD Talán túlságosan is is!:D Tae a szíve mélyén félti Sorát (hogyapicsábaneamikorszeretiXD)és törődne vele, csak nem akar senkinek se fájdalmat okozni (bárigazábólcsakfarkincátkellennöveszteniéselfelejteniazapánaktettígéretet...de befogtam XD). Szóval attól szenved mind a kettő hogy nem lehet a másikkal és azért, hogy ne szenvedjenek nincsenek együtt. XD Hűűű...ma hosszú napom volt a melóban asszem. XD De mindenesetre tetszett ez a kis vita közöttük. Mert bár veszekedtek, igazából törődtek közben a másikkal. Ahjj ez a két jómadár! Jungkook öcsi meg pont jókor rontott be...bakker. Tudtam, hogy lesz egy izgalmas belépője még valahol. XD
A rendőrségi ügy nagyon érdekes, vajon mi lehet Sora nővérével, és miért pont most? Fogjad csak Tae kezét Sora, és el se engedd. Bár ahhoz Taenak is fogna kéne a tiédet, de hát....
Meglátjuk mik lesznek még itt. Érzem, hogy hosszú az út, de simán végignyomom velük. :)
Alig várom a következő csütörtököt! *_*
"Szóval attól szenved mind a kettő hogy nem lehet a másikkal és azért, hogy ne szenvedjenek nincsenek együtt." ez a mondatod tökéletesen leírta a főszereplők kapcsolatát. Bonyolult a helyzet :)) És mi lesz még a későbbiekben...
TörlésJungkooknak pedig többet is tartogatok ennél, sokkal többet, mint az első évadban :D
Komolyan a frászt hoztad rám, amikor a rendőr megjelent. Azt hittem valami más is történt még azon az éjszakán, vagy Jimin egy újabb aljas próbálkozása, hogy lejárassa Sora-t. Remélhetőleg nem derül ki később sem semmi. Taehyung most megmutatta, igenis fontos neki a lány, csak nem tehet semmit. Vagyis de … felejtse el azt a hülye ígéretet, amihez annyira görcsösen ragaszkodik.
VálaszTörlésA két kiskakas … már vártam mikor ugranak össze :D Taehyung még a történtek után sem hajlandó JungKook-nak átengedni a lányt, pedig ez az édes fiú nagyon szeretné. Lehet SoRa jobban járna vele.
A rendőr által mondott dolgok sokkolóak, először, hogy egyáltalán hír van a nővéréről, aztán meg a lehetséges halála. No és akkor nem beszéltünk a volt barátról, aki a nővérével állt össze évekig. Az a napló nagyon sok mindenre választ adhat, reméljük.
Eunbi nagy játékos, tényleg, mivel tudta rávenni ezt a két pasit, hogy ne acsarkodjanak? Pedig csak féltékenyek mind a ketten :D :D
Mindig olyan jó olvasni a kommenteidet:D Először is szeretem ahogy átlátod a helyzetet, másodszor pedig bírom az általad gyártott teóriákat. Néha még az is bennem van, hogy basszus ki kellene törölnöm az előre megírt részeket, és úgy újraírni, ahogy azt te kommentben említetted:))
TörlésMég sokat fogjátok Kookie-t látni ebben az évadban úgyhogy ki tudja, még el is szeretheni Sorát Taehyungtól:))
Wow hát ez most egy érdekes fordulat volt szerintem 😮 remélem mielőbb rendeződik ez a videó dolog a két főszereplő között. Annyira jó páros h minden közös pillanatért epekedek😭🤗 viszont az előző komikat olvasva rám hozod a frászt 😬 ugye nem kever be Kookie😭 meg azért az is durva h ennyi év után most hall ismét a testvéréről... Nagy baj lesz?? 😳 úgy érzem bőven lesz itt még esemény és bonyodalom, imádom, várom a kövi részt 🤗💜😍
VálaszTörlésDe aranyos vagy! Én is szeretem a párost, de kínozni is őket :)) Kookie-ról egyelőre nem mondok semi konkrétat, csak annyit, hogy többször meg fog fordulni a történetben, mint a korábbi évadban:D
TörlésLesz itt még bonyodalom...:)
Nemsokára új rész!