2018. márc. 30.

21. rész - Adósságnak csúfolt randevú


   Taehyung fekete autója biztosan egy vagyont érhet, már a bőrülések finom érzete, vagy a műszerfalon pislákoló ezer féle gomb és kijelző is erre utal. Szinte hangtalanul siklik végig a főúton, éppen ezért vagyok annyira zavarban, úgy érzem a fiú bármelyik másodpercben meghallhatja az őrülten kalapáló szívemet.
   Az ablak felé fordulok, arra törekedve, hogy kizárom a fejemből a mellettem ülő igencsak zavaró személyét, de bármennyire is koncentrálok az elsuhanó tájra, képtelen vagyok kiűzni az elmémből azt a halk szuszogást, amely a kormány mögül érkezik, engem a téboly szélére sodorva.
   Nincsen ínyemre a helyzet, főleg nem a legutóbbi búcsúzásunk óta. Fogalmam sincs, hogy mire készül, hogy mi a szándéka velem, de nem vágyom arra, hogy bármilyen módon kihasználja az esetlen lényemet. Mellette mintha elgyengülnék, és ha most kérdezne valamit, biztosan nem tudnék válaszolni. Még a torkom is kiszáradt, de nem merek szólni. Nem tudom, mi történik velem, a testem szokatlanul reagál mindenre, a szituáció pedig végtelenül kínos.
   A srác nagy megkönnyebbülésemre bekapcsolja a rádiót, amelyből halk zene száll ki, elnyomva a feszélyezett énemet. Ötletem sincs, hogy miért érzek így, mi kényszeríti a szívemet, hogy kiszakadjon a mellkasomból, hiszen ma csupán egyetlen kávét ittam, az biztosan nem árthat. Hiába próbálom elhessegetni a gondolatot, miszerint Taehyung jelenléte kreál belőlem ekkora ütődöttet, amint félszemmel rápillantok, csak mégjobban úrrá lesz rajtam a zavar. Nem ismerek magamra.
Nemsokára ott vagyunk – szólal meg Taehyung. A hangja olyan mély, hogy szinte beleremegek. Aprót biccentek válaszként, másra most nem vagyok képes. – Remélem tetszeni fog. – Újabb biccentés. Mintha kivágták volna a nyelvemet. – Nem vagy éhes? Ehetnénk utána valamit.
Én ömh... – köszörülöm meg a torkomat. Az elmém épp most hagy cserben, és valóban képtelen vagyok egy normális választ kibökni. – Talán – motyogom halkan.
Elmehetnénk vacsorázni, ismerek pár jó helyet.
Taehyung, nem egészen értem, hogy mi ez az egész – szedem össze minden rejtett tartalékomat, hogy érthetően tudjak beszélni.
Kimentettelek a dékán előtt, cserébe elkísérsz egy különleges helyre. Ennyi – fordítja kissé felém az arcát. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de azonnal lesütöm a szememet. Mint egy ártatlan kislány...
De miért? – duruzsolom magamban.
Mert ehhez van kedvem.
Nem tudok megszólalni. Ez nevetséges. Ahhoz van kedve, hogy velem, egy senkivel, egy árnyékban meghúzódó, teljesen átlagos lánnyal töltse az estéjét. Tényleg végigmehetett már minden csajon, ha ennyire unatkozik.
   Taehyung hatalmas szeme az útra bámul, mégis mintha másra koncentrálna. A tekintete elveszettnek tűnik, a régi csillogás mára már csak egy megkopott fény. A mélybarna írisze fátyolosan mered előre, azt jelezve, hogy valami súlyosat hordoz a hátán. Azoknak ilyen a tekintete, akiket üldöz a múltbeli megbánás, a kín, egy rossz döntés, egy hatalmas sérelem. Vajon az én szemem is ennyire üresnek hat? Biztosan.

Egy ismerős helyen állunk meg, a korábbi kihalt sikátornál. A hideg futkos a hátamon, ahogy rájövök, hogy ez a végállomás, ki kell szállnom az autóból. Nem szívesen követem a fiú lépteit, vissza ugyanahhoz a vörös színű vasajtóhoz. Csupán abban reménykedek, hogy bent nem egy rakás vegyszerrel, késsel, boncasztallal, meg minden ehhez hasonló dologgal fogok szembesülni. A környezet túlságosan is gyanús, és csupán rossz dolgokra enged következtetni. Az lenne a visszajáró Taehyung szívességére, hogy odaajándékozom neki a szerveimet, és jó pénzt keres rajtam... Mondhatom, jó ajánlat.
Csak utánad – tárja ki előttem az ajtót, hangos nyikorgással.
Félve lépek be a sötét helyiségbe. Csak árnyakat látok, de amint becsukódik az ajtó, teljesen elvesztődök. Arra várok, hogy mikor csap le rám egy hatalmas kéz, megkezdve a kínzásomat, azonban másodpercekkel később felkapcsolódik a villany, és ezzel egyvonalban egy halk dallam is megszólal.
   A szememet meresztem a látványon, és többször is megsúrolom az arcomat, hogy megbizonyosodjak arról, nem álmodom. Többszáz vékony ezüst színű lánc lóg le a mennyezetről, melyek helyenként megcsillannak a fény hatására. Olyan mintha apró gyémántok lebegnének a szobában.
Mi ez a hely? – kérdezem az éppen mellém érkező Taehyungtól.
Egy közeli ismerősöm sajátos kiállítása – sétál bele a láncok alkotta függönybe, ezzel laza hullámzást generálva. – Tánc az esőben.
Ez meg mit jelent? – tartok utána.
A láncok az esőt jelképezik. Te sosem gondoltál arra, hogy milyen lenne egyszer felszabadultan szaladgálni az esőben, nem törődve a következményekkel? – lép közelebb hozzám, és megfogva a kezemet, egészen a szoba közepéig húz. Az apró láncok az arcomhoz érve kellemesen simogatnak. – Én sokszor álmodom erről. Kiszakadni néha a monoton mindennapokból, őrültségeket tenni, amiket később talán megbánok, de a pillanat hevében nem gondolok a jövőre.
És miért nem teszed?
Mert magamon kell tartanom az álarcomat. Én csak úgy cselekszem, ahogy a háttérből dirigálnak.
Arra is a háttérből utasítottak, hogy elhozz engem ide?
Nem. Most kockáztatok – nyújtja felém a tenyerét, melyet némi habozás után óvatosan megfogok. Könnyedén von magához, és a derekamhoz érve, a szemembe néz. – Táncolunk? – kérdezi halkan.
É-én... – kezd el ismét akadozni a hangom. Túl közel van hozzám. – Nem tudok – vallom be szégyenkezve.
Megtanítalak – simítja félre a hajamat az arcomból, majd ismét a derekamhoz nyúlva, arra késztet, hogy a cipőjére lépve, teljesen ráhagyatkozzak. De hiszen az egy méregdrága darab, hogyan mocskolhatnám össze a saját béna teniszcipőmmel...
   Taehyung azonban nem tűri sokáig az időhúzást, könnyedén emel fel, ráállítva a saját lábára. Óvatosan kezd el a teret betöltő halk zene ritmusára lépkedni, magával rántva engem is. Olyannyira közel vagyok hozzá, hogy csupán centik választanak el az arca csupasz bőrétől. Érzem a pírt az arcomon, amit Taehyung is nagyon jól lát, mégsem foglalkozik vele.
   Egyszer még kiskoromban azt hallottam, hogy a férfiak kedvére lehet, ha egy nőt táncolni taníthatnak, bár akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ennek én is részese lehetek. Ahogy az előttem levő fiú finoman irányítgat és a csípőmön pihenő kezével néha erősebben megszorít, minden pillanatban egyre jobban elhagy az erőm. Taehyung parfümének kellemesen bódító illata jár körül. Remeg a kezem, de abban reménykedem, hogy ezt a fiú nem veszi észre.
   Kénytelen vagyok hozzásimulni, így viszont a szívem csak erősebben kalapál, már-már a fiú mellkasát verdesve. A torkomban levő gombóc nem enged szabályosan lélegezni, és attól félek, hogy az utolsó cseppnyi erő is ki fog szállni belőlem. Képtelen vagyok elhinni, hogy Taehyung közelsége ezt műveli velem.
   A lépései fokozatosan lassulni látszanak, miközben a tekintetét rám vezeti. Mire a pillantásunk találkozik, már mozdulatlanul állunk. Leszállnék róla, de olyan erősen szorít magához, hogy moccanni sem tudok. Még mindig ugyanúgy tart, mint tánc közben, a keze a derekamon, a másik a saját kezemet fogja. Lassan a nyakához irányítja a karomat, én pedig öntudatlanul karolok belé. Az arcomra simít, végig az alsó ajkamon, amitől résnyire nyílik a szám.
   Talán igaz lenne Hyemi állítása, tényleg többet éreznék Taehyung iránt? Helyes lenne a húgom megérzése is? Én vagyok az egyetlen, aki nem jön rá, hogy mit jelent a gyomromban megbúvó érzés? Vagy csak annyira vágyom a figyelemre, hogy képes vagyok beleesni egy ilyen személybe mint ő... Ez csak egy délibáb, az elmém piszkos játéka, nincsen ebben egyetlen csepp igazság, hiszen én nem...
Mit tennél, ha most megcsókolnálak? – súgja, csupán miliméterekre az ajkamtól. Érzem a bőrömön a lehelletét. A hideg futkos a hátamon, ahogy belebámulok abba a sötét szempárba. Félek.
Sikítanék – bukik ki a számon.
Taehyung arcán egy halvány mosoly jelenik meg, én pedig ijedten szorítom össze a pilláimat, azonban a várttal ellenben a fiú összeborzolva a hajamat, eltávolodik tőlem. Hatalmasat sóhajtva engedem el magam, a földre ülve. Szükségem van pár percre, hogy összeszedjem a darabjaira hullott énemet.
Megijedtél tőlem – guggol le elém, mire automatikusan hátrébb csúszok. Jó talán kicsit tartok tőle, de erről nem kell tudnia.
Kiszámíthatatlan vagy.
Erre törekszem – foglal helyet mellettem. Igyekszem tartani tőle a tisztes távolságot, arra az esetre, ha megint letámadna.
   Feltűnően az arcomat kezdi el bámulni, még az sem zavarja, hogy én éppen égek a szégyenérzet miatt.
Mi olyan érdekes rajtam? – döntöm le a fejem, hogy a hajam kellően takarjon.
A szemed – jelenti ki egyszerűen. – Ilyen fiatalon csillognia kellene, de mintha már belefáradtál volna az életbe, fényét vesztette.
A te szemed sem különbözik sokban – döntöm a térdemre a fejemet, a fiúra tekintve. – Történt veled valami, igaz?
És veled? – kerüli ki a saját kérdésemet.
Szóval te sem szeretsz róla beszélni – állapítom meg.
Nincs értelme másnak panaszkodni a saját fájdalmamról.
Pedig vannak emberek, akik szívesen meghallgatnak. – Saját magamat hazudtolom meg a mondatommal, hiszen én sem beszélek soha arról, ami nyomja a szívemet. Félek, hogy mást nem érdekelne, hogy kimondva a szavak súlyukat veszítenék.
Az nem segít rajtam, ha valaki meghallgat – dől hátra, a könyökén támaszkodva.
Akkor mi segítene? – kérdezem elgondolkodva.
Már semmi – hunyja le a szemét. Halkan sóhajt fel a válasz után. Ennyire nehéz dolgot cipelne a hátán? A hangjában ott rejtőzik a számomra is ismerős érzés, a kétség, a tehetetlenség.
Hiszel abban, hogy majd egyszer jobb lesz?
Egy ideje semmiben sem hiszek.
Szerintem igenis várhat ránk egy szebb jövő. A múltat nem lehet megváltoztatni, de a jelenben mi döntünk, és mi alakítjuk a jövőnket.
Tetszik, hogy ennyire pozitív vagy – tárja ki a szemét. Kissé elmosolyodik, és törökülésbe húzódik mellettem.
Dehogy vagyok pozitív, csupán őt akartam jobb kedvre deríteni. Állandóan hazudok, még magamnak is. Egy szebb jövő... Hogy is lehetne megvalósítani, ha a múltam állandóan a nyomomban van, rámkényszerítve a folytonos bűntudatot.
Gondolom tudod, hogy cég örökös vagyok – mondja Taehyung, a haját igazgatva. A szőke tincsei a szemébe hullanak. – Az jövőmről már rég nem én döntök. Az előre megírt utat járom.
És ha úgy döntesz, hogy nem kell a cég?
Ilyen lehetőség nincsen. Tartozom a szüleimnek.
Nem gondoltam volna, hogy te is adósa vagy valakinek – lepődök meg. – Ebben hasonlítunk.
A húgod?
Miből jöttél rá?
Abból ahogy néztél rá – ér a hajamhoz, az egyik tincset a fülem mögé tűrve. A földre bámulok, azon tanakodva, hogy vajon megnyílhatok-e előtte... Nem is ismerem, mégis úgy érzem, neki beszélhetek erről.
Engedtem, hogy az anyja elhagyja, most vigyáznom kell rá – ejtem ki a mondatot, mely váratlanul sodor maga után egy hatalmas érzelemhullámot.
Tudtad, hogy akkor rosszul döntesz?
Igen – hajtom le ismételtem a fejemet, hogy elrejtsem az előtörni készülő könnyeimet. – De nem tudtam, hogy teljesen el fog tűnni. Azt hittem visszajön. – Nem tudom tovább visszatartani az érzést, halkan kezdek el sírni. Felszínre tör minden eddigi elfolytott érzelem, és már nem érdekel, hogy Taehyung így lát, csupán azt akarom, hogy a könnyekkel együtt az engem folytogató, szörnyű érzés is eltűnjön, ám jól tudom, hogy nem fog.
   Egy gyengéd ölelést érzek magam körül, ami megnyugvásra késztet. Taehyung érintése meleget áraszt, amiért most nagyon hálás vagyok. Tudom, hogy ezzel csak gondot okozok neki, mégis annyira jól esik, ahogy a hátamat simogatja a hatalmas tenyerével, hogy órákig itt tudnék ülni.
Sajnálom – szólalok meg, miután sikerül megnyugodnom.
Nem kell bocsánatot kérned. Az jó, ha tudsz sírni, kijön belőled a feszültség – törli le a hüvelyk ujjával az utolsó könnycseppjeimet. – Nekem már nem megy egy ideje, olyan vagyok mint egy zombi.
Talán ha beszélnél róla...
Majd egyszer – ellenkezik. Tisztán érződik a hanglejtésén, hogy nem fog megnyílni előttem. – Most viszont menjünk. Rád férne egy kiadós vacsora, hogy erőt gyűjthess – áll meg, majd a tenyerét nyújtva engem is felsegít.
Végig fogom a kezét, egészen az autóig. Valahogy most nem érzem miatta annyira zavarban magam, és jól esik ez az erős, határozott érintés. Ha elesnék, biztosan képes lenne megtartani, és erre a biztonságérzetre vágyom már évek óta.
   Még akkor is felém tartja a kezét, miután megérkezünk az étteremhez. Mintha tudná, hogy ezzel az apró gesztusával mennyit segít nekem. Máskor kiszív belőlem minden erőt a srác jelenléte, most azonban éppen ő az, aki feltölt. Nem tudom elhinni, hogy ez történik velem.
   A hely kellmes hatást kelt, nem a legolcsóbb, de nem túl puccos, talán egy hónapban egyszer még én is megengedhetném magamnak, hogy itt étkezzek. Fizetni viszont most sem fogok, ezt a srác már akkor kijelenti, amikor helyet foglalunk. Az adósságom egyre csak növekedni fog, ha ezt így folytatjuk...
   Taehyung helyettem is rendel, ezzel önmagát ismételve. Korábban a kávézóban is kijelentette, hogy azt fogyasztok, amit ő választ, ezért most nem is próbálok ellenkezni.
Gyakran jársz ide? – kérdezem, a villát szemlélve. Hol vannak a pálcikák? És ez a kés miért csillog ennyire? Na jó, talán túloztam, amikor azt mondtam, hogy megengedhetem magamnak ezt a helyet.
Az apámmal ez volt a kedvenc helyünk – válaszol szokatlan közönnyel. Nem kérdezősködök tovább, azonnal megérzem a kényes témát, és nem akarom feszegetni Taehyung idegeit. Ha úgy látja jónak, majd biztosan beszél róla.
   Az étkezés csendben zajlik, és a  némaságban ismét rámtör valamiféle szorongás. Butaság volt megmutatnom a gyenge oldalamat, hiszen nem bízhatok meg benne. A természetéből addóan nem tudhatom, hogy mikor fog újra személyiséget váltani, s ha később majd bántani akar, azonnal tudni fogja, hogy mihez nyúljon. Annyira ostoba vagyok...
Talán nem ízlik? – kérdezi Taehyung, észrevéve hogy egy ideje már csak tologatom a tányéromon levő ételt.
De igen, csak tudod úgy érzem hibát követtem el. Nem kellett volna eljönnöm veled ma. Nem is ismerlek igazán, és mi van ha holnap már arra ébredek, hogy az egyetem a családi sztorimtól zsong – mondom túlzott őszinteséggel, a szalvétát tűrögetve, hogy ne kelljen a fiú szemébe néznem. Egyre értelmetlenebb dolgokat teszek. És most is, mi volt ez a mondat? Mintha már nem is én lennék.
Az tény, hogy egy szar ember vagyok, de nem kell attól tartanod, hogy ellened fordítom a gyengepontodat. Ok nélkül senkinek sem akarok keresztbetenni – válaszol a hangjában némi bíztatással. – A legtöbb ember félreismer, csak a gazdagokra használt sztereotípiákat látják bennem, nagyképűség, zsugoriság, kapzsiság, rosszindulat. Nem adok okot, hogy másként gondoljanak rám, de aki ismer tudja, hogy valójában milyen vagyok. Sebezhetőbb, mint gondolnád – fejezi be a gondolatmenetét. Az utolsó mondata meglep, és mintha némi együttérzést vélnék felfedezni benne, de félek, csak azért mondja, hogy ezáltal kevés rokonszenvet nyerjen a szememben.
Nem tudom, hogy bízhatok-e benned.
Ezt én sem. Talán jobb, ha nem teszed – dönti a fejét az asztalon könyöklő kezére, mondatával ismét kételyt keltve bennem. Ha ő nem tudja, én mégis mihez kezdhetnék... Miért sodort ilyen lehetetlen helyzetbe? Az egyik percben kedvesen viselkedik, elérve hogy megkedveljem, a másikban meg olyan hűvös, hogy szinte megfagyaszt a kisugárzása.

   Vegyes érzelmekkel hagyom el az éttermet, Taehyung előttem sétáló alakját követve. Pár órával ezelőtt még meg akart csókolni, most meg ismét idegenként viszonyul hozzám. Vagy ő is csupán viccnek szánta az egészet? Miért őrült meg mindenki ezen az istenverte napon?
   Ha arra a pillanatra gondolok, amikor miliméterek szabtak határt az ajkunknak, egy különös, megmagyarázhatatlan érzés fog el. Kíváncsiság lenne? Valószínűleg nem ellenkeztem volna, ha a pillanat hevében mégis úgy dönt, hogy megcsókol. Érdekel, hogy milyen lett volna, hogy mire képes a dús ajkával. És az is érdekel, hogy mégis mikor változott meg ennyire a véleményem róla... Talán ezen a napon a többiekkel szinkronban én is becsavarodtam, és holnap minden a szokásos rendben fog tovább folytatódni.
   A tiltás ellenére Taehyung egyenesen a Nogsaeg kollégium előtt parkol le. Rá cseppet sem meglepő módon nem vonatkoznak az egyetem szabályai.
   A pólóm alját markolva megpróbálom összegyűjteni a gondolataimat, és ezúttal egy normális köszönetet mondani a mai napért... Csak tudnám hogy miért. Végül is csak megadtam az adósságomat, ami azt jelenti, hogy most kvittek vagyunk.
Sora – szólít meg, mire ijedten rezzenek meg.
Igen, sajnálon, már megyek is, nem tartalak fel – hadarom el, valamiért azonban mégsem akarom elhagyni a járművet.
Nem kell sietned – állítja le a teljesen a motort, s felém fordulva, a kezemet a saját markába veszi. A szívdobogásom ismét az egekbe szökik. – Tudni szeretném, hogy érezted magad.
Jól – adom meg a szűkszavú választ, amit még így is kínszenvedés árán sikerül csak kiböknöm. Félelemhez hasonló érzés fog el, nem tudom, hogy mire számítsak, és most, hogy már magamban sem bízhatok meg, rettegek a fiú legapróbb közeledésétől is.
Nem vagyok valami jó társaság, általában csak szobára viszem a lányokat. – Hát itt tartunk. Most jönne az a rész, amikor megpróbál felcsábítani a lakására? – De örülök, hogy mégsem volt annyira szörnyű ez a nap. – Beszéljen csak a maga nevében, én ma legalább ötször kérdőjeleztem meg a saját viselkedésemet. Holnap szépen kikúráltatom magam Hyemivel, hogy végre helyreálljon az agyam.
Taehyung, nekem mennem kellene – próbálom elhúzni a kezemet, ám ezzel csak azt érem el, hogy a fiú tenyere a combomon köt ki. – A szobatársam már biztosan aggódik.
Nagy lány vagy már, nem lesz baj, ha kint maradsz éjszakára.
Az autó zárjai kattannak az összes ajtón, és hamar rájövök, csapdába kerültem. Elbambulok, és még arra sem tudok reagálni, hogy Taehyung keze a combomról igencsak könnyedén siklik át a pólóm alá. Az elmémben megbúvó józan ítélőképességem arra késztet, hogy ellenálljak a fiú csábításának, a testem mégis ellentétesen reagál.
   A srác könnyedén engedi le az ülésemet, míg vízszintes helyzetbe kerülök, és még mielőtt észhez térhetnék, fölém mászik, a testemet teljesen leszorítva. Ha most ez tényleg megtörténik, képtelen leszek tükörbe nézni. A saját elveimet vágom keresztül, ha átadom magamat a szőkének, ám annak a sötét szempárnak olyan vonzereje van, hogy nem tudok  kibökni egyetlen ellenkező szót sem.
   Közelebb hajol, a keze az arcomhoz ér, a tincsei a homlokomat simogatják és eldöntöm magamban, hogy ha már úgyis a pokol tüzén fogok égni, ez a kis hiba nem fog sokat számítani.
   Kopogás hangja térít észhez a kábulatomból, mire ijedten kapom magam elé mindkét kezemet.
A kurva életbe, hogy sosem tudnak nyugton hagyni – egyenesedik ki a fiú, leszállva rólam.
Igyekszem stabilizálni a légzésemet, és visszatérni a való világba,  tudatosítva az előbb történteket. Tényleg készen álltam arra, hogy átadjam magam Kim Taehyungnak...
Mi a faszt akarsz? – kérdezi a srác a lehúzott ablakon keresztül, a kint álló Hoseoktól.
Hallod, te pöcs, gyere velünk inni – hajol be Hoseok, lekezelve a barátjával.
Ha nem látnád, most éppen más dolgom van – biccent felém. Hoseok hosszan méri végig a nyakig szégyenérzetben lebegő lényemet, majd még szól pár szót a barátjához, én pedig kihasználva az alkalmat, gondolkodás nélkül pattanok ki a járműből, és nem törődve a jómodorral, kihagyva a köszönést, azonnal a Nogsaeg épület negyedik emeletére veszem az irányt.
   Zsong a fejem a történtektől, és minden egyes képkocka újra lejátszódik a szemem előtt. Legszivesebben egy kútba vetném magam, hogy megszabaduljak ettől a kellemetlen érzettől, amely az egész énemet körülfonja. Hülye Sora, nagyon nagyon hülye Sora!
   A négyszáztizes ajtó előtt mély levegőt véve nyugtatom magam. Ha Hyemi a zavar leghalványabb jelét is észreveszi rajtam, képes lesz egészen a lelkemig látni, és akkor nekem végem. Senki másnak nem kell tudnia erről a ballépérsől.
   Lassan, hangtalanul nyitok be a félhomályban úszó szobába, először arra gondolva, hogy a szobatrsnőm már alszik, azonban amikor a látásom hozzászokik a sötéthez, egy csupasz férfi hát tűnik fel a barátnőm ágya felől, én pedig realizálva a helyzetet, ugyanazzal a lendülettel fordulok ki az ajtón. Nem kellett volna látnom ezt, de a kép beleégett a retinámba. Hyemi és... Jungkook. Ennyire nem mehetett el az eszem. Hiszen tisztán láttam, a srác aki a barátnőm fölött volt, csak Jungkook lehetett. Így viszont, hogy nem mehetek be, az egyetlen reményem Eunbi.
   Abban az álomban ringatva magamat, hogy Eunbi ezúttal hajlandó lesz reagálni a hívásomra, a számát kezdem el tárcsázni, miközben a szobája felé indulok. A negyedik hívás után azonban reményveszetten ülök le a Nogsaeg halljában levő egyik padra. A harmadik személy, akit ebben az esetben hívhatnék, Jungkook lenne, de ő éppen a szobatársnőmmel van elfoglalva, úgyhogy teljesen kilátástalan vagyok. Nem akarok sem ezen a padon, sem valamelyik folyosón aludni.
   Kétségbeesetten kezdem átnézni a telefonom névjegyzékébe mentett összes nevet, hátha találok valamiféle megoldást erre az estére, de többszöri olvasás után is ugyanannál a kelletlen személynél ragadok le, akit annyira száműzni szeretnék az életemből.
   Magamat átkozva nyomok rá a hívó gombra, és azonnal azért esedezem, hogy a személy ne vegye fel a telefont.
Megbántad, hogy leléptél? – szólal meg a vonal másik végén Taehyung, azzal az idegesítően nagyképű hanglejtésével.
Csak hogy tudd, te vagy az utolsó személy, akit hívnék, de most nincs más választásom – hozom tudtára a nyílvánvaló nemtetszésemet. – Nincs hol aludnom.
Tudtommal elintéztem, hogy ne rúgjanak ki.
Igen, de a szobatársnőm éppen most tesz eleget a vágyainak, és az egész szoba eufóriában ég, aminek nem szeretnék a szemtanúja lenni – vázolom a helyzetet, meglehetősen idegesen.
Gyere az orvosis kollégiumhoz. Meglátom mit tehetek.
Fasza – nyomom ki a telefont, mielőtt még káromkodni kezdenék.
Egy ilyen nap után közel sincs kedvem hajléktalanként a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, és hiába vagyok tisztában azzal, hogy éppen Taehyung próbált nemrég rám mászni, jelen esetben szűkön van más választásom. Elindulok az orvosisoknak fenntartott kollégium felé, a fejemben azzal a gondolattal, hogy az a csöppnyi józan eszem is már réges régen sorsomra hagyott.





14 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt .Nagyon kíváncsi vagyok rá hogy mi fog történni az este Sora és Taehyung között. Boldog húsvétot. 🐰

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, neked is! Jövő pénteken hozom a következő részt, abból majd kiderül. :D

      Törlés
  2. Huha, te aztán mindig tudod hol kell abbahagyni:D nagyon várom a folytatást:))

    VálaszTörlés
  3. Én nem bánom ám, hogy hosszabb lett a szokásosnál! :P Imádtam minden egyes sorát,nagyon jó volt :) Várom a folytatást. Neked pedig Kellemes Ünnepeket! :* <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Neked is Kellemes Ünnepeket!
      Jövő héten érkezik, valamikor péntek körül. ♥

      Törlés
  4. Aztaaaaa....Micsoda rész!!! Érzem én hogy nem kell sok ahhoz, hogy Sora megadja magát Tae hódításának... de Taehyungnak mégis mik avalódi szándékai??? Eish... izgalommal várom a közös éjszakájukat!!!! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Taehyung valódi szándéka... legyen még egy kicsit titok számotokra :> Sora meg valóban igen közel áll ahhoz hogy megadja magát... de még bármi történhet...

      Törlés
  5. Az egyébként engem is érdekel,hogy mik a szándékai taehyungnak.Ez csak így utólag jutott eszembe.Még egyszer kellemes ünnepeket és köszönöm ezt a csodálatos irományt.Imádlak téged is és az írásodat is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! És ahogy fentebb is említettem, maradjon még ez egy ideig titok :D

      Törlés
  6. Hmm en mar nagyonvaroma. Kovi reszt. Kivancsi leszek hogy milesz soraval es tae tae val es utolag is kelemes. Unepet☺☺😊😊😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, neked is! A hétvégén hozom a következő részt! ♥

      Törlés
  7. Aaaa annyira imádom 😍 érdekes ez a kettősség és már rettentően kíváncsi vagyok mi van Taevel és a lelki világával, a múltjával 🙄 nem gondoltam volna h rámászik a kocsiban, de persze, hogy Hobinak meg kellett zavarnia😩😩 minden sorát imádom olvasni 😱😍💜

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aranyos vagy! Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszik a történet! Remélem később is hagysz magad után néhány kommentet! 💕

      Törlés