2. évad 8. rész - A múlt

Reggel az első dolgom az, hogy tárcsázom a rendőrségen kapott telefonszámot. Korábban nem mertem telefonálni, mert biztos voltam abban, hogy azonnal elöntenének az érzelmek, mostanra azonban összegyűjtöttem annyi erőt, hogy személyesen is megismerkedjek a nővérem múltjának egy részével.

   Ahogy cseng a telefon, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Abban biztos vagyok, hogy nem telefonon keresztül szeretném lefolytatni az egész beszélgetést, de kissé tartok a találkozástól. Túl sok emléket idézne fel bennem. Amikor vége szakad a csengésnek, azt hiszem, hogy a hívásomat senki sem fogadta, aztán rápillantok a kijelzőre, amin a hívás másodperc számlálója már háromnál jár.

– Hahó! Ki az? – hallom meg az ismerős hangot.

– Sa-SanHo – súgom halkan a nevet magam elé. – Sora vagyok – kapok észbe, kinyögve a nevemet.

– Sora! Te jó ég! Ezer éve! – erősödik meg a hang a vonal másik végén.

– Az őrsről van meg a számod. Azt hiszem, beszélnünk kellene – igyekszem valami érthetőt mondani, de a korábbi gondolataim másodpercek alatt hullanak szerte-szét.

– Rendben. Most dolgozom, de hat után már szabad leszek. Találkozhatnánk? – kérdezi, én pedig megrettenek. Már ma találkozni... Mégsem mondhatok nemet.

– Persze...

– Remek! Üzenetben elküldöm a címemet, az úgy megfelel?

– Igen... azt hiszem – mondom bizonytalanul.

– Most vissza kell mennem dolgozni. Akkor később találkozunk. Vigyázz magadra – köszön el.

– Te... is... – Megszakad a vonal.

Nagy levegőt veszek. Találkozni fogok a múltam egy darabjával, egy olyan részével, ami a nővérem életében is jelentős volt. Nem állok készen erre, de szembe kell néznem vele.

Órák után a metró állomásra sietek. A SanHo által elküldött cím Szöul külvárosában van, eléggé közel az ottani állomástól. Felszállok az érkező metróra, majd egy idős hölgy mellett találok helyet, és várakozni kezdek. Egészen a végállomásig utazom.

   A negyedben levő épületek régiek és lehangolóak. A hosszú utca, amin végigsétálok, tele van betört ablakokkal, lécekkel beszögezett ajtókkal, és graffitivel összefirkált falakkal. Amikor megérkezem a lakáshoz, elbizonytalanodom. Fellépdelek a három fokból álló lépcsőn, majd kopogtatni készülök, de a kezem megdermed a levegőben. Jót teszek ezzel, hogy eljöttem ide? Lehet, hogy csak jobban összekuszálom a szálakat. De ha már itt vagyok, nem hátrálhatok meg. Hármat kopogok az ajtón, és várni kezdek.

   A jókora vas ajtó nyikorogva tárul ki előttem, és megjelenik mögötte a rég nem látott SanHo alakja.

– Basszus – szólal meg, köszöntésnek nem nevezhető módon.

– Valami gond van? – szeppenek meg.

– Nem, csak pont úgy nézel ki, mint... a nővéred – ejti ki az utolsó szót szomorkás hanglejtéssel. – Gyere be, nagyon hideg van idekint.

Belépve a lakásba, meglepő látvány fogad. Azt nem tudom, hogy pontosan mire is számítottam, de amikor meglátom azt a rengeteg festményt, elképedek. Festmények borítják a falak minden centijét, sőt több állvány is fel van állítva száradó, félkész képekkel. Mégis rend van, és aránylag tisztaság, bár itt-ott festék foltok fedik a padlót és a bútorokat. A lakás kicsi, stúdió szerű, de otthonos. Részletekben hasonlít a fiú korábbi otthonához, ahol én is sok időt töltöttem.

– Foglalj helyet – húz ki egy széket a cseppnyi ebédlő asztalnál.

– Köszönöm – mondom, és leülök.

– Kérsz egy kávét? – lép a megviseltnek tűnő tűzhelyhez. Meg sem várva a válaszomat, kávét tölt egy jókora csészébe, majd visszatérve az asztalhoz, elém helyezi. – A kinti hideg után jól fog esni – tolja közelebb.

Észbe kapva a kezdeti meglepődöttségből, megszabadulok a sálamtól és levetem a kabátomat. Beleiszok a kávéba. Erős, de jól esik.

– Nem is tudom, hogy hol kezdjem – szólalok meg végül. SanHora nézek. Nem változott sokat. Ugyanolyan magas, és még mindig sovány. A haja ugyan megnőtt, de az arca megmaradt olyannak, amire tizenhat éves koromból emlékszem. – Mi történt SoHyével? – teszem fel végül a bennem motoszkáló kérdést.

– Ha tudnám, talán nem itt ülnénk – könyököl az asztalra, a tenyerébe temetve az arcát. – Mindig is zűrös volt, egészen fiatal korától kezdve, de amikor újra találkoztam vele, csak árnyéka volt a régi önmagának.

– Olvastam a naplóját.

– Az a napló messze nem közelíti meg a valóságot. Amikor először futottam össze vele a környéken, úgy nézett ki mint egy csontváz. Segítséget ajánlottam neki, de nem fogadta el. Aztán egy hét múlva megjelent az ajtóm előtt, azt állítva, hogy nincs hol aludnia. Befogadtam – meséli, rágyújtva egy szál cigarettára. Remeg a keze. Biztosan megviselték a történtek. – Munkát kerestem neki, és felajánlottam, hogy lakhat nálam. De folyton balhékba keveredett, és nem tudtam minden egyes alkalommal megmenteni. Négy helyről is kirúgták, és folyton visszament azokhoz az emberekhez, akik lehúzták.

– Miért? – kérdezem elveszve a fiú szavaiban. – Miért, SanHo? Miért tette tönkre az életét? – ismételgetem a végtelen miérteket.

– Fogalmam sincs – válaszol letörten. – Sosem láttam bele SoHye fejébe. Nem tudtam megfejteni. Eleinte rendben volt. Felszedett magára néhány kilót. Még mindig sovány volt, de jobban nézett ki, mint korábban. Amíg nem volt munkája, sokat takarított itthon, sőt még főzött is. Hétvégente együtt festettünk, és úgy tűnt, hogy sokkal jobban érzi magát. Megnyílt előttem, elmesélt minden szörnyűséget, ami vele történt, és hagyta, hogy megvigasztaljam. Közel engedett magához. Beszélt a függőségéről, és próbáltam mellette állni, támaszt nyújtani neki, hogy képes legyen leszokni. Láttam már hozzá hasonló eseteket, tudom, hogy mennyire kemény az út a tisztaság fele, és a függők bármire képesek, hogy szerhez jussanak. Sokszor remegett, hányt, vérmes volt a szeme, de úgy tűnt, hogy küzd – oltja ki a cigarettát. Feláll, körbejár a szobában, majd egy albummal tér vissza. Átnyújtja a kis könyvet, és ismét helyet foglal. Kíváncsian, mégis félve nyitom ki. A nővérem arca köszön vissza az első képről. Egy zöld, kötött pulóvert visel, a hosszú, fekete haja elterül a vállán, és az arcán hatalmas mosoly ül. Tagadhatatlanul hasonlít rám. Alaposan átvizsgálva lapozgatok végig az albumon. Némelyik képen SanHo is megjelenik, SoHyét ölelve, vagy éppen festéket kenve a nővérem arcára. Boldognak tűnnek.

– Mikor készültek ezek? – nézem meg sokadszorra a legelső, mosolygós képet.

– Az első évben, amikor ide költözött. A második évben már nem engedte, hogy fényképezzem. Akkor kezdett megváltozni. Azt hazudta, hogy munkába megy, miközben hónapokkal korábban kirúgták. Újra drogozni kezdett. Egyre kevesebbet járt haza, attól félt, hogy észreveszem a karján a szúrás nyomokat, ezért ha itthon volt, folyton vastag pólókat viselt. Már szeretkezni sem akart... – SanHo elhallgat egy pillanatra. A kezét tördelve néz rá a nővérem képére. – Annyira hiányzik az a lány, aki egy fárasztó nap után boldogan bújt hozzám – sóhajt fel. – Teljesen elhidegült tőlem. Néha sírva jött haza, bocsánatért esedezve. Azt ismételgette, hogy megváltozik, de két napnál tovább nem bírta tartani az ígéretét. Utoljára az eltűnése éjszakáján beszéltem vele telefonon. Aggasztó volt a hangja, összevissza beszélt, biztosan valamilyen szer hatása alatt volt. Próbáltam kiszedni belőle, hogy hol van, de nem tudta. Zaklatott volt, és azt mondta, hogy démonokat lát. Hiába nyugtattam, egyre zavarodottabban válaszolt. Végül megszakadt a vonal, és hiába hívogattam, csak az üzenetrögzítő kapcsolt be. Másnap jelentettem a rendőrségen az eltűnését. Azóta... semmi.

– Sajnálom – bököm ki. Annyira jelentéktelennek érzem magam, hogy nem tudok ennél többet mondani. Sokként érintenek a korábban hallottak.

– Én is sajnálom, Sora. Rettentően sajnálom, hogy nem tudtam segíteni rajta.

– Te megtettél minden tőled telhetőt. Nem tőled függött... ő döntött így– próbálom nyugtatni a srácot, de a szavaim akaratlanul is baljósan hangzanak.

– Tudod... sokszor emlegetett téged. Az volt a vágya, hogy helyrehozza az életét, és felkeres téged.

Könnyekben török ki. Nem próbálom álcázni, lehetetlen lenne. Az asztalra borulok, és engedem, hogy a könnyeim esőként áztassák az arcomat. SanHo közelebb ül, és simogatni kezdi a hátamat, de mindhiába. Annyira elöntenek az érzések, hogy teljesen kizárom a külvilágot. Ezernyi gondolat mar belülről.

– Szerettem volna találkozni vele – törlöm meg az arcomat a felsőm ujjával. – De még lehet rá esély, igaz?

– Én is ebben reménykedem.

SanHo megengedi, hogy a nővérem holmija között kutassak. Átnézem a ruháit, a sminkes készletét, és minden apróságát, ezzel is igyekszem jobban megismerni, közelebb kerülni hozzá. Szerette a zöldet, legalábbis a legtöbb ruhája erre utal, és a festményein is előszeretettel használta a színnek minden árnyalatát.

– Itt vacsorázol? – kérdezi a srác.

– Köszönöm, nem – utasítom vissza. – Lassan indulnom kellene.

– Várj még – kérlel. – Szívjunk el egy cigit – vesz elő egy csomag dohányt. – Megnyugtatna.

– Már rég nem csináltam – ingatom a fejemet.

– Segít kikapcsolódni. Gyenge cigit tekerek.

– Végülis... legyen – adom meg magam.

Előttem tekeri a cigarettát, így látom, hogy mennyi füvet tesz bele. Fura, utolsó alkalommal is vele csináltam, amikor együtt voltunk. Három éve. Nem vagyok büszke arra az időszakra, de egy dolgot megjegyeztem. A füves cigi valóban kikapcsolja az agyat egy időre. És most pont erre van szükségem.

   Az ágyra ülve, egymásnak adogatjuk, oda-vissza a spanglit, mélyen letüdőzve a kesernyés aromájú füstöt. Nem kell sok idő, amíg megérzem a hatását. Hátra dőlök a matracon, és egy pillanatra újra tizenhatnak érzem magam. Visszakerülök az otthonomat jelentő kis városba. SanHo lakásában a festék illata keveredik a cigaretta füsttel. Az ágyneműje és a ruhái is ezt az aromát árasztják, a nosztalgia áradatába hajszolva engem. A férfi festékfoltos kezére pillantok, és előbújva belőlem az ostoba tinédzser énem, eszembejut, hogy mennyire szerettem, amikor hozzámért a munkától durva tenyerével.

Ismét gyerek vagyok, nincsenek gondjaim, és nem hárul rám semmiféle felelősség. Csak sodródom az árral, és hagyom, hogy ez a nálam jóval idősebb férfi gondoskodjon rólam. Milyen szép volt az az időszak...

– Jó volt akkoriban – nyújtom át a cigaretta végét.

– Mikor? – dől le mellém.

– Amikor minden nap ezt csináltuk abban a rendetlen szobában – mosolygok a feltörő emlékeken.

– Azóta felnőttünk. – Bizony, nemsokára húsz leszek, SanHo pedig harmincat töltött. Mégis úgy érzem, mintha megállt volna az idő. – Sokat változtál – tekint rám. – Nem csak testileg. Végre benőtt a fejed lágya is.

– Tizenhat voltam, egy buta liba.

– Nem voltál annyira buta. Sokkal inkább gyerekes – tűr egy kósza hajtincset a fülem mögé.

– Biztos vagy ebben? – vonom fel a szemöldökömet.

– Teljesen biztos – hajol közelebb, csókot hintve az ajkamra. Fiatal vagyok, kábult, és gondtalan. Ugyanazt a megnyugvást érzem, mint évekkel ezelőtt. Visszarepülök az időben. Pedig három, sőt, közel négy év telt el. Görcsbe rándul a gyomrom.

Ráeszmélek, hogy mégsem a múltban vagyok, és ijedten húzódom el, felülve az ágyon.

– SanHo – bököm ki a nevét.

– Basszus – tapasztja a kezét a homlokára. – Ezt nem kellet volna – sóhajt fel. – Sajnálom Sora, elragadtattam magam.

– Ahogy én is – ismerem be. – Jobb lenne, ha most mennék – nézek rá a telefonomra. Már éjfél is elmúlt, nem járnak a metrók. Kénytelen leszek felhívni valakit. Pazar.

Fél órával később Jungkook üzenetet ír, hogy megérkezett. Ő volt az egyetlen, aki a segítségemre tudott sietni, hiszen Eunbinek nincsen jogosítványa, az ördög jobbkezére, Taehyungra pedig gondolni sem mertem. Elköszönök SanHotól. Megígéri, hogy értesít ha előrehaladás történik a nővérem ügyével kapcsolatban, majd elhagyom a lakást.

   Ahogy megérzem a kinti hideget, azonnal elmúlik a füves cigi leghalványabb hatása is. Az épület előtt parkoló autóhoz sietek, és amilyen gyorsan tudok, beszállok Jungkook mellé.

– Sajnálom, hogy utánam kellett jönnöd – mondom, a kezemet súrolgatva. Kegyetlen az éjszakai alacsony hőmérséklet.

– Mit kerestél itt? – kérdezi meglepődve.

– Itt lakott a nővérem.

– Így már minden tiszta – indítja el az autót. Látva a lecsukódni készülő, fáradt pilláimat, nem nyaggat további kérdésekkel. Halkra húzza a rádiót, és úgy vezet, hogy egyetlen hirtelen kanyar, vagy váratlan kátyú se zavarja meg az álmomat. Csak akkor ébredek fel, amikor az egyetem parkolójában a fiú szól, hogy megérkeztünk. Fáradt vagyok, érzelmileg túlterhelt, és nem találom a helyemet a világban.

   Esetlenül követem Jungkookot a Nogsaeg fele vezető úton. Nem kérdez, nem terhel az érdeklődésével, biztosan látja rajtam, hogy mennyire nyomaszt a helyzet. A liftben szó nélkül megnyomja a négyes gombot helyettem, majd csendesen várjuk, hogy megérkezzünk az emeletre. Amikor a lift kinyitja az ajtaját, nem mozdulok. A lábam a földbe gyökerezik, és minden erőm elszáll.

– Azt hiszem, szükségem lenne egy ölelésre – tekintek a fiú magas alakjára.

Közelebb lép, és szorosan körbefon az erős karjaival. A mellkasának döntöm a fejem, és elengedve magam, hagyom, hogy kis ideig ő tartson. Az edzett karjai támaszt nyújtanak. Nagy levegőt veszek, és végre kifújom a sokáig magamban tartott feszültséget. Ha most nem lenne itt Jungkook, biztosan összeroppannék.

– Kérlek, Sora, néha gondolj magadra is – simít végig a hátamon. – Lazíts, pihenj, nyugodj meg. Nem kell folyton túlhajszolnod magad.

– Tudom – mondom halkan. – De ha nem lennék ennyire fáradt, nem kaptam volna ilyen forró ölelést tőled – súgom, mert már arra sincsen erőm, hogy használjam a hangomat.