2018. febr. 11.

12.Rész - Ahogy a csillagok ragyognak


   Próbálok úgy tenni, mintha ott sem lenne, elfordulni tőle és figyelmen kívül hagyni a felettébb idegesítő jelenlétét, de mintha minden egyes lélegzetvétele egyre hangosabb lenne, az illata pedig minden másodperccel csak erősödne. A férfiparfüm szinte az emlékezetembe issza magát.
   Hangosan sóhajtva fordulok végül Taehyung irányába, és próbálom magamra erőltetni a legközönyösebb arcomat. A srác hatalmas szemei szégyentelenül merednek rám, és hiába próbálom állni a a tekintetét, valamiért rám tör a zavar. Mi a fenét bámul rajtam? Mintha olyan érdekes ember lennék...
Örülnék, ha befejeznéd – szólok végül hozzá.
Mit? – kérdezi megjátszott érdeklődéssel.
A bámulást.
Nem bámullak. – De hiába hangzik el a mondat, a sötét szempárja továbbra is égeti a bőrömet, egy pillanatra sem veszi le rólam.
Most is azt csinálod – ráncolom a szemöldököm.
Taehyung csupán pimaszul elmosolyodik, majd megigazítva a szemébe hulló haját, tovább vizslat. Minden pillanattal egyre kényelmetlenebbé válik a helyzet, ezért végül úgy döntök, hogy továbbállok, hátrahagyva ezt a barmot. Ám amikor felállva igyekszem megtenni pár lépést, Taehyung hatalmas tenyere a csuklómra fonódik, ezzel meggátolva engem a távozásban.
   Bosszúsan pillantok a felváltva a fiú arcára és kezére. Elrántanám a karomat, de erősen fog, így hát tétlenül állok meg előtte.
Mi van?
Az arcom – pillant fel rám.
Mi van vele?
Megütötted – jelenti ki.
Remélem kellően fájt – vigyorgok rá büszkén. – Ha akarod, megismételhetem.
Tedd félre a vicces énedet, és készülj fel, hogy ezért fizetni fogsz – húzza közelebb a kezem, a tenyeremet az arcához érintve, oda, ahol korábban a pofon érte.
Te meg tedd félre a kényes énedet, és fogadd el, hogy tőlem semmiféle fizetséget nem fogsz kapni – használom ki az alkalmat, amikor gyengít a szorításán, és elrántva a kezemet, hátrálni kezdek. Mielőtt utánam nyúlhatna, sietősen befordulok az épületbe, és mivel a folyosó teljesen kihaltnak tűnik, szaladni kezdek a helyiség végében helyezkedő hátsó kijárat felé. Remélhetőleg nem érdeklem annyira a szőkét, hogy kövessen.
   De csalódnom kell, mivel amint kilépek az ajtón, Taehyung égbe emelkedő személyével találom szembe magam. Haragos tekintettel nézek fel a fiú arcára. A bosszantóan szőke hajának minden tincse hibátlanul hullik az arcába, a sötétbarna szeme szinte csillog, ahogy a világos fürtök mögül kipillant vele. Tisztában van vele, hogy mennyire helyes, és ezt még csak nem is titkolja. Két lábon járó magabiztosság.
Elárulnád, hogy mi a búbánatot akarsz tőlem? – kérdezem elsétálva a fiú mellett, ügyelve arra, hogy kissé meglökjem a vállammal.
Vakargasd a nyakamat – hangzik el a nem várt, igencsak abszurd válasz. Meglepődve fordulok a fiú felé, aki már a lépcsőn ülve, a fejét a térdén pihenő karjára döntötte és arra vár, hogy a korábbi kívánságát teljesítsem.
Mi vagy te, egy kiskutya?
Ha igen, leülsz mellém, és vakargatod a nyakamat? – mormogja továbbra is lehajtott fejjel.
Van más választásom? – foglalok helyet mellette, s a kezemet a nyakához vezetve, óvatosan érintem meg a bőrét. Lassan húzom végig rajta a kezemet, vigyázva, nehogy túlságosan belemélyesszem a körmömet. El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálom.
Ez kurva jó, nehogy abbahagyd – sóhajt fel elégedetten.
Ha abbahagynám, úgyis addig követnél és idegesítenél, amíg meg nem adnám magam – mondom halkan. Elgondolkodom a helyzeten, korábban kipucoltatta velem az autóját, aztán megszégyenített az első évfolyam előtt, most meg vakartatja velem a nyakát, én pedig megcáfolva önmagamat, úgy viselkedem, mintha holmi szolga lennék. Kezdek egyre jobban összezavarodni, mintha az agyam nem is az én oldalamon lenne, hanem ennek a szőkének a pártját fogná. De ha már az elmém is felmondta a szolgálatot, mégis ki áll mellettem? Azt hiszem, megint vissza kellene állnom a dilibogyókra, azoktól legalább ellazulok.
Ez már kezd fájni – térít magamhoz Taehyung mély hangja.
Bocs, elgondolkoztam – pillantok a nyakára, amit pirosas csíkok borítanak. Tehát a tudatalattim mégis velem van, és ő is a pokolra kívánja ezt a barmot.
Dühkezelési terápiára kellene járnod – fordítja felém az arcát. – És nem rajtam levezetned a benned levő feszültséget.
Ezt pont te mondod? – csattanok fel. – Nem tudom, hogy ki az oka a folytonos dühömnek. Ha éppen nem Eunbi nyúz, akkor te boldogítasz. Csak tudnám, hogy miért.
Mert vicces – válaszol egyszerűen.
Ja, nagyon vicces volt, ahogy hatvan egyén előtt porig aláztál, egy hatalmas mosollyal az arcodon.
Megalázónak tartod, hogy a többiek azt hiszik, lefeküdtél velem?
Pontosan – vágom rá. – Egy alakot öltött klisé vagy, jóképű és gazdag srác, aki bárkit és bármit megkaphat, nem vágyom a magadfajtákra. Az én értékrendem szerint igenis megalázó, ha egy lapon említenek veled.
Nem egészen tudom, hogy mire is számítottam válasz gyanánt, de Taehyung önfeledt nevetésére biztosan nem. Olyan felszabadultan kacag, mintha az évszázad viccét meséltem volna el. Nem értem ezt a váratlan reakciót, ezért csak furcsán pillogtatok a képére. Ez a srác egyre különösebb lesz.
Tetszik az értékrended – szólal végül meg, amint befejezi a nevetést. Letörli a szeméből előtörő könnycseppet, majd komoly tekintettel fordul hozzám. Meglep a hirtelen hangulatváltás. – Jó, hogy itt vagy, és eszembe juttatod, mekkora selejt vagyok. Én sem kellenék magamnak.
Némán meredek a fiúra, magamban ismételgetve a szavait. Ha ez egy béna kísérlet, arra törekedve, hogy megsajnáljam, vagy valamiféle szimpátiát közvetítsek felé, akkor ez nem jött össze. Mégis, volt a hangjában valami, a kétely, ahogy kiejtette a szavakat, ami nem enged nyugodni. Mr Önteltség tényleg selejtesnek érezné magát?
Jobb lesz, ha most bemegyek – mondom, felállva a lépcsőről. – Te meg... keresd meg a seggfej haverjaidat, vagy valami, csak... ne maradj egyedül. Nem jó magányosnak lenni – bukik ki belőlem.
Aggódsz miattam.
Én egyáltalán nem...
Ez nem kérdés volt – áll fel, majd mellém sétálva, megérinti a vállamat. – Nyugi, az élet mindig megy tovább. Nekem meg hirtelen kúrva jó kedvem lett, úgyhogy megyek és jól leiszom magam – lép be a folyosóra, a másik kijárat irányába tartva. Akaratlanul is az elsétáló képére tekintek, ahogy a szőke haja minden lépésnél kissé meglibben. – Park Sora aggódik miattam – dúdolgatja hangosan. – Erre inni kell.

Pár órával később valahol a kemping területének egy félreeső részén, már vagy tíz perce azt hallgatom, hogy Eunbinak elege van a pasikból, mert mind egyforma, és ugyanazt akarják. Ezzel a kijelentésével nem tudok vitatkozni, bár ha nagyon megerőltetném magam, biztosan találnék egy ellenkező érvet, de valamiért most nincsen kedvem cáfolni a lány állítását.
   Jól esik a fűben feküdni, a koromfekete eget bámulni és érezni a lenge szél, meglepően kellemes cirógatását. Mintha itt, egy pillanatra megállna a világ, nem kell az egyetemre vagy a családomra gondolnom. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, majd a mellettem heverő Jungkookra pillantok.
Hogy jöttél össze a barátnőddel? – kérdezem kíváncsian.
A fiú talán egy kissé meglepődik, de hamar válaszol:
Egy éve ismertem meg őt, akkor jött az egyetemre. Megtetszett benne, hogy más, különleges. Tudod, korábban volt egy pár barátnőm, de egyik sem tartott sokáig, a mostani viszont mindig tud újat mutatni.
A bénázásodat ne hagyd ki – lépdel át fölöttünk YoonGi. Beférkőzik közénk, majd törökülésben foglal helyet. – Meg azt se, hogy kinek köszönheted a csajt.
Igazából YoonGi az, aki először megismerkedett vele – mondja Jungkook.
Folyton egyedül volt mindenhol, én meg megsajnáltam. Csakhogy a csaj elküldött melegebb éghajlatra. Aztán másnap mégis odajött hozzánk, és együtt ebédeltünk, Kook meg le sem tudta venni róla a szemét.
Szóval megpróbáltam elhívni moziba, de hamar lekoptatott.
Utána ez a hülye eret akart vágni – szól közbe YoonGi. – Én meg csak nevettem rajta, hogy ki lett kosarazva.
Aztán összeszedtem minden bátorságomat, és megint elhívtam. És ezúttal igent mondott – folytatja Jungkook. – De nem úgy jött össze, ahogy akartam.
A csaj automatikusan  haverként tekintett Kookra. Akkoriban annyit kacagtam ezen a szerencsétlenen, hogy folyton fájt a hasam tőle.
Inkább attól fájt a hasad, hogy napokig nem ettél semmit, csak szívtad a füvet – förmed kissé rá Jungkook YoonGira. – A lényeg az, hogy vissza lettem utasítva.
Háromszor – helyesbít YoonGi.
Meglepetésként ér a dolog, miszerint Jungkook ki volt kosarazva, zsinórban háromszor is. Szóval mégsem akkora nőcsábász, mint amilyennek tűnik.
Hat hónapon keresztül hajtottam utána, mire végre beadta a derekát. Valentin nap után jöttünk össze, huszadikán, mivel csak akkor volt hajlandó találkozni velem. Elmondtam, hogy mit érzek iránta, és már fel voltam készülve a negyedik visszautasításra is, de végül mégis jól alakult – fejezi be a történetet. Egy halvány mosoly ül ki az arcára, amit egészen aranyosnak tartok.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire hősszerelmes vagy – ülök fel YoonGi mellé, amit Jungkook is követ.
Nem volt mindig ilyen, ez a lány teljesen megváltoztatta – magyarázza YoonGi.
Mikor fog egy pasi értem megváltozni? – húzódik sóhajtozva mellém Eunbi. – Én mindig a bunkó srácokat fogom ki. Mintha lenne bennem egy mágnes, ami vonzza őket.
Vagy inkább ők vonzanak téged – jegyzem meg halkan.
Bárcsak végre én is rátalálnék a szőke hercegemre – mondja kétségbeesett hanglejtéssel a barátnőm. Mi ez, holmi tündérmese? És apropó szőke herceg, miért jut egyből Taehyung az eszembe a szavak hallatán? Biztosan az idegesítő szőke feje miatt.
Pff, lányok... – ingatja ide-oda a fejét YoonGi.
Te ezt nem értheted – szól rá Eunbi.
És nem is akarom megérteni. Megelégszem a saját elmém felfoghatatlan kuszaságával.
Olyan fura vagy YoonGi. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy te, vagy a sok fű beszél belőled – dönti Eunbi a fejét a fiú vállának. Ezek ketten mikor lettek ilyen jóban? Miről maradtam le?
Én meg azt nem tudom, hogy a sok plázacicás dolog szólal meg, vagy az a diónyi agyad – kontrázik YoonGi.
Hülye vagy – bokszol bele a lány a fiú vállába. Nos, úgy látom máris egymásra találtak.
Srácok – áll fel Jungkook, a főépület felé tekintve. – Asszem takarodó van. Már nem lehet hallani a zenét.
És ez minket mióta érdekel? – kérdezi YoonGi.
Ha kiment volna a fejedből, emlékeztetlek, hogy nincs mivel hazamennünk, az első busz holnap kilenckor indul, addig meg van kemény hat óra. Én nem szívesen tölteném az éjszakámat idekint, de ha nem megyünk most be, ki fognak zárni, és le fognak fagyni a golyóim.
Fasza – tartja YoonGi a kezét, Jungkook irányába, aki segítőkészen húzza fel a barátját. – Nyomás be, hogy megkíméljük Kook golyóit.

Akárhogy is próbálom meggyőzni a barátnőmet arról, hogy nem fogunk elférni ketten az ágyamban, mintha a falnak beszélnék, Eunbi mellém furakodik. Félig a lány alatt, félig az ágyról lefolyva fekszem a kemény matracon, belenyugodva a saját sorsomba, miszerint Eunbi minimum három éven keresztül fog rajtam élősködni, de ez már valamiért nem zavar, sőt talán egy valódi barátnőre lelhetek a lányban.
   A karomba kapaszkodva fekszik mellettem, és bár lehunyva tartja a szemét, tudom, hogy még nem alszik. A szobát félhomály lepi el, csak egy halványan pislákoló lámpa ég, hogy a fény senkit se zavarjon. Már aludnom kellene, de valahogy nem akar rám szállni az álom.
Gondoltál már arra, hogy egy lánnyal csinálod? – suttogja Eunbi a lehető leghalkabban.
Nem egészen erről szólnak a gondolataim – válaszolok meglepetten.
Mostanában folyton ez jár a fejemben, a lányok kedvesebbek mint a fiúk.
Hát ez tök király, én támogatlak, ha át akarsz állni a másik oldalra.
Megőrültél? – szorítja meg erősebben a karomat. – A pasikat szeretem, csak néha kíváncsi vagyok.
Fárasztó vagy, Eunbi. Miért vannak leszbikus gondolataid az éjszaka közepén? – kérdezem halkan. Semmi problémám nem lenne azzal, ha Eunbi egyik napról a másikra váltana érdeklődési kört, de hogy ezt pont most taglalja, amikor már mindkettőnknek régen aludnunk kellene...
Nem tudom – ásítozik. – De azt hiszem, ha valaha is kipróbálnám egy csajjal, biztosan téged választanálak – fordít hátat nekem, majd magára húzva a takarót, eltűnik az anyag alatt. Jó ég, ez nekem sok. Eddig sem voltam túl álmos, most meg ezután a félreérthető vallomás után pláne nem fogok tudni könnyen elaludni. Ha itt lenne az altatóm, vagy a nyugtatóm, mennyivel egyszerűbb lenne. Azt hiszem máskor inkább nem hagyom Eunbire a pakolást.
   Tizenöt percnyi várakozás után, lehámozom magamról a már alvó barátnőmet, és ügyelve arra, hogy semmit se rúgjak fel, csendesen távozom a szobából. Talán ha sétálok egyet, és szívok egy kis friss levegőt, könnyebben el fogok tudni aludni.
   Kiérve az épületből, aprókat lépdelek a verandán, hogy a régi fa ne recsegjen alattam. Nem túl messze, egy aprócska, mozgó fény pontot veszek észre, és bár először űrlények meg földöntúli dolgok jutnak az eszembe, hamar rájövök, hogy valaki egyszerűen csak cigizik. Közelebb sétálok, és ahogy a bentről jövő halvány fény megvilágítja az alakot, felismerem Taehyungot.
   Némán foglalok helyet mellette a verandán, a semmibe bámulva. Nem akarok hozzászólni, sőt nem is értem, miért pont ide ültem le.
Álmatlanság? – töri meg a csendet a fiú.
Igen – bólintok.
Akkor nem vagyok egyedül – fújja ki a cigaretta sűrű füstjét. – Túl sok bent a horkoló és izzadó marha, lehetetlen aludni.
Lelógatom a lábam a verandáról, és mivel pont nem éri el a földet hintázni kezdek, ide-oda himbálózva.
Cigit? – kínál meg Taehuyng.
Nem, kösz. Nem dohányzom.
Ne is, vacak dolog – csúsztatja vissza a zsebébe.
Akkor te miért szívod?
Jelenleg ez az egyetlen boldogság az életemben – szív bele ismét a cigaretta végébe. A parázs vörösen izzik, a füst pedig egészen az orromig száll. Nem vagyok oda a cigiért, próbáltam már, de semmilyen kellemes élményem nem lett tőle, így hát azt sem kedvelem túlságosan, ha valaki a társaságomban dohányzik. Taehyungnak valahogy mégis jól áll, ahogy az ajkain lassanként kiengedi a füstöt.
Kérdezhetek valamit? – fordítom kissé felé az arcomat.
Gondolom akkor is megkérdeznéd, ha nemet mondanék – ránt vállat.
A tekintetét fokozatosan vezeti rám, míg végül a hatalmas, mélybarna szempár magába szippantja a sajátomat. Arra már korábban rájöttem, hogy Taehyung jóképű, ám most, ebben a halvány megvilágításban mintha még tökéletesebb lenne az arcának minden porcikája. A bőre tiszta, az orrán pedig van egy parányi anyajegy.
   Aprót nyelek, hogy eltüntessem a torkomban keletkező, ismeretlen eredetű gombócot.
Miért viselkedsz így velem? – hebegem az orrom alatt. Csak tudnám, hogy honnan került elő ez a hirtelen zavar?
Mondtam már, mert vicces.
Tényleg ilyen kegyetlen lennél?
Ezek szerint igen – nyomja el a cigijét, majd egy könnyed mozdulattal pöccinti el a csikket. Feláll mellőlem, és besétál az épületbe, de nem tűnik el sokáig, pár perc múlva egy sállal és egy dzsekivel tér vissza. A sálat lazán átdobja a vállán, a dzsekit pedig a legnagyobb kedvességgel hajítja a fejemre. Mintha ez a jelenet már egyszer lejátszódott volna.
   Magamra veszem a srác felsőjét, majd összehúzva a cipzárt, egy halk köszönömöt bökök ki. Ezzel a kis húzásával ismét megcáfolja önmagát, mert hiába próbálja álcázni egy durva mozdulattal a kedvességét, mégiscsak ott rejtőzik mögötte a törődés.
Velem tartasz? – kérdezi, leszökkenve a verandáról.
Hová? – lepődök meg.
Nem tudom. Sétálni – indul el, nem várva a válaszomra.
Egy kis ideig tétovázva figyelem a távozó alakját, azon töprengve, hogy vajon miféle őrültségbe sodrom magam, ha utána megyek, de aludni úgysem tudok, egyedül pedig halálra unnám magam, ezért felelőtlen módon kezdem követni Taehyung lépteit.
    Nem megy túl messzire, a korábbi tábortűz kihűlt helye mellett áll meg, az égre pillantva. A szeme felcsillan, ahogy a végtelenbe bámul, én pedig követem a mozdulatát, és megállva mellette, az égnek szegezem a fejem.
   Az égre kiterülő sötét vásznat végeláthatatlan hosszúságban borítják a fénylő csillagok, és csak többszöri pillogtatás után vagyok képes felfogni, hogy amit látok, az valóság, nem délibáb. Már nem is tudom mióta nem láttam a csillagokat, a fővárosban soha nem bújnak elő, és otthon is csak ritkán fénylenek fel, de koránt sem ennyire erőteljesen. Úgy ragyognak, mintha egy mesében volnék.
Ezek korábban még nem voltak itt – csodálkozom el.
Az ég csak most tisztult ki – pillant rám. – Ez az egyetlen jó dolog abban, hogy nem tudok aludni.
Gyönyörű.
Valóban az – mosolyodik el.
Úgy tekint az égre, mint egy csodára váró kisgyerek. Az arca nyugodt, és egy szelíd mosoly ül rajta. Teljesen más mint korábban, mintha kicserélték volna. De hiába a megjátszott ridegség, a szőke herceg színlelés, vagy a rossz fiú álca, látom rajta, hogy valamit rejteget.
Mit titkolsz, Kim Taehuyng?



5 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett, nagyon várom már hogy mi lesz ebből. Imádom hogy tae
    ilyen titokzatos. Kivancsi vagyok . Nagyon jól írsz. Remélem ezzel is nyersz majd díjat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon nagyon örülök hogy tetszik a történet és az írásmódom. Megvagyok én díj nélkül is, mert ti olvasók boldogítotok, de természetesen örülnék is neki :)

      Törlés
  2. Nagyon rég olvastam olyan történetet, ami tényleg ennyire leköti a figyelmem és magával ragad. Mostanság ha olvasok, azt veszem észre, hogy elbambulok, azonban a te történetedet olvasva ezt sosem tapasztalom. Nagyon örülök az új résznek és természetesen ez a rész is nagyon jó volt! :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez most nagyon jól esett! Nagyon nagyon hálás vagyok a kevés szavaidért és hogy mindig ilyen hűségesen követed a történetet és kommentelsz is. Próbálom a későbbiekben is tartani a szintet 💕💕

      Törlés
  3. Szia kb. Mikorra várhatóa folytatás?

    VálaszTörlés