13. rész - Vizicsata

   Gyerekként minden olyan egyszerű: sírunk ha éhesek vagy fáradtak vagyunk, és nevetünk ha megcsiklandoznak vagy jó kedvünk van. Felnőttként ez már egészen más. A nevetés talán megmarad, ám a szomorúságunkat mélyen elrejtjük, hogy mások számára a bennünk levő érzés észrevétlen maradjon. És így, minden csepp lehangoltság, csüggedtség, ugyanarra az útra vezet, a sötétség napról-napra egyre jobban felőröl, mígnem megtanulunk ezzel együtt élni. És mi történik? Az emberek képmutatóak lesznek, álarcot vesznek fel és megjátszák magukat, hogy úgy tűnjön, minden rendben.

   Jó, ha van egy személy, akinek kiönthetjük a lelkünket, aki meghallgat és megért. De mi van, ha túl gyávák vagyunk megszólalni, vagy a vállunkon cipelt teher kimondva csak elcsépelt önsajnálatnak tűnik?

   Ezért szeretem az ilyen pillanatokat, a végtelen eget bámulni, számolni a csillagokat és pár percre elfelejteni mindent. Az ábránd mindig szebb, mint a valóság, és most, ezek az aprócska, fénylő pontok, mintha valamiféle reményt sugároznának, engedem, hogy elszálljon a múlt, csak most, erre a rövid időre.

– Úgy nézed az eget, mintha még életedben nem láttál volna ilyesmit – szólal meg Taehyung. – Bár, való igaz, mintha most erősebben ragyognának. A nagymamám azt mesélte, hogy a csillagokat egy emberi érzés élteti. Minél erősebb az érzés, annál fényesebben ragyognak.

– Melyik ez az érzés?

– Hát – rántja meg a vállát –, a nagyi szerintem összekevert valamit, mert egy olyan értelmetlen, semmitmondó dolog, mint a szerelem, nem valószínű, hogy manapság ilyen ragyogóvá varázsolná a csillagokat. Mindenkit az érdek vezényel – fordít hátat nekem, majd lépésről lépésre eltűnik a sötétben.

   Így lenne, eljutottunk volna arra a pontra, ahol az érdek többet ér mint a valódi érzések? Nem létezne igaz szerelem? Taehyung meg miért beszél ilyenekről? Pont ő, a tökéletes, mesébeillő élettel... Vagy neki is nyomhatja valami a vállát?

– Mire vársz? – hallom meg Taehuyng mély hangját a távolból. – Talán lefagytál?

– Nem, csak éppen nem foglak mindenhová követni – kiáltom, hogy biztosan meghallja.

– Tudod, egyedül több az esély, hogy elkap egy szörny, vagy szellem, vagy a jeti.

– A jeti, persze – kezdek el sétálni egy meghatározatlan irányba. A lábaim visznek előre, és mivel túl sokat nem látok, kénytelen vagyok az érzékszerveimre hagyatkozni. Na ja, pont én fogok kelleni a szellemeknek, vagy szörnyszülötteknek... semmit sem tudnának kezdeni velem.

   Ekkor a semmiből egy kar nyúl ki, magához rántva, én pedig annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, Taehyung az, aki a saját örömére sokadszorra is megszivat, mégis felsikítok. És persze még jóízűen nevet is a tettén, mintha büszke lenne magára, amiért ráijesztett egy védtelen lányra a sötétben. Elviselhetetlen egy személy.

– Akkora seggfej vagy – lököm el magam tőle.

– Ezt már hallottam egy párszor, a szemétláda, barom, utálatos, pokolra való és többi mellett. Előszeretettel aggatnak rám kedvesebbnél kedvesebb jelzőket az emberek.

– Okkal – forgatom a szememet.

– Ja. Szerintem is – ragadja meg a pizsamám ujját, maga után húzva. – Biztos mindenki annyira jól ismer, hogy elítélhessen.

– A tetteink határoznak meg, és személy szerint velem szemben nem volt túl sok kedves tetted, úgyhogy ne csodálkozz, ha éppen seggfejnek nevezlek.

– Csak azt látod belőlem, amennyit én engedek.

– Azt hiszem, ezek után engem különösebben nem érdekel a kedves oldalad, ha egyáltalán rendelkezel olyannal – válaszolok, elrántva a kezemet tőle. Ebből a közelségből már tisztán látom, hogy hol van, nincsen szükségem az irányítgatására.

   Váratlanul néhány halvány villany gyúl fel a közelben, mire kissé ijedten ugrok a fiú mögé. Taehyung kuncogni kezd a megrémült képemen, ezért gyorsan összeszedem magam, és igyekszem úgy tenni, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Nem, én biztosan nem ijedtem meg néhány lámpa váratlan felgyúlásától.

   Alaposabban szemrevéve a helyet, hamar rájövök, hogy éppen a páratlan kinti zuhanyzó előtt állunk. Nos... nem egy leányálom, de lehetne rosszabb is. Öt kabinból áll, mindegyik kellően takarva, de a tudat, hogy kint van, a szabad ég alatt, túlzottan nem vonz. Kényelmetlenül érezném magam, ha itt kellene levetkőznöm. Nem is értem, miért vagyunk itt.

   Velem ellenben azonban Taehyung könnyedén veti le a pulóverét és az alatta levő fehér pólót is, majd a nadrágövéhez nyúl. Magas, és bár nem túl nagydarab srác, szálkás felsőteste van és... És te jó ég, ez tényleg előttem vetkőzik? Amint sikerül felfogni, hogy egy félmeztelen Taehyung áll előttem, azonnal elfordulok. Érzem, ahogy másodpercek alatt vörösesre vált az arcom színe.

– Mi-mit művelsz? – dadogom a srácnak, még mielőtt minden rajta levő ruhadarabtól megszabadulna.

– Lezuhanyzok. Most úgysem zavar senki, és meleg víz is van – engedi meg az egyik kopottas zuhanyrózsát.  

– És az nem zavar, hogy éppen előtted állok?

– Egyáltalán – nevet fel. – Már annyi csaj látott ruha nélkül, hogy ez a legkisebb aggodalmam – válaszol magabiztosan. – Mi van, talán szégyenlős vagy?

– Nem, de ami azt illeti, most nem szívesen fordulnék meg.

– Félsz, hogy csúnyát látsz? – kérdezi csipkelődve.

– Hülye – teszem karba a kezem.

– Félős – érkezik a válasz.

Vissza kellene mennem a szállásra. Egyáltalán mi a francért állok itt, arra várva, hogy őnagyképűsége lezuhanyozzon? Mintha egyedül nem lenne képes rá... És mégis mi ez az érzés, esni kezdett az eső? Ám a víz túl meleg ahhoz, hogy eső legyen, és ekkor rájövök, hogy a mögöttem álló szőke szórakozik velem ismételten.

– Nem vagy normális – fordulok meg abban a reményben, hogy nem ment el teljesen a srác esze és legalább a boxerét magán hagyta. Hatalmas szerencsémre, még mindig a korábbi állapotában, nadrágot viselve áll mögöttem. Azonban ahogy sikerül szembenéznem vele, az arcomat ismét egy jókora adag víz éri.

– Mégis felém fordultál – vigyorog rám szemtelenül Taehyung, megvillantva a kifogástalan fogsorát.

– Annyira bunkó, utálatos... – szaladok el a következő vízsugár elől. – Idióta – húzódok be az egyik zuhanykabin csekély védelmet nyújtó függönye mögé. Letörlöm az arcomat borító vizet, majd kissé kifújom magam, de ekkor az égből ismét megérzem a vízcseppeket, és már nincsen elég időm félreállni, Taehyung sikeresen lepriccol. – Hülye majom vagy! – kiáltom, amit elszökkenve a fiú önelégült képére nézek.

– Folytasd csak a szapulásomat, és kapsz még ebből – lengeti meg a kezében levő zuhanyfejet.

– Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki szórakozhat – kapom a kezembe a mellettem levő zuhanyfejet, majd megengedve a vizet, azonnal a srác irányába tartom. Bár nem telitalálat, mégis kap valamennyit a kiáramló vízből.

– Ez jéghideg! – kiált fel. – Én legalább meleg vízzel locsoltalak. Őrült nőszemély!

– Mindenki azt kapja, amit érdemel – szabadulok meg Taehyung dzsekijétől, hogy könnyebben tudjak mozogni, majd a fiú felé kezdek szaladni. Ha vizi csatát akar, akkor megkapja!

   Sikerül beszorítanom az egyik kabinba, és mivel a zuhanyfej átér a szomszédos kabinig, ezért nagy örömmel engedem rá a leghidegebb fokozatra állított vizet. De ő sem hagyja magát, így nemsokára már én is részesülök a kelletlen ruhás fürdésben. Az éjszaka a nevetéssel fűszerezett kiáltásainktól hangos, amíg mindketten csöpögünk a víztől. A hajam az arcomra tapad, a vékony pizsamám pedig egyre nehezebb lesz a felszívódó nedűtől. Úgy érzem magam, mint egy felelőtlen óvodás, aki nem törődve a következményekkel szalad bele az elképzelhető legnagyobb őrültségbe. Hogy miért játszom az éjszaka kellős közepén vizi csatát Taehyunggal? Fogalmam sincs. De most nem foglalkoztatnak az indokok és magyarázatok, csak ez a felszabadult érzet, amit már nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára igazán. Őrültség, jól tudom, és talán lassan én is belesétálok ebbe a zavarodott állapotba.

– Úgy tűnik társamra találtam – bújik ki a fiú egy másodpercre az eddig őt takaró függöny mögül. – Zakkantabb vagy, mint gondoltam.

– Nem hagyhatlak folyton nyerni. Néha rádfér a földbedöngölés – engedem meg a vizet, lemosva Taehyung képéről a vigyort.

– Ebből elég – lép ki a saját zuhanykabinja védelméből. Hiába priccolom rá a vizet, nem hátrál meg. – Itt csak egyetlen személy lehet győztes.

– Pontosan – húzom ki magam bátran. – Én – jelentem ki, egyenesen az arcára tartva a zuhanyfejet.

Taehyung kisvártatva kapja ki a kezemből a vizet sugárzó fegyvert, majd a földre hajítva, megragadja mindkét csuklómat, és a fejem mellé nyomva, a kabin lécekből álló falához szorít. Visszakúszik az arcára a levakarhatatlan mosolya, ahogy a vesztésre ítélt énemet méregeti.

   Nem egészen tudom, hogy a srác pillantásától, vagy az engem érő hűvös széltől, de kiráz a hideg, és mivel nőből vagyok, a hidegre a testem is reagál, egy nem éppen előnyös módon.

– Szexi pizsama – jegyzi meg kajánul Taehyung, ahogy a szeme kelletlenül téved lejjebb a testemre tapadó ruházaton.

Sürgősen szakítom ki a kezem a szorításából, majd elfordulva, szégyenlősen kezdem takargatni magam.

– Kéjenc – morgom, elsétálva a srác mellett. Felkapom a korábban elhajított dzsekit, majd gyorsan belebújva, egészen a nyakamig húzom a cipzárt, hogy a lehető legtöbbet takarjon belőlem.

– Szűz lány – lép mellém, kezében a még száraz ruhadarabjaival. Kettőnk közül legalább ő nem szégyenlős... már ha ez jó dolognak mondható.

– Miről beszélsz? – ráncolom a homlokom, próbálva elkerülni a szemkontaktust.

– Az vagy, nem? – kérdezi szemérmetlenül.

– Nem vagyok hajlandó ezt megosztani veled – túrok bele a hajamba, kissé megrázva azt, hogy megszabaduljak a lehető legtöbb víztől.

– Ne is próbáld tagadni, árulkodnak helyetted a jelek – veszi magára mindkét pólóját. Beletúr a nedves hajába és kifésüli a homlokára tapadó tincseket. Hihetetlen, hogy még csöpögő hajjal is jól néz ki. A kiváltságosak tényleg mindenből a legjobbat kapják, még a génekből is... – Ahogy megrándulsz, ha hozzád érek – irányítja a kezét kissé a derekam alá. Reflexszerűen húzódóm félre. – Vagy ez a pír az arcodon – érinti meg a bőrömet. Elrántom a fejem, és lecsapom a kezét.

– Ne játszd a mindentudót.

– Nem játszom. Csak értek a lányokhoz – válaszol öntelt módon, kezét a tarkójánál összekulcsolva. Felfuvalkodott gyökér. – Nem olyan nehéz megfejteni titeket – jelenti ki. – Te például kívánsz engem.

Megtorpanok, és felvont szemöldökkel tekintek Taehyungra.

– Azt hiszem, már egy párszor említettem, nem tartozom az utánad rohanó lányok után – mondom a lehető legmegvetőbb hangnememmel. – Úgyhogy nem talált.

Tovább lépdelek, a szállás felé, majd rájövök, hogy a szőke dzsekijét viselem, és hiába melegít, most nem vagyok képes ezt magamon tartani. Egy szempillantás alatt szabadulok meg tőle, majd megvárva a mögöttem ballagó gazdáját, a kezébe adom a felsőt.

– Kösz, de nem kérek egy hozzád hasonló kedvességéből.

Felvont orral fordulok el, hátra sem tekintve. Talán tényleg igaz a sztereotípia, miszerint minden pasi ugyanolyan, és a gazdagok egytől egyig elkényeztetett, bunkó személyek.

   Képtelen vagyok megérteni ezt a srácot, az egyik percben még jól érzem magam mellette, a másikban pedig képes tönkretenni a hangulatot egyetlen jól irányzott mondatával. Nem kellene értelmetlen reményeket fűznöm ahhoz, hogy talán van benne valami kedvelhető személyiségjegy is. Amint sikerül valamiféle pozitív képet festenem róla, azonnal, nevetve dönti le, bizonyítva, hogy ő sem különb, csupán egy nagyképű srác.

– Nem tetszik ez a megsértődött hercegnő színjáték – nyúl utánam, mielőtt bemehetnék az épületbe.

– Nem törekszem arra, hogy a kedvedre tegyek.

– Nem igazán érdekel, hogy kinek akarsz a kedvében járni – vonja fel az egyik szemöldökét. – De ha már eddig ébren voltál, erről nem maradhatsz le.

– Miről? – simítom ki az arcomba lógó, kósza tincseimet.

– Még pár perc, és meglátod – válaszol, majd ismét rámadja a dzsekijét, ezúttal valamivel kedvesebben.

– Nem bízom meglepetéseidben – próbálok ellenkezni.

– Butaság lenne bennem megbíznod. De ez tetszeni fog, hidd el. Csak pár perc az egész.

– Áldozzak pár percet rád az értékes időmből? – pillogtatok plázacicákat megszégyenítő módon, továbbra sem mozdulva.

– Ne rám áldozd, hanem magadra – sétál végig a verandán. Egy megviselt szófán foglal helyet, egyik lábát átvetve a másikon.

   Egy ideig tétlenül toporgok egy helyben, de végül egy indokolatlan okból, lehuppanok a srác mellé. Kész. Valaki kínozzon meg, vezessen belém áramot, vagy lőjön lábon, hogy keljek fel ebből a bódulatból és térjen vissza az igazi énem. A valódi Sora nem ülne hajnalban idekint, Kim Taehyunggal, a személlyel aki jelenleg az élete szomorítója. Napról-napra egyre nagyobb meglepetéseket okozok saját magamnak.

– Csökönyös egy lány vagy – borzolja össze, a már így is borzalmas hajamat.

– Kösz a bókot – villantok felé egy mesterkélt mosolyt. – Örülök, hogy te tökéletes vagy.

– Nem vagyok az – dönti hátra a fejét, egy pillanatra lehunyva a szemét. – Messze nem. Csak kibaszott jó színész.

– Megérdemelnéd az Oscart, mert mindenki számára egy nagyképű, pénzes pöcsnek tűnsz.

– Ez a cél – húzza félmosolyra a száját.

Most kezdem igazán érezni, hogy mennyire hideg van. Nem mozgok, és a hajam valamint a ruhám is csöpög a víztől. Nem is értem, hogy Taehyung mellettem hogy nem fagy meg, abban a vékony pólóban. Persze, értékelem, hogy nem kéri vissza a felsőjét, de az úriember jelzőt ezek után ha kényszerítenének sem mondanám rá, csak szimplán hülye.

   Az ég lassanként válik egyre világosabbá, a csillagok elhalványulnak, majd teljesen eltűnnek. A távoli hegyek mögül először halvány sárga fény tör fel, majd fokozatosan vált át naranccsá. Megjelennek a nap első, vékonyka sugarai, átszelve az egész égboltot. A fák által alkotott horizont sötét kontrasztot alkot az előbújó színáradattal. Az ég rózsaszínre vált, beszínezve a halványan úszkáló felhőket. A kilátás olyannyira földöntúlinak tűnik, hogy teljesen elveszek benne. Felállok, és elsétálva a korlátig, tovább bámulom az égre vetülő felfoghatatlan festményt. A még mindig rejtőző nap játéka ez, hogy megmutassa az embereknek, mégis mire képes ez az égitest. Észre sem veszem, ahogy egy öntudatlan mosoly ül az arcomra. Bárcsak minden egyes reggel ebben a kilátásban lehetne részem. Akkor biztosan nem aludnék délig. Hiszen ezért megéri korán kelni, sőt... megéri egész éjszaka fenn maradni.

   Taehyung halkan lépdel felém, közvetlenül mellettem megállva. Megigazítja a vállamról lecsúszni készülő dzsekijét, majd a korlátnak támaszkodik. Ahogy az égre tekint, a hatalmas, kikerekedett íriszében tükröződnek a színek. Rá sem ismerek...

– Nem hittem volna, hogy értékeled az ilyesféle dolgokat – szólalok meg.

– Nem ismersz, de nem is baj. Ez – emeli a kezét az égre –, az egyik boldogságom.

– Akkor – fordulok kissé felé. – Kösz... hogy megosztottad velem a boldogságodat – mondom félénken, már-már suttogva.

A fiú rám néz, majd egy széles mosoly kíséretében, a saját, magabiztos stílusával válaszol:

– Ne szokd meg. Általában nem vagyok ennyire adakozó.

– Valahogy ez nem lep meg – lököm meg a vállát.

Váratlanul rámtör az ásítás, így elfordulva adok eleget az ingernek. Ez minden bizonnyal egy jel, hogy a testem az energiatartaléka végén jár, és jobb lenne minél előbb feltöltődni, ezért nyújtózkodva indulok el az épület bejárati ajtajához.

   Az arcomat súrolgatom, hogy a hírtelen rámtelepedő álmosság ne győzzön le idő előtt, és képes legyek eljutni az ágyamig. Remélem Eunbi nincsen annyira kiterülve, hogy elfoglaja az egész matracot.

   Belépek az ajtón, majd utoljára hátrapillantok, hogy intsek Taehyungnak, ám ekkor a semmiből hatalmasat tüsszentek. Majd mégegyet. Hármat egymás után.

   A srác kacagva tekint felém, amit bosszús pillantással jutalmazok.

– Ha megfáztam miattad, megöllek – fenyegetem.

– Ne fogd rám a felelőtlenségedet – próbálja kihúzni magát. – Én semmiről sem tehetek.

– Nem vizeztem össze saját magamat – mutatok a még mindig nedves hajamra.

– Te kezdted a csatát.

– Nem igaz.

– De.

– Jó ég, egy óvodással veszekedek – forgatom a szemem.

– Látom rájöttél. Sohasem veszítek.

– Fordulj fel – mondom végül.

– Csak utánad – kacsint rám.

A lehető legnőiesebb mozdulattal mutatom be neki a középső ujjamat, majd sarkon fordulva indulok be a szobába. Bármit megadnék most pár óra zavartalan alvásért. Örülnék, ha esténként is, lefekvéskor ennyire fáradt lennék, legalább nem kellene altatókkal szenvednem.

   Elérek a lányok szobájának ajtajáig, azonban mielőtt kinyithatnám, mintha magátol tárulna ki előttem. Egy nagy csapat hangosan ásítozó lány lép ki rajta. Úgy sétálnak el mellettem, mintha egy láthatatlan szellem lennék, miközben mindenféle buta dologról fecsegnek. Szuper, legalább nem fognak zavarni, amíg én odabent alszom. A következő pillanatban vizont Eunbi jelenik meg előttem, aki természetesen azonnal észrevesz. Meglepetten dörzsölgeti a szemét, miközben újra és újra tetőtől talpig végigmér. Jelenlegi állapotomban nem vagyok egy mindennapi látvány, ez holtbiztos.

– Hol voltál és mi a csoda történt veled? – kérdezi, miközben az álla valahol a földet verdesi. Vajon mennyie festhetek szörnyen?

– Korábban keltem, és elmentem tusolni – bököm ki a rögtönzött választ.

– És ruhában áztattad magad? – ragadja meg a vállamat, ide-oda forgatva, hogy jobban szemrevehessen. – Ez meg kié? – húzza meg a rajtam levő felső gallérját. A francba! Hogy felejthettem el ezt visszaadni Taehyungnak? – Csak azt ne mondd, hogy nem tudod, vagy hogy a zuhanyzónál találtad.

– Én öhhm... – vigyorgok rá kínosan.

– Most nagy bajban vagy, Sora. Mindenről be kell számolnod – bújik elő Eunbi komolytalan énje.

– Mesélek majd, ígérem. De most aludnom kell – próbálom kikerülni a lányt.

– Viccelsz? Kezdődnek a programok, és minden gólyának ott kell lennie – ejti ki utolsó tőrdöfésként a mondatot. Ez egy vicc. Egy förtelmes favicc.

Nem. Fogom. Túlélni. A. Mai. Napot. Ebben biztos vagyok.