Taehyung fekete autója biztosan egy vagyont érhet, már a bőrülések finom
érzete, vagy a műszerfalon pislákoló ezer féle gomb és kijelző is erre utal.
Szinte hangtalanul siklik végig a főúton, éppen ezért vagyok annyira zavarban,
úgy érzem a fiú bármelyik másodpercben meghallhatja az őrülten kalapáló
szívemet.
Az
ablak felé fordulok, arra törekedve, hogy kizárom a fejemből a mellettem ülő
igencsak zavaró személyét, de bármennyire is koncentrálok az elsuhanó tájra,
képtelen vagyok kiűzni az elmémből azt a halk szuszogást, amely a kormány mögül
érkezik, engem a téboly szélére sodorva.
Nincsen ínyemre a helyzet, főleg nem a legutóbbi búcsúzásunk óta.
Fogalmam sincs, hogy mire készül, hogy mi a szándéka velem, de nem vágyom arra,
hogy bármilyen módon kihasználja az esetlen lényemet. Mellette mintha
elgyengülnék, és ha most kérdezne valamit, biztosan nem tudnék válaszolni. Még
a torkom is kiszáradt, de nem merek szólni. Nem tudom, mi történik velem, a
testem szokatlanul reagál mindenre, a szituáció pedig végtelenül kínos.
A
srác nagy megkönnyebbülésemre bekapcsolja a rádiót, amelyből halk zene száll
ki, elnyomva a feszélyezett énemet. Ötletem sincs, hogy miért érzek így, mi
kényszeríti a szívemet, hogy kiszakadjon a mellkasomból, hiszen ma csupán
egyetlen kávét ittam, az biztosan nem árthat. Hiába próbálom elhessegetni a
gondolatot, miszerint Taehyung jelenléte kreál belőlem ekkora ütődöttet, amint
félszemmel rápillantok, csak mégjobban úrrá lesz rajtam a zavar. Nem ismerek
magamra.
– Nemsokára
ott vagyunk – szólal meg Taehyung. A hangja olyan mély, hogy szinte
beleremegek. Aprót biccentek válaszként, másra most nem vagyok képes. – Remélem tetszeni fog. – Újabb
biccentés. Mintha kivágták volna a nyelvemet. – Nem vagy éhes? Ehetnénk utána valamit.
– Én
ömh... – köszörülöm meg a torkomat. Az elmém épp most hagy cserben, és
valóban képtelen vagyok egy normális választ kibökni. – Talán – motyogom halkan.
– Elmehetnénk
vacsorázni, ismerek pár jó helyet.
– Taehyung,
nem egészen értem, hogy mi ez az egész – szedem össze minden rejtett
tartalékomat, hogy érthetően tudjak beszélni.
– Kimentettelek
a dékán előtt, cserébe elkísérsz egy különleges helyre. Ennyi – fordítja
kissé felém az arcát. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de azonnal
lesütöm a szememet. Mint egy ártatlan kislány...
– De
miért? – duruzsolom magamban.
– Mert
ehhez van kedvem.
Nem tudok megszólalni. Ez nevetséges. Ahhoz
van kedve, hogy velem, egy senkivel, egy árnyékban meghúzódó, teljesen átlagos
lánnyal töltse az estéjét. Tényleg végigmehetett már minden csajon, ha ennyire
unatkozik.
Taehyung hatalmas szeme az útra bámul, mégis mintha másra koncentrálna.
A tekintete elveszettnek tűnik, a régi csillogás mára már csak egy megkopott
fény. A mélybarna írisze fátyolosan mered előre, azt jelezve, hogy valami
súlyosat hordoz a hátán. Azoknak ilyen a tekintete, akiket üldöz a múltbeli
megbánás, a kín, egy rossz döntés, egy hatalmas sérelem. Vajon az én szemem is
ennyire üresnek hat? Biztosan.
Egy ismerős helyen állunk meg, a korábbi
kihalt sikátornál. A hideg futkos a hátamon, ahogy rájövök, hogy ez a
végállomás, ki kell szállnom az autóból. Nem szívesen követem a fiú lépteit,
vissza ugyanahhoz a vörös színű vasajtóhoz. Csupán abban reménykedek, hogy bent
nem egy rakás vegyszerrel, késsel, boncasztallal, meg minden ehhez hasonló
dologgal fogok szembesülni. A környezet túlságosan is gyanús, és csupán rossz
dolgokra enged következtetni. Az lenne a visszajáró Taehyung szívességére, hogy
odaajándékozom neki a szerveimet, és jó pénzt keres rajtam... Mondhatom, jó
ajánlat.
– Csak
utánad – tárja ki előttem az ajtót, hangos nyikorgással.
Félve lépek be a sötét helyiségbe. Csak
árnyakat látok, de amint becsukódik az ajtó, teljesen elvesztődök. Arra várok,
hogy mikor csap le rám egy hatalmas kéz, megkezdve a kínzásomat, azonban
másodpercekkel később felkapcsolódik a villany, és ezzel egyvonalban egy halk
dallam is megszólal.
A
szememet meresztem a látványon, és többször is megsúrolom az arcomat, hogy
megbizonyosodjak arról, nem álmodom. Többszáz vékony ezüst színű lánc lóg le a
mennyezetről, melyek helyenként megcsillannak a fény hatására. Olyan mintha
apró gyémántok lebegnének a szobában.
– Mi
ez a hely? – kérdezem az éppen mellém érkező Taehyungtól.
– Egy
közeli ismerősöm sajátos kiállítása – sétál bele a láncok alkotta függönybe,
ezzel laza hullámzást generálva. – Tánc
az esőben.
– Ez
meg mit jelent? – tartok utána.
– A
láncok az esőt jelképezik. Te sosem gondoltál arra, hogy milyen lenne egyszer
felszabadultan szaladgálni az esőben, nem törődve a következményekkel? –
lép közelebb hozzám, és megfogva a kezemet, egészen a szoba közepéig húz. Az
apró láncok az arcomhoz érve kellemesen simogatnak. – Én sokszor álmodom erről. Kiszakadni néha a monoton mindennapokból,
őrültségeket tenni, amiket később talán megbánok, de a pillanat hevében nem
gondolok a jövőre.
– És
miért nem teszed?
– Mert
magamon kell tartanom az álarcomat. Én csak úgy cselekszem, ahogy a háttérből
dirigálnak.
– Arra
is a háttérből utasítottak, hogy elhozz engem ide?
– Nem.
Most kockáztatok – nyújtja felém a tenyerét, melyet némi habozás után
óvatosan megfogok. Könnyedén von magához, és a derekamhoz érve, a szemembe néz.
– Táncolunk? – kérdezi halkan.
– É-én...
– kezd el ismét akadozni a hangom. Túl közel van hozzám. – Nem tudok – vallom be szégyenkezve.
– Megtanítalak
– simítja félre a hajamat az arcomból, majd ismét a derekamhoz nyúlva, arra
késztet, hogy a cipőjére lépve, teljesen ráhagyatkozzak. De hiszen az egy
méregdrága darab, hogyan mocskolhatnám össze a saját béna teniszcipőmmel...
Taehyung azonban nem tűri sokáig az időhúzást, könnyedén emel fel,
ráállítva a saját lábára. Óvatosan kezd el a teret betöltő halk zene ritmusára
lépkedni, magával rántva engem is. Olyannyira közel vagyok hozzá, hogy csupán
centik választanak el az arca csupasz bőrétől. Érzem a pírt az arcomon, amit
Taehyung is nagyon jól lát, mégsem foglalkozik vele.
Egyszer még kiskoromban azt hallottam, hogy a férfiak kedvére lehet,
ha egy nőt táncolni taníthatnak, bár akkor meg sem fordult a fejemben, hogy
ennek én is részese lehetek. Ahogy az előttem levő fiú finoman irányítgat és a
csípőmön pihenő kezével néha erősebben megszorít, minden pillanatban egyre
jobban elhagy az erőm. Taehyung parfümének kellemesen bódító illata jár körül.
Remeg a kezem, de abban reménykedem, hogy ezt a fiú nem veszi észre.
Kénytelen vagyok hozzásimulni, így viszont a szívem csak erősebben
kalapál, már-már a fiú mellkasát verdesve. A torkomban levő gombóc nem enged
szabályosan lélegezni, és attól félek, hogy az utolsó cseppnyi erő is ki fog
szállni belőlem. Képtelen vagyok elhinni, hogy Taehyung közelsége ezt műveli
velem.
A
lépései fokozatosan lassulni látszanak, miközben a tekintetét rám vezeti. Mire
a pillantásunk találkozik, már mozdulatlanul állunk. Leszállnék róla, de olyan
erősen szorít magához, hogy moccanni sem tudok. Még mindig ugyanúgy tart, mint
tánc közben, a keze a derekamon, a másik a saját kezemet fogja. Lassan a
nyakához irányítja a karomat, én pedig öntudatlanul karolok belé. Az arcomra
simít, végig az alsó ajkamon, amitől résnyire nyílik a szám.
Talán igaz lenne Hyemi állítása, tényleg többet éreznék Taehyung iránt?
Helyes lenne a húgom megérzése is? Én vagyok az egyetlen, aki nem jön rá, hogy
mit jelent a gyomromban megbúvó érzés? Vagy csak annyira vágyom a figyelemre,
hogy képes vagyok beleesni egy ilyen személybe mint ő... Ez csak egy délibáb,
az elmém piszkos játéka, nincsen ebben egyetlen csepp igazság, hiszen én nem...
– Mit
tennél, ha most megcsókolnálak? – súgja, csupán miliméterekre az ajkamtól.
Érzem a bőrömön a lehelletét. A hideg futkos a hátamon, ahogy belebámulok abba
a sötét szempárba. Félek.
– Sikítanék
– bukik ki a számon.
Taehyung arcán egy halvány mosoly jelenik
meg, én pedig ijedten szorítom össze a pilláimat, azonban a várttal ellenben a
fiú összeborzolva a hajamat, eltávolodik tőlem. Hatalmasat sóhajtva engedem el
magam, a földre ülve. Szükségem van pár percre, hogy összeszedjem a darabjaira
hullott énemet.
– Megijedtél
tőlem – guggol le elém, mire automatikusan hátrébb csúszok. Jó talán
kicsit tartok tőle, de erről nem kell tudnia.
– Kiszámíthatatlan
vagy.
– Erre
törekszem – foglal helyet mellettem. Igyekszem tartani tőle a tisztes
távolságot, arra az esetre, ha megint letámadna.
Feltűnően
az arcomat kezdi el bámulni, még az sem zavarja, hogy én éppen égek a
szégyenérzet miatt.
– Mi
olyan érdekes rajtam? – döntöm le a fejem, hogy a hajam kellően takarjon.
– A
szemed – jelenti ki egyszerűen. – Ilyen
fiatalon csillognia kellene, de mintha már belefáradtál volna az életbe, fényét
vesztette.
– A te
szemed sem különbözik sokban – döntöm a térdemre a fejemet, a fiúra
tekintve. – Történt veled valami, igaz?
– És
veled? – kerüli ki a saját kérdésemet.
– Szóval
te sem szeretsz róla beszélni – állapítom meg.
– Nincs
értelme másnak panaszkodni a saját fájdalmamról.
– Pedig
vannak emberek, akik szívesen meghallgatnak. – Saját magamat hazudtolom meg
a mondatommal, hiszen én sem beszélek soha arról, ami nyomja a szívemet. Félek,
hogy mást nem érdekelne, hogy kimondva a szavak súlyukat veszítenék.
– Az
nem segít rajtam, ha valaki meghallgat – dől hátra, a könyökén támaszkodva.
– Akkor
mi segítene? – kérdezem elgondolkodva.
– Már
semmi – hunyja le a szemét. Halkan sóhajt fel a válasz után. Ennyire nehéz
dolgot cipelne a hátán? A hangjában ott rejtőzik a számomra is ismerős érzés, a
kétség, a tehetetlenség.
– Hiszel
abban, hogy majd egyszer jobb lesz?
– Egy
ideje semmiben sem hiszek.
– Szerintem
igenis várhat ránk egy szebb jövő. A múltat nem lehet megváltoztatni, de a
jelenben mi döntünk, és mi alakítjuk a jövőnket.
– Tetszik,
hogy ennyire pozitív vagy – tárja ki a szemét. Kissé elmosolyodik, és
törökülésbe húzódik mellettem.
Dehogy vagyok pozitív, csupán őt akartam jobb
kedvre deríteni. Állandóan hazudok, még magamnak is. Egy szebb jövő... Hogy is
lehetne megvalósítani, ha a múltam állandóan a nyomomban van, rámkényszerítve a
folytonos bűntudatot.
– Gondolom
tudod, hogy cég örökös vagyok – mondja Taehyung, a haját igazgatva. A szőke
tincsei a szemébe hullanak. – Az
jövőmről már rég nem én döntök. Az előre megírt utat járom.
– És
ha úgy döntesz, hogy nem kell a cég?
– Ilyen
lehetőség nincsen. Tartozom a szüleimnek.
– Nem
gondoltam volna, hogy te is adósa vagy valakinek – lepődök meg. – Ebben hasonlítunk.
– A
húgod?
– Miből
jöttél rá?
– Abból
ahogy néztél rá – ér a hajamhoz, az egyik tincset a fülem mögé tűrve. A
földre bámulok, azon tanakodva, hogy vajon megnyílhatok-e előtte... Nem is
ismerem, mégis úgy érzem, neki beszélhetek erről.
– Engedtem,
hogy az anyja elhagyja, most vigyáznom kell rá – ejtem ki a mondatot, mely
váratlanul sodor maga után egy hatalmas érzelemhullámot.
– Tudtad,
hogy akkor rosszul döntesz?
– Igen
– hajtom le ismételtem a fejemet, hogy elrejtsem az előtörni készülő könnyeimet.
– De nem tudtam, hogy teljesen el fog
tűnni. Azt hittem visszajön. – Nem tudom tovább visszatartani az érzést,
halkan kezdek el sírni. Felszínre tör minden eddigi elfolytott érzelem, és
már nem érdekel, hogy Taehyung így lát, csupán azt akarom, hogy a könnyekkel
együtt az engem folytogató, szörnyű érzés is eltűnjön, ám jól tudom, hogy nem
fog.
Egy
gyengéd ölelést érzek magam körül, ami megnyugvásra késztet. Taehyung érintése
meleget áraszt, amiért most nagyon hálás vagyok. Tudom, hogy ezzel csak gondot
okozok neki, mégis annyira jól esik, ahogy a hátamat simogatja a hatalmas
tenyerével, hogy órákig itt tudnék ülni.
– Sajnálom
– szólalok meg, miután sikerül megnyugodnom.
– Nem
kell bocsánatot kérned. Az jó, ha tudsz sírni, kijön belőled a feszültség –
törli le a hüvelyk ujjával az utolsó könnycseppjeimet. – Nekem már nem megy egy ideje, olyan vagyok mint egy zombi.
– Talán
ha beszélnél róla...
– Majd
egyszer – ellenkezik. Tisztán érződik a hanglejtésén, hogy nem fog
megnyílni előttem. – Most viszont
menjünk. Rád férne egy kiadós vacsora, hogy erőt gyűjthess – áll meg, majd
a tenyerét nyújtva engem is felsegít.
Végig fogom a kezét, egészen az autóig.
Valahogy most nem érzem miatta annyira zavarban magam, és jól esik ez az erős,
határozott érintés. Ha elesnék, biztosan képes lenne megtartani, és erre a
biztonságérzetre vágyom már évek óta.
Még akkor
is felém tartja a kezét, miután megérkezünk az étteremhez. Mintha tudná, hogy
ezzel az apró gesztusával mennyit segít nekem. Máskor kiszív belőlem minden
erőt a srác jelenléte, most azonban éppen ő az, aki feltölt. Nem tudom elhinni,
hogy ez történik velem.
A
hely kellmes hatást kelt, nem a legolcsóbb, de nem túl puccos, talán egy
hónapban egyszer még én is megengedhetném magamnak, hogy itt étkezzek. Fizetni
viszont most sem fogok, ezt a srác már akkor kijelenti, amikor helyet foglalunk.
Az adósságom egyre csak növekedni fog, ha ezt így folytatjuk...
Taehyung helyettem is rendel, ezzel önmagát ismételve. Korábban a
kávézóban is kijelentette, hogy azt fogyasztok, amit ő választ, ezért most nem
is próbálok ellenkezni.
– Gyakran
jársz ide? – kérdezem, a villát szemlélve. Hol vannak a pálcikák? És ez a
kés miért csillog ennyire? Na jó, talán túloztam, amikor azt mondtam, hogy
megengedhetem magamnak ezt a helyet.
– Az
apámmal ez volt a kedvenc helyünk – válaszol szokatlan közönnyel. Nem
kérdezősködök tovább, azonnal megérzem a kényes témát, és nem akarom feszegetni
Taehyung idegeit. Ha úgy látja jónak, majd biztosan beszél róla.
Az
étkezés csendben zajlik, és a némaságban
ismét rámtör valamiféle szorongás. Butaság volt megmutatnom a gyenge
oldalamat, hiszen nem bízhatok meg benne. A természetéből addóan nem tudhatom,
hogy mikor fog újra személyiséget váltani, s ha később majd bántani akar,
azonnal tudni fogja, hogy mihez nyúljon. Annyira ostoba vagyok...
– Talán
nem ízlik? – kérdezi Taehyung, észrevéve hogy egy ideje már csak tologatom a
tányéromon levő ételt.
– De
igen, csak tudod úgy érzem hibát követtem el. Nem kellett volna eljönnöm veled
ma. Nem is ismerlek igazán, és mi van ha holnap már arra ébredek, hogy az
egyetem a családi sztorimtól zsong – mondom túlzott őszinteséggel, a
szalvétát tűrögetve, hogy ne kelljen a fiú szemébe néznem. Egyre értelmetlenebb
dolgokat teszek. És most is, mi volt ez a mondat? Mintha már nem is én lennék.
– Az
tény, hogy egy szar ember vagyok, de nem kell attól tartanod, hogy ellened
fordítom a gyengepontodat. Ok nélkül senkinek sem akarok keresztbetenni –
válaszol a hangjában némi bíztatással. – A
legtöbb ember félreismer, csak a gazdagokra használt sztereotípiákat látják
bennem, nagyképűség, zsugoriság, kapzsiság, rosszindulat. Nem adok okot, hogy
másként gondoljanak rám, de aki ismer tudja, hogy valójában milyen vagyok.
Sebezhetőbb, mint gondolnád – fejezi be a gondolatmenetét. Az utolsó
mondata meglep, és mintha némi együttérzést vélnék felfedezni benne, de félek,
csak azért mondja, hogy ezáltal kevés rokonszenvet nyerjen a szememben.
– Nem
tudom, hogy bízhatok-e benned.
– Ezt
én sem. Talán jobb, ha nem teszed – dönti a fejét az asztalon könyöklő
kezére, mondatával ismét kételyt keltve bennem. Ha ő nem tudja, én mégis mihez
kezdhetnék... Miért sodort ilyen lehetetlen helyzetbe? Az egyik percben
kedvesen viselkedik, elérve hogy megkedveljem, a másikban meg olyan hűvös, hogy
szinte megfagyaszt a kisugárzása.
Vegyes érzelmekkel hagyom el az éttermet, Taehyung előttem sétáló
alakját követve. Pár órával ezelőtt még meg akart csókolni, most meg ismét
idegenként viszonyul hozzám. Vagy ő is csupán viccnek szánta az egészet? Miért
őrült meg mindenki ezen az istenverte napon?
Ha
arra a pillanatra gondolok, amikor miliméterek szabtak határt az ajkunknak, egy
különös, megmagyarázhatatlan érzés fog el. Kíváncsiság lenne? Valószínűleg nem
ellenkeztem volna, ha a pillanat hevében mégis úgy dönt, hogy megcsókol.
Érdekel, hogy milyen lett volna, hogy mire képes a dús ajkával. És az is
érdekel, hogy mégis mikor változott meg ennyire a véleményem róla... Talán ezen
a napon a többiekkel szinkronban én is becsavarodtam, és holnap minden a
szokásos rendben fog tovább folytatódni.
A tiltás
ellenére Taehyung egyenesen a Nogsaeg kollégium előtt parkol le. Rá cseppet sem
meglepő módon nem vonatkoznak az egyetem szabályai.
A
pólóm alját markolva megpróbálom összegyűjteni a gondolataimat, és ezúttal egy
normális köszönetet mondani a mai napért... Csak tudnám hogy miért. Végül is
csak megadtam az adósságomat, ami azt
jelenti, hogy most kvittek vagyunk.
– Sora
– szólít meg, mire ijedten rezzenek meg.
– Igen,
sajnálon, már megyek is, nem tartalak fel – hadarom el, valamiért azonban
mégsem akarom elhagyni a járművet.
– Nem
kell sietned – állítja le a teljesen a motort, s felém fordulva, a
kezemet a saját markába veszi. A szívdobogásom ismét az egekbe szökik. – Tudni szeretném, hogy érezted magad.
– Jól
– adom meg a szűkszavú választ, amit még így is kínszenvedés árán sikerül csak
kiböknöm. Félelemhez hasonló érzés fog el, nem tudom, hogy mire számítsak, és
most, hogy már magamban sem bízhatok meg, rettegek a fiú legapróbb
közeledésétől is.
– Nem
vagyok valami jó társaság, általában csak szobára viszem a lányokat. – Hát
itt tartunk. Most jönne az a rész, amikor megpróbál felcsábítani a lakására? – De örülök, hogy mégsem volt annyira szörnyű
ez a nap. – Beszéljen csak a maga nevében, én ma legalább ötször
kérdőjeleztem meg a saját viselkedésemet. Holnap szépen kikúráltatom magam
Hyemivel, hogy végre helyreálljon az agyam.
– Taehyung,
nekem mennem kellene – próbálom elhúzni a kezemet, ám ezzel csak azt érem
el, hogy a fiú tenyere a combomon köt ki. – A szobatársam már biztosan aggódik.
– Nagy
lány vagy már, nem lesz baj, ha kint maradsz éjszakára.
Az autó zárjai kattannak az összes ajtón, és
hamar rájövök, csapdába kerültem. Elbambulok, és még arra sem tudok reagálni,
hogy Taehyung keze a combomról igencsak könnyedén siklik át a pólóm alá. Az
elmémben megbúvó józan ítélőképességem arra késztet, hogy ellenálljak a fiú
csábításának, a testem mégis ellentétesen reagál.
A
srác könnyedén engedi le az ülésemet, míg vízszintes helyzetbe kerülök, és még
mielőtt észhez térhetnék, fölém mászik, a testemet teljesen leszorítva. Ha most
ez tényleg megtörténik, képtelen leszek tükörbe nézni. A saját elveimet vágom
keresztül, ha átadom magamat a szőkének, ám annak a sötét szempárnak olyan
vonzereje van, hogy nem tudok kibökni
egyetlen ellenkező szót sem.
Közelebb
hajol, a keze az arcomhoz ér, a tincsei a homlokomat simogatják és eldöntöm
magamban, hogy ha már úgyis a pokol tüzén fogok égni, ez a kis hiba nem fog
sokat számítani.
Kopogás hangja térít észhez a kábulatomból, mire ijedten kapom magam elé
mindkét kezemet.
– A
kurva életbe, hogy sosem tudnak nyugton hagyni – egyenesedik ki a fiú,
leszállva rólam.
Igyekszem stabilizálni a légzésemet, és
visszatérni a való világba, tudatosítva
az előbb történteket. Tényleg készen álltam arra, hogy átadjam magam Kim
Taehyungnak...
– Mi a
faszt akarsz? – kérdezi a srác a lehúzott ablakon keresztül, a kint álló
Hoseoktól.
– Hallod,
te pöcs, gyere velünk inni – hajol be Hoseok, lekezelve a barátjával.
– Ha
nem látnád, most éppen más dolgom van – biccent felém. Hoseok hosszan méri
végig a nyakig szégyenérzetben lebegő lényemet, majd még szól pár szót a
barátjához, én pedig kihasználva az alkalmat, gondolkodás nélkül pattanok ki a
járműből, és nem törődve a jómodorral, kihagyva a köszönést, azonnal a Nogsaeg
épület negyedik emeletére veszem az irányt.
Zsong a fejem a történtektől, és minden egyes képkocka újra lejátszódik
a szemem előtt. Legszivesebben egy kútba vetném magam, hogy megszabaduljak
ettől a kellemetlen érzettől, amely az egész énemet körülfonja. Hülye Sora, nagyon
nagyon hülye Sora!
A
négyszáztizes ajtó előtt mély levegőt véve nyugtatom magam. Ha Hyemi a zavar
leghalványabb jelét is észreveszi rajtam, képes lesz egészen a lelkemig látni,
és akkor nekem végem. Senki másnak nem kell tudnia erről a ballépérsől.
Lassan, hangtalanul nyitok be a félhomályban úszó szobába, először arra
gondolva, hogy a szobatrsnőm már alszik, azonban amikor a látásom hozzászokik a
sötéthez, egy csupasz férfi hát tűnik fel a barátnőm ágya felől, én pedig
realizálva a helyzetet, ugyanazzal a lendülettel fordulok ki az ajtón. Nem
kellett volna látnom ezt, de a kép beleégett a retinámba. Hyemi és... Jungkook.
Ennyire nem mehetett el az eszem. Hiszen tisztán láttam, a srác aki a barátnőm
fölött volt, csak Jungkook lehetett. Így viszont, hogy nem mehetek be, az
egyetlen reményem Eunbi.
Abban az álomban ringatva magamat, hogy Eunbi ezúttal hajlandó lesz
reagálni a hívásomra, a számát kezdem el tárcsázni, miközben a szobája felé
indulok. A negyedik hívás után azonban reményveszetten ülök le a Nogsaeg
halljában levő egyik padra. A harmadik személy, akit ebben az esetben
hívhatnék, Jungkook lenne, de ő éppen a szobatársnőmmel van elfoglalva, úgyhogy
teljesen kilátástalan vagyok. Nem akarok sem ezen a padon, sem valamelyik
folyosón aludni.
Kétségbeesetten kezdem átnézni a telefonom névjegyzékébe mentett összes
nevet, hátha találok valamiféle megoldást erre az estére, de többszöri olvasás
után is ugyanannál a kelletlen személynél ragadok le, akit annyira száműzni
szeretnék az életemből.
Magamat átkozva nyomok rá a hívó gombra, és azonnal azért esedezem, hogy
a személy ne vegye fel a telefont.
– Megbántad,
hogy leléptél? – szólal meg a vonal másik végén Taehyung, azzal az
idegesítően nagyképű hanglejtésével.
– Csak
hogy tudd, te vagy az utolsó személy, akit hívnék, de most nincs más
választásom – hozom tudtára a nyílvánvaló nemtetszésemet. – Nincs hol aludnom.
– Tudtommal
elintéztem, hogy ne rúgjanak ki.
– Igen,
de a szobatársnőm éppen most tesz eleget a vágyainak, és az egész szoba
eufóriában ég, aminek nem szeretnék a szemtanúja lenni – vázolom a
helyzetet, meglehetősen idegesen.
– Gyere
az orvosis kollégiumhoz. Meglátom mit tehetek.
– Fasza
– nyomom ki a telefont, mielőtt még káromkodni kezdenék.
Egy ilyen nap után közel sincs kedvem
hajléktalanként a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, és hiába vagyok
tisztában azzal, hogy éppen Taehyung próbált nemrég rám mászni, jelen
esetben szűkön van más választásom. Elindulok az orvosisoknak fenntartott kollégium
felé, a fejemben azzal a gondolattal, hogy az a csöppnyi józan eszem is már
réges régen sorsomra hagyott.
Nagyon jó volt .Nagyon kíváncsi vagyok rá hogy mi fog történni az este Sora és Taehyung között. Boldog húsvétot. 🐰
VálaszTörlésKöszönöm szépen, neked is! Jövő pénteken hozom a következő részt, abból majd kiderül. :D
TörlésHuha, te aztán mindig tudod hol kell abbahagyni:D nagyon várom a folytatást:))
VálaszTörlésFenn kell tartani az érdeklődést :))
TörlésÉn nem bánom ám, hogy hosszabb lett a szokásosnál! :P Imádtam minden egyes sorát,nagyon jó volt :) Várom a folytatást. Neked pedig Kellemes Ünnepeket! :* <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Neked is Kellemes Ünnepeket!
TörlésJövő héten érkezik, valamikor péntek körül. ♥
Aztaaaaa....Micsoda rész!!! Érzem én hogy nem kell sok ahhoz, hogy Sora megadja magát Tae hódításának... de Taehyungnak mégis mik avalódi szándékai??? Eish... izgalommal várom a közös éjszakájukat!!!! ;)
VálaszTörlésTaehyung valódi szándéka... legyen még egy kicsit titok számotokra :> Sora meg valóban igen közel áll ahhoz hogy megadja magát... de még bármi történhet...
TörlésAz egyébként engem is érdekel,hogy mik a szándékai taehyungnak.Ez csak így utólag jutott eszembe.Még egyszer kellemes ünnepeket és köszönöm ezt a csodálatos irományt.Imádlak téged is és az írásodat is.
VálaszTörlésKöszönöm szépen! És ahogy fentebb is említettem, maradjon még ez egy ideig titok :D
TörlésHmm en mar nagyonvaroma. Kovi reszt. Kivancsi leszek hogy milesz soraval es tae tae val es utolag is kelemes. Unepet☺☺😊😊😊
VálaszTörlésKöszönöm, neked is! A hétvégén hozom a következő részt! ♥
TörlésAaaa annyira imádom 😍 érdekes ez a kettősség és már rettentően kíváncsi vagyok mi van Taevel és a lelki világával, a múltjával 🙄 nem gondoltam volna h rámászik a kocsiban, de persze, hogy Hobinak meg kellett zavarnia😩😩 minden sorát imádom olvasni 😱😍💜
VálaszTörlésAranyos vagy! Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszik a történet! Remélem később is hagysz magad után néhány kommentet! 💕
Törlés